hajótörés túlélés

Reménytelenül hánykolódtak a tengeren

1884. május 19-én indult útnak a Mignonette nevű jacht az angliai Southampton kikötőjéből, hogy az óceánon keresztül Ausztráliába hajózzon, ahol már várta új tulajdonosa, egy gazdag helyi ügyvéd. A fedélzeten négy ember tartózkodott: a 31 éves Tom Dudley kapitány és két régi matróza, Edwin Stephens és Edmund Brooks rutinos óceánjáróknak számítottak, a 17 éves hajósinas, Richard Parker azonban ekkor járt először a nyílt tengeren. Az út első fele eseménytelenül telt, július 5-én éjszaka azonban Madeira szigete és Fokváros között félúton egy hatalmas hullám feldöntötte a jachtot, mely szerkezeti hiányosságai – nyilvánvalóan nem hosszú tengeri útra tervezték – miatt öt perc alatt elsüllyedt.

A személyzet négy tagjának sikerült a jacht egyetlen, rozoga mentőcsónakján elmenekülnie, Dudley pedig gyorsan eszkábált egy horgonyt, mellyel képesek voltak egyenesben tartani és irányítani a csónakot a vízen. A hajótöröttek 1100 kilométerre voltak a legközelebbi szárazföldtől, így nem reménykedhettek gyors megmenekülésben: egyetlen élelemforrásukat, kétkonzervnyi répát a kapitány igyekezett a lehető leghasznosabban beosztani, azonban az így is hamar elfogyott. Az éhezés és a szomjúság ellen különböző praktikákat eszeltek ki a matrózok: saját vizeletüket itták, illetve sikerült elkapniuk egy teknőst, melynek másfél kilónyi húsát és a csontjait megették, a vérét pedig megitták.

Feláldozták beteg társukat, hogy életben maradhassanak

Azonban ez sem bizonyult elégségesnek, amikor a tengerészek már hetek óta hánykolódtak az óceánon, Dudley és Stephens új ötlettel állt elő: a „tenger íratlan szabálya” szerint hasonló végzetes helyzetben a hajótöröttek sorsot húzhattak, és a vesztest megehették a társaik, feláldozva őt saját életben maradásuk érdekében. Brooks nem egyezett bele a szörnyűséges tervbe, a kapitány és kormányosa azonban nem hagyták ennyiben a dolgot. A fiatal, tapasztalatlan Parker mindeközben betegen, szinte öntudatlan állapotban feküdt a csónakban, ugyanis túl sok tengervizet ivott, és erős kiszáradás jelentkezett a szervezetében.

A két tengerész úgy gondolta, a hajósinas állapota miatt jóval kevésbé esélyes a túlélésre, mint ők, plusz fiatal, egyedülálló ember, miközben őket otthon várja a feleségük és a gyerekeik, vagyis ha valakit fel kell áldozni a „közös jó cél” érdekében, Parker az ideális jelölt. Dudley és Stephens közösen lefogták és leszúrták ájult társukat, húsát megették, vérét pedig megitták – Brooks nem vett részt az ifjú hajósinas meggyilkolásában, de mivel nem volt más választása a túlélésre, ő is fogyasztott Parker földi maradványaiból.

A hajótöröttekre végül 21 nap hánykolódás után rámosolygott a szerencse: egy Hamburgba tartó német bárka észrevette a csónakot, és kimentette a három túlélőt, majd hazaszállította őket Cornwallba. A három férfi részletesen beszámolt kalandjukról a hatóságoknak, nem titkolták el Parker megölését sem, úgy gondolták, a „tenger íratlan törvénye” szerint cselekedtek, és tettük jogosnak tekinthető. A hatóságok ugyanakkor másként értelmezték az íratlan szabályt, letartóztatták a kapitányt és Stephenst (Brooks ellen nem indult eljárás), és gyilkosság vádjával bíróság elé állították őket.

Kegyelmet kaptak az uralkodótól

A tárgyalás nagy visszhangot váltott ki a sajtóban és a közvéleményben: sokan a vádlottak pártját fogták, úgy gondolták, egy hasonló elkeseredett helyzetben teljesen érthető a szörnyű tett, mások egyszerű gyilkosoknak tekintették őket. A hosszú, november elejétől december elejéig tartó eljárás során a védők és a vádlók rengeteg aspektusból átvizsgálták az eset morális kérdéseit, igyekeztek a saját nézőpontjukra rávilágítani az esküdtszék előtt. Az esküdtek végül a vádnak adtak igazat, a két matrózt bűnösnek találták gyilkosság elkövetésében, döntésüket azzal indokolták, hogy csak önvédelem esetében lett volna jogos társuk megölése.

A bíró a gyilkosokra szokásosan kiszabott büntetést mérte Dudley-ra és Stephensre, halálra ítélte őket; a két szerencsétlenül járt matróz végül mégis megmenekült a bitótól. Az ügy akkora vihart kavart, hogy Viktória királynő személyesen avatkozott közbe: kegyelmet adott a két elítéltnek, akik büntetését így hat hónapnyi fegyházra változtatták. Dudley 1900-ban 47, Stephens 1914-ben 67 éves korában hunyt el.