Ez akár lehetne egy giallo gyilkossági jelenete is, amelyben a főhős az életéért küzdve próbálja legyőzni a gyilkost. De miről is van szó? A giallo egy elveszett műfaj, pedig a filmtörténelem egy olyan érdekes szegletéről van szó, ami a horror, a krimi és a thriller látványos egyvelege: persze ennél egy kicsit bonyolultabb a recept, de kezdjük az elején.
Bűnös élvezet
1929-ben egy milánói kiadó könyvsorozatot indított: többnyire angolszász írók bűnügyi regényeit kezdték lefordítani, majd élénksárga fedéllel tették a polcokra. Ez annyira sikeresnek bizonyult, hogy egy idő után az emberek elkezdtek egyszerűen csak giallóként hivatkozni rájuk (a szó olaszul sárgát jelent). Agatha Christie-művek, Poe-regények sorakoztak az olaszországi könyvesboltok polcain. Hasonló formátumú könyvek Magyarországon is jelentek meg, 1987-ben sárga fedeles sorozat indult Rejtő Jenő, Erdődy János és más híresebb író könyveivel: erre minden bizonnyal több olvasó is emlékszik.
Hiába a könyvmizéria, aki valaha hallott a giallóról, az olaszokon kívül minden bizonnyal elsősorban a horror, thriller és krimi egyvelegéből származó filmes műfajra gondol. A ’70-es, ’80-as években ugyanis nagy divatja volt annak, hogy szexualitással túlfűtött, vérbő, okkult elemekkel tűzdelt bűnügyi történeteken élvezkedjen a nép. Bármennyire is taszítónak tűnik, imádták, a moziszékhez nőtt filmrajongók pedig mindmáig előszeretettel veszik elő őket. De mi ez a horror-thriller-krimi egyveleg, amiért egy generáció oda meg vissza volt?
A giallo is krimi, bár egy kicsit más hangnemet vesz fel, mint Miss Marple vagy Sherlock Holmes történetei. Leginkább azért, mert legtöbbször nem a megalapozott indíték, a különlegesen fordulatos nyomozás és az észszerű, logikus megoldás jellemzi. Inkább olyan, mintha a klasszikus krimiket kihívó, színes, de olcsó ruhákba öltöztették volna. Itt ugyanis nagy teret kap a szexualitás, az enyhe okkultizmus, a vérbő erőszak. Míg amott a felderítés van a főszerepben, itt a rettentő precizitással kidolgozott gyilkosságok kapnak hosszú-hosszú, feszült perceket. A giallo sokszor feláldozza a logikus történetvezetést egy-egy látványos trükkért, helyszínért, gyilkosságért, hatásvadász elemért. Öncélú műfaj – joggal gondolhatjuk –, de pont ezért rajonganak érte bűnös élvezetként.
Na, akkor mi is ez?
Azért nézzük meg ezt közelebbről. Lehetne definíciót felírni? Hegedüs Sebestyén Márk A giallo műfaji kérdései című dolgozatában így ír: „...olyan filmeket takar, amelyekben egy átlagember szemtanúja lesz egy bűnténynek, ennek következményeképp egy brutális gyilkosságsorozat felderítésére kényszerül, a [...] tettes pedig csak a film utolsó pillanataiban lepleződik le.” A tálalás pedig mindenképpen szokatlan.
De itt még nincs vége: a bűntettek elkövetői előbb gyilkolnak egy-egy személyes sérelem, megszállott elmélet, okkult vallás vagy értelmetlen indok miatt. Sajnos, vagy nem sajnos, itt nem kell mindig az értelmet és a csavaros sztorit várni. A giallo gyilkosai például előbb nőgyűlölők, pedofilok – erkölcsileg romlott, meghasonult emberek –, mint pénz- vagy örökségéhesek. Paolo Cavara A fekete hasú tarantula című horrorjában például a tettes egy pszichopata, aki megöli a feleségét, miután az folyamatosan megalázza impotenciája miatt. Sikerül megúsznia az ügyet, így később vaknak álcázott masszőr lesz, aki szabadon mozoghat meztelen nők között. Amikor egy nimfomániás nő kihívó viselkedése feltépi benne a régi, felesége által okozott sebeket, újra gyilkol. Elborult egy háttértörténet, a megoldás pedig nemigen kap rivaldafényt: a kicsivel több mint másfél órás játékidőből csupán egy percet vesz el az, hogy a főhősök fényt derítenek a gyilkosságok eredetére. A gyilkosságok viszont elképesztően precízen kidolgozottak, fantáziadúsak és különösen kegyetlenek.
A giallo nem a „whodunnit?”, azaz a klasszikus krimi „kitette?” sémáját követi, hiszen a hangsúly inkább arra tolódik, hogy hogyan történnek a gyilkosságok. Ezért rokoníthatjuk a thriller és a horror műfajával.
Horror, krimi, thriller – mi is a különbség?
A legjobb, ha ezeket a nézőre gyakorolt hatás révén különböztetjük meg. A krimiről már tudjuk, hogy általában egy klasszikus „kitette?” történetet kapunk, amelynek megoldását például egy nyomozó keresi, ennek részleteit általában megtudjuk, még ha az ügy megoldására nekünk is kell rájönnünk ‒ gondoljunk csak egy Poirot- vagy Miss Marple-regényre. A thriller ezzel szemben a suspense-re épít, ez az, amikor több információval rendelkezünk, mint a főhősök, így ezek tudatában izgulhatunk a végkifejlet miatt. A horrorban az egyik legmarkánsabb stílusjegy pedig az, hogy a pozitív hős többnyire tehetetlen a támadó ellen, az információ hiánya pedig egyértelmű szorongást kelt bennünk. Nos, a giallo mind a három műfajból nagy kanállal merít, éppen az adott rendező szája íze szerint.
Most komolyan: ki akarna giallót nézni?
Jogos a kérdés! A három műfajt jó, ha bírod, de a legfontosabb: ne riadj vissza a régi filmektől. A leghíresebb és leginkább kedveltebb a Sóhajok, Dario Argento horrorja, amelyben egy újdonsült diák veszi fel a harcot a balettiskola falai közt meghúzódó boszorkányrenddel. Emlékezetes a kidolgozott látványvilág, a fény-árnyék játék; a zene örökre a fejben ragad.
Az egyik legjobb a Lámpaláz, amelyben egy színházi próbát zavar meg egy könyörtelen sorozatgyilkos. Tuti emlékezni fogsz rá a rémisztő jelmezek miatt, akár éjszaka is. Érdemes figyelmet szentelni a fordulatos A kilencfarkú macska című filmnek, amelyben egy riporter egy titokzatos sorozatgyilkosság után nyomoz. A nevető ablakos ház már a címében is rémisztő: egy restaurátor egy messzi kisvárosba utazik, hogy egy templom boltozatát befejezze. Hamarosan azonban titokzatos telefonhívásokkal fenyegetik meg, majd az életére törnek. A Torzóban egy álarcos gyilkos tartja sakkban a római főiskolát, az amerikai cserediákok pedig a hegyekbe menekülnek, ám a mániákus követi őket, a borzalom pedig kezdetét veszi. Két dolog biztos e film kapcsán: a horror a tetőfokára hág, az erotika pedig teljesen belengi a filmet.
A giallók giallója viszont ‒ és itt segítségül hívtam a különféle rajongói oldalak és szakértők véleményét is ‒ a Mélyvörös, melyben egy angol zongoraművész és egy riporternő egy brutális gyilkosságsorozatot próbál leleplezni. A vérgőzös, feszült játékidő végén persze jókora csavarral tudjuk meg a gyilkos kilétét, ahogy az a giallóhoz illik.
Mi keresnivalója van ennek 2021-ben?
Mondhatnánk, hogy a műfaj felett eléggé eljárt az idő: ma már nem üdvös ennyire nyíltan szexista, a nőket tárgyiasító helyzetbe hozó sztorival előrukkolni. A giallo bűnös élvezetként szolgál, de mégis: mennyire lehet élvezet az, amikor nőket erőszakolnak, gyilkolnak, még úgy is, ha egyébként a filmek végén természetesen a gonosz elnyeri méltó büntetését?
Ma, amikor ajánlatos politikailag korrektnek lenni, a cancel culture-tól és metoo-kampányoktól hangos a sajtó, a giallo mekkora rivaldafényt kaphat?
A dolog pikantériája ráadásul, hogy aki 2017 októberében a New Yorker cikkében vallott arról, hogy Harvey Weinstein a ’90-es években szexuálisan zaklatta őt, az az Asia Argento volt, aki annak a Dario Argentónak a lánya, akit a giallo mesterének szokás nevezni. Ő volt az, aki precízen, kellő perverzióval jelenítette meg mindig a nők elleni brutalitást, erőszakot, sőt aki egyik filmjében saját lányát tette meg főszereplőnek, majd játszatta el vele, hogy megerőszakolják. A színésznő később kijelentette, hogy hosszú évekbe telt, mire rájött, ez valódi trauma volt.
El lehet-e vonatkoztatni attól, hogy a giallo műfajának nagy élvezeti értéke tulajdonképpen az, hogy fiatal, csinos és gyakran meztelen nőket látunk gyámoltalan áldozatként? Természetesen a fináléban a pszichopata gyilkos mindig megbűnhődik: legtöbbször hasonló kegyetlenséggel hal meg, mégis a filmek élvezeti értékét nem a feloldó megoldás adja, sőt.
Ezzel szemben viszont a giallóknak lehetne egy erős feminista olvasata is: a védtelen, gyámoltalan nők megtalálják belső erejüket és szembeszállnak a rájuk veszélyt jelentő férfiakkal. Az okkultista, téves eszméket valló emberek végül megkapják jussukat, a végén fel lehet lélegezni, a kesztyűs, suttogó gyilkosoktól már nem kell félni. Ellentmondásos, nem?
A képlet persze nem ennyire egyszerű, sem pedig általános, a kérdés pedig még mindig érvényes: mennyire tudna létezni ez a műfaj 2021-ben? Talán Edgar Wright, a Baby Driver és a Vaskabátok rendezője is erre a kérdésre kereste a választ, amikor kipattant a fejéből következő filmjének ötlete: erősen idézi a giallók világát a történet, a megalkotott közeg, a vörös-kék fények és a két főszereplő személye is: a Vezércselből is ismert Anya Taylor-Joy és a Jojo nyusziban látott Thomasin McKenzie. Az Utolsó éjszaka Sohóban októberben kerül a mozikba, és pont a héten kapott egy igen erős kedvcsináló előzetest.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Borítókép: A fekete hasú tarantula. Montázs: Csabai Kristóf / Dívány.hu
