feminista utazó

Svájcban született, de Afrikában érezte magát jól igazán, férfiruhát viselt, de az arab férfiakért lelkesedett, és a francia gyarmatosítás miatt senyvedő afrikai lakosok megpróbáltatásairól írt: Eberhardt kora normáival mit sem törődve hallgatott szívére.

Nevelőapja fiúruhát adott a későbbi feminista Isabelle-re

Az 1877-ben született Isabelle életének kezdete előrevetítette azt, milyen sorsra számíthat: édesanyja egy orosz asszony volt, aki törvénytelen kapcsolatból származott, és férje elől menekülve került Svájcba. Isabelle-nek sem apja, sem valódi hazája nem volt: a 19. század végén sokkal hátrányosabb helyzetből nem is indulhatott volna nő.

Volt ugyanakkor egy mostohaapja, aki valamilyen okból fiúruhába kezdte öltöztetni a lányt. Egyes elképzelések szerint ennek hátterében az állt: nem akarja elfogadni, hogy a társadalom hátrányos helyzetbe hozza nevelt lányát. Bármi is volt a valóság, Isabelle egyre jobban érezte magát a bőrében akkor, amikor lány helyett fiúnak érezhette magát, és lassan fiúként határozta meg önmagát.

Mostohaapjával való kapcsolata azért nem volt teljes mértékben felhőtlen. Ő és testvére is hosszú órákon át végzett megterhelő fizikai munkát a férfi birtokán, Isabelle pedig ez idő alatt mindvégig arról ábrándozott, hogy megszökik, és Genfbe költözik. Később még ennél is távolibb tájakra vetette szemét: rabul ejtette Afrika, és az arab férfiak nagyon vonzották.

A Szahara volt a vágya

Hogy hogyan került kapcsolatba ezzel a távoli kontinenssel és annak lakosaival? Volt egy algériai–francia levelezőtársa, aki hosszú leírásokat küldött neki az ottani életről. 

Első írása Nicolas Podolinsky álnév alatt jelent meg 1895-ben: az Infernaliában egy orvostanhallgató vonzódását írja le egy halott nő irányába. A Vision du Moghrebben az észak-afrikai vallási életről írt: mindkét szöveg kifejezetten részletgazdag volt annak ellenére, hogy információit megírásukhoz másodkézből szerezte. Louis David algériai–francia fotós figyelmét is felkeltették az írások: Eberhardt elárulta a férfinak, hogy vágya eljutni a Szaharába, ő pedig segített ebben. 1897-ben Isabelle és édesanyja Algériába költözött, ahol a fotós befogadta a lányt házába.

Az utazó arab férfinak adta ki magát

Afrikában Isabelle egy új identitást alakított ki: Si Mahmoud Saadiként úgy öltözött, viselkedett és írt, mint egy arab férfi. Így már nem kötötték őt a társadalmi elvárások, tengerészekkel ivott, hasist szívott – de férfiakat csábított el. Daviddal való kapcsolata nem meglepő módon hamar megromlott életstílusából kifolyóan, ő azonban továbbra sem mondott le frissen megtalált boldogságáról. Az írás fontos maradt számára, de ami csekélyke bevételre szert tett abból, azt azonnal el is verte káros szenvedélyeire.

Isabelle édesanyja még a költözés évében meghalt: ekkor gyakorlatilag minden családtagját elveszítette, mivel egyik fiútestvére eldobta magától az életet, lánytestvérét kitagadta mostohaapja egy szerinte előnytelen házasság miatt, nevelőapja pedig, bár Algériába tervezett költözni, szintén elhunyt. Nem volt már semmi, ami megálljt parancsolhatott volna annak, hogy a nő úgy éljen, ahogyan szeretne. A Szaharát járta, és szenvedélybetegségei egyre inkább elhatalmasodtak rajta, ráadásul az európaiak megvetették azért, mert az arabokkal vegyül.

A vallás és az írás megnyugtatta

Végül kétségbeesetten a vallás felé fordult: az iszlám, a Qadriya szektába tartozó követői be is fogadták, az európaiak szemében azonban ettől még sokkal elfogadhatatlanabbá vált viselkedése.

Nem sokkal később megismerte Slimene Ehnnit, az algériai tisztet, akibe annyira beleszeretett, hogy még arra is hajlandó volt, hogy nőként öltözzön és viselkedjen.

A franciák számára ekkor gyanússá vált, hogy kém: szerelmét át is helyezték, hogy elválasszák őket egymástól. De ez még mindig nem a legrosszabb dolog volt, ami történhetett vele.

Egy, a Qadriyával rivalizáló szekta tagjai merényletet kíséreltek meg ellene: a véletlen műve volt, hogy nem a fejét, hanem karját sebesítették meg súlyosan. Merénylőjét elítélték, de őt is Algéria elhagyására szólították fel, amit kénytelen volt megtenni. Marseilles-be utazott, ahova Ehnni is követte, itt kötöttek polgári és iszlám házasságot. A vallás és az írás, úgy tűnt, teljessé teszik életét – ám ekkor egy algériai lap felkérte haditudósítónak.

Kém lett belőle élete végére

A berber–francia harcokról tudósítva ismerte meg a francia Hubert Lyautey-t, aki rávette arra, hogy kémkedjen. Bár a gyarmatosítókkal sosem értett egyet, Lyautey meggyőzte arról, hogy hasznos lehet szolgálata az afrikaiaknak is: Isabelle csak békét szeretett volna a régióban.

A nő eddigre nagyon rossz egészségügyi állapotba került: kihullott az összes foga és a haja, elkapta a maláriát, szifiliszes is lehetett, sérült karja folyton fájt, és függőségeinek hatása sem volt tagadható.

Őt mindez nem nagyon érdekelte: továbbra is szabadon élte életét. Ain Sefra városában vett ki egy kis házat 1904-ben: ide hívta rég látott férjét, hogy egy kis időt töltsön vele, ám egy villámárvíz betört az épületbe, elragadta a férfit – aki túlélte az esetet –, és végzett Eberhardttal.

Olyan tájakon járt, olyan kalandokban volt része, amit európai nő nem mondhatott el magáról korábban, viselkedése pedig olyan szabad volt, amit ebben a korban csak férfi mondhatott el magáról, de csak 27 év adatott meg neki minderre. Írásainak javát halála után adták csak ki, azóta viszont elismerik, hiszen hűen mutatta be az afrikai életet, és az egyik első feminista is volt egyben.