Északi-sark

Az Északnyugati átjárót akarták felkutatni

A Kanada északi partvidékén, a sarkkörnél található Északnyugati átjáró, mely a Jeges-tengeren keresztül biztosít útvonalat az Atlanti- és a Csendes-óceánra, a 16. századtól kezdve alaposan megmozgatta az európai gyarmatosítók fantáziáját; főleg a britek, kisebb részben a hollandok és a franciák indítottak számtalan expedíciót az átjáró felkutatására, hiszen így kikerülhették a spanyol és portugál ellenőrzés alatt lévő tengeri útvonalakat. A 19. század első felében a Brit Haditengerészet miniszterhelyettese, Sir John Barrow tűzte zászlajára az Északnyugati átjáró megtalálását, négy évtizeden keresztül egymás után küldte a hajókat a sarkkörre abban a reményben, hogy végre rálelhetnek a titokzatos útvonalra.

Sir John Franklin, a napóleoni háborúk veteránja először 1818-ban az HMS Trent parancsnokaként vett részt az átjáró megtalálását célzó expedícióban, melyet a skót David Buchan kapitány vezetett; a Londonból indult expedíció a vártnál jóval kevesebb sikerrel járt, végül csak a Spitzbergákig sikerült eljutnia. Egy évvel később Franklin már saját maga vezethetett felfedezőutat a sarkkörre, mely a Hudson-öbölből indult felfelé Kanada északi partvidékére, a Coppermine-folyó torkolatához. A szerencse ezúttal még jobban elpártolt a hajósoktól, a parancsnok maga majdnem otthagyta a fogát, amikor beleesett a Hayes-folyó vizébe, de társainak sikerült kimenteniük.

A húszfős legénységből 11 ember odaveszett, egyesekkel a kimerültség, másokkal az éhínség végzett, az élelmiszer-tartalékok ugyanis a tervezettnél jóval korábban elfogytak; a rossz nyelvek még azt is pletykálták, hogy az expedíció egyes tagjai kannibalizmusra kényszerültek túlélésük érdekében. A Coppermine-expedíció katasztrofálisan végződött, mégis híressé tette Franklint, aki a következő években több sikeres expedíciót vezetett a sarkkörre és a világ más pontjaira, a Bering-szoros vidékén tett útja során több száz kilométernyi addig ismeretlen területet fedezett fel, hálából az angol király lovaggá ütötte. 1837-ben a hős felfedezőt Tanzánia kormányzójának nevezték ki, néhány évvel később viszont már ismét azon volt, hogy az Északi-sarkra vezessen expedíciót.

Elindultak az Északi-sarkra, majd nyomuk veszett

Az 1840-es évek derekán az akkor már nyolcvanas éveiben járó Sir Barrow ismét az Északnyugati átjáró addig feltérképezetlen pontjainak felkutatására kívánt expedíciót indítani, melynek parancsnoki posztjával a veterán William Edward Parryt kereste meg, ő azonban életkorára hivatkozva visszamondta a felkérést. A következő jelölt, James Clark Ross a feleségének tett ígéret miatt visszakozott, míg a 32 éves William Fitzjames fiatal kora miatt tűnt alkalmatlannak; végül az admiralitás az 59 éves, szintén kissé túlkoros Franklin mellett döntött. Az expedíció két hatalmas, egyenként több mint 300 tonnás, jól felszerelt és gyors hajó, az Erebus és a Terror fedélzetén indult útnak 1845 májusában: az előbbi hajót Franklin maga irányította, első tisztjeként Fitzjamesszel, a Terror parancsnokának pedig az ír Francis Crozier-t nevezték ki, aki szintén túl volt már több sarkköri expedíción.

A hajók a Londontól keletre fekvő Greenhithe kikötőjéből indultak útnak május 19-én reggel, összesen 134 főnyi legénységgel; egy rövid skóciai megállót követően Grönlandra hajóztak két szállítóhajó társaságában, melyeknek rakományából tíz ökröt leöltek élelem céljából. Ezt követően a szállítóhajókat hazaküldték Angliába az expedíció öt tagjával együtt, így a létszám 129 főre csökkent; a tengerészek megírták utolsó levelüket családjaiknak, majd elindultak úti céljuk felé. Az Erebust és a Terrort utoljára augusztusban látták bálnavadászok a Grönland nyugati partjainál található Baffin-öbölnél, majd a két hajónak mindenestül nyoma veszett, soha többet nem érkezett róluk hír.

Két év után indultak kutatócsapatok az expedíció nyomában

Több mint két éven keresztül senki sem firtatta különösebben, hová lett az eltűnt expedíció, a parancsnok felesége, Lady Jane Franklin türelme azonban idővel elfogyott, férje hírnevét és befolyásos kapcsolatait kihasználva, parlamenti képviselőket és a sajtót bevetve sürgetni kezdte az admiralitást, indítsanak mentőexpedíciót a két hajó felkutatására. A haditengerészet fejeseit még így sem hozta lázba különösebben a dolog, végül 1848-ban három keresőcsapatot küldtek Franklinék nyomába, a megtalálónak pedig mindössze 20 fontos jutalmat ajánlottak fel. Mindhárom expedíció sikertelenül járt, Franklin azonban ekkorra már egyfajta népmesei alakká vált, akinek megmentéséért Anglia-szerte imádkoztak és szurkoltak az emberek.

Ennek köszönhetően 1850-ben már nem kevesebb mint 11 brit és két amerikai hajó kutatott az eltűnt expedíció után. A mentőcsapatok ekkor találták meg az első nyomokat, melyek talán a Franklin-expedíciótól származnak: a jeges-tengeri Beechey-sziget keleti részén három sírra bukkantak, illetve nyomokra, miszerint a két legénység itt vészelhette át a telet néhány évvel korábban. Semmi sem utalt azonban rá, innét hová mehettek tovább az eltűnt hajósok. Négy újabb évnek kellett eltelnie, mire ismét információk kerültek napvilágra a Franklin-expedíció lehetséges sorsával kapcsolatban: John Rae, aki korábban az első három mentőexpedíció egyikét vezette, a Boothia-félsziget és a Vilmos király-sziget környékét térképezte fel, ahol a helyi inuit őslakosok meséltek neki 30-40 európai hajósról, akik a Back-folyó torkolatánál pusztultak el.

Az inuitok különböző felszerelési tárgyakat is mutattak Rae-nek, ezüstvillákat és -kanalakat, és azt állították, a fehér tengerészek kannibalizmusra kényszerültek túlélésük érdekében; a kapitány jelentette a feltárt információkat az admiralitásnak, és hamarosan a sajtó is megneszelte a botrányos hírt, melyet Lady Franklin felháborodottan utasított vissza. A haditengerészet 1854. március 31-én hivatalosan halottnak nyilvánította a Franklin-expedíció tagjait, a keresés ezzel lezárult, a parancsnok özvegye – akiről ekkoriban már balladákat írtak Angliában – azonban továbbra sem adta fel a reményt, hogy megtudja, mi történt néhai férjével.

Csak a 2010-es években találtak rá az eltűnt hajók roncsaira

Lady Franklin saját költségén, illetve adakozók pénzéből megbízott egy skót hajóskapitányt, Francis Leopold McClintockot, aki 1857-ben hajózott Aberdeenből a Vilmos király-szigetre, és kutyaszánokkal vágott neki a sziget felderítésének. McClintock csapata talált két, a Franklin-expedíció tagjai által aláírt dokumentumot: az egyik papír, mely 1847 májusában íródott, arról számolt be, hogy a Terror és az Erebus a Beechey-szigetnél vészelte át az előző telet, minden rendben, Franklin kapitány vezeti az expedíciót. A második, 1848 áprilisában keltezett iratban azonban már azt olvasni, hogy Franklin meghalt, a hajókat pedig kiürítették, a legénységek dél felé indultak (ahol valószínűleg mindnyájan odavesztek). A McClintock-expedíció egy csontvázat is talált a Vilmos király-szigeten, mely valószínűleg a Terror egyik tisztjéé, Thomas Armitage-é volt.

A kutatást még ezután sem adták fel, az 1860-as években az inuitok között élő Charles Francis Hall indított több expedíciót a Vilmos király-szigetre, ahol táborhelyeket és sírokat is talált; eredetileg úgy gondolta, az eltűnt expedíció egyes tagjai az őslakosok között találhattak menedékre, több száz inuit kikérdezése után azonban bebizonyosodott, nincsenek a szigeten túlélők. A McClintock által feltárt verzióval ellentétben Hall úgy gondolta, a Terror és az Erebus legénysége nem pusztult el 1848-ban, hanem még visszatértek a szigetre, ahonnét 1850-ben indultak el ismét délre.

Százötven évvel később, 2014-ben kutatók megtalálták a tenger mélyén az Erebus, két évvel később pedig a Terror roncsait, jóval délebbre, attól, mint számítottak. A roncsok a Hall által felvázolt hipotézist igazolták, vagyis a két legénység kétszer indulhatott el délre; a pontos tények azonban máig sem ismertek. Az expedíció tragikus sorsáért valószínűleg a túl nagy létszám felelős, ennyi embert ugyanis lehetetlenség ekkora időn keresztül élelemmel ellátni a sarkkörön, továbbá Franklin kapitány hibás döntései is belejátszottak. A parancsnok rossz döntést hozott, amikor nyugatról akarta megkerülni a Vilmos király-szigetet, továbbá nem hagyott maga mögött olyan üzenetet, mely tájékoztatta volna a kutatócsapatokat a további útitervéről.

Szintén hiba volt, hogy a túlélők nem északnak, a kutatócsapatok felé, vagy nyugatnak, hanem délnek indultak, ahol éppen elkerülték a megmentésükre indulókat, illetve a két legénység semmilyen módon nem volt felkészülve a szárazföldi menetelésre, ami szintén közrejátszhatott a tragikus végben.