Vajon mi az oka annak, hogy az első, sikeres emberi holdra szállást követően nem fedeztük még fel jobban a Holdat?
1972-ben járt utoljára ember a Holdon. Az Apollo–17 utasait azóta senki nem követte, s bár húsz évvel ezelőtt az USA akkori elnöke, George W. Bush pedzegette, hogy hamarosan ismét felderítőket küldenek a bolygóra, a téma lassan feledésbe merült. Pedig mekkora fejlődésen ment keresztül azóta az űrtechnika! Miért húzódik ennyire az újabb holdra szállás és mit is keresünk mi, emberek ott?
Robotok és emberek az űrben
„A Hold ismét célponttá vált – nyilatkozta nemrég Neil Bowles, az Oxfordi Egyetem bolygótudományi professzora. Politikai célpontnak tekintik. De önmagában is nagyon érdekes tudományos célpont. És persze a későbbiekben a Naprendszer más helyeinek színhelyévé válhat.”
Oroszország és az Egyesült Államok után India érte el a napokban legutóbb a Föld kísérőbolygóját, Japán is készül a Hold-missziójával. Két amerikai magáncég – az Astrobotic és az Intuitive Machines – is azt tervezi, hogy még ebben az évben eléri a bolygót a részben a NASA által finanszírozott űrhajókkal. Nem unatkozhatnak tehát a következő hónapokban azok, akiket foglalkoztatnak a világűr titkainak kérdései. Ráadásul az USA immár nem csak robotokat, de ismét embert is küldene a fényes égitestre.
A tervek szerint 2026-ban léphetne ismét az első két láb a felszínére, negyven évvel azután, hogy utoljára ott járt az emberiség.
Miért kellett ennyit várnunk?
A Hold elérése valódi harc volt a hidegháború idején a szovjetek és Amerika között. A Nyugat számára egy olyan lehetőség, mely megmutathatta a keleti blokknak, hogy mi mindenre képesek, valódi politikai tényező. Ennek megfelelően nem is sajnálták sem a pénzt, sem az emberi kapacitást, hogy ők legyenek az elsők. A politikai akarat sem hiányzott. Azóta háromszor sikerült megismételniük a NASA űrpilótáinak, utoljára 1972-ben. Más ország képviselőjének a lába ráadásul azóta sem érintette meg a regolittal borított bolygót, ezért az amerikaiaknak már nem volt érdeke további milliárdokat ölni egy teljesült feladatba.
Csak hogy megkísérelhessük elképzelni: a hidegháborús években az amerikai költségvetés közel 4,5 százalékát fordították az űrprogram Holddal foglalkozó részére, és mintegy 400 ezer ember dolgozott a sikeres holdra szállásokon. Ma mindkettő ennek az ezreléke. Azonban a technika fejlődik, s más vonzó aspektusait is egyre inkább sikerült kiaknázni az űrszondák és -siklók, illetve teleszkópok megalkotásával. A holdra szállás pedig a fejlődéssel együtt egyre olcsóbbá vált, s egyre több, kisebb ország is kacsingat a nagyok mellett a Hold meghódításával.
Nyáron egymást érték a hírek, az oroszok sikertelen próbálkozását követően a Luna–25-tel – amikor az űrkutató rakéta becsapódása újabb krátert hozott létre a bolygó felszínén – India is elérte, a Japánok legutóbbi rakétája pedig szeptember 7-én indult útnak a bolygó felé.
Közben az amerikaiakban is ismét feltámadt a versenyszellem, húszévnyi várakozás után újra terítékre került, hogy embert küldjenek a Holdra.
Mit keresünk mi, emberek a Holdon?
Vizet? Tudjuk, hogy elképesztően szélsőséges a hőmérséklet odafenn. A 130 és –170 fok között ingadozó hőmérsékletben természetesen földi értelembe vett vízzel biztosan nem találkozik egyik holdjáró – legyen az ember vagy robot – sem, azonban azonkívül, hogy megtudjuk, mi minden rejtőzik a kőzetek alatt, politikai szempontból is komoly jelentőségű minden egyes új ismeret. Aki nyer a versenyben, azé a nyersanyag is – mi más lehetne a cél? Ha sikerül megvetnie a lábát az emberiségnek a kis kísérőbolygón, nemcsak üzemanyagraktárat létesíthet ott a további űrkutatásokhoz, de akár egy biztonsági bázist is kialakíthat.
Az Indiai Űrkutatási Szervezet július 14-én indította el azt az űrszondát, ami augusztus 23-án sikeresen leszállt kísérő bolygónkra. Ezzel India lett a negyedik ország az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Kína után, amelynek sikerült ilyen eszközt eljuttatnia a bolygóra. A Csandraján–3 landolását mindenki történelmi jelentőségűnek nevezte, hiszen Indiának korábban két sikertelen kísérlete is volt.
Megdöbbentő felfedezés
A Csandraján–3 mintát is vett a Hold kőzeteiből, s ez vezetett egy újabb, eddig ismeretlen információhoz a bolygóval kapcsolatban. 8 centivel a felső kéreg alatt a –50 fokos felszíni hőmérséklettel ellentétben mindössze –10 fok volt. A kőzetmintavétel eredményeiből kiderült, hogy a Hold talajában kimutatható kén, alumínium, vas, kalcium, titán, mangán, króm és oxigén is.
A tudósok korábban már rájöttek arra, hogy bőséges vízkészlet rejtőzik a rengeteg kráter szabdalta felszín alatt. Ennek a vízkészletnek a kinyerése a jégből kulcsfontosságú erőforrás lehet a jövőben majd rendszeresen érkező holdkompoknak. Amennyiben sikerül bázist is létrehozni az űrhajók rakéta-üzemanyagának eltárolására, ott a tervek szerint emberek is laknak majd – számukra a biztonsági vízkészlet forrásának kialakítása elengedhetetlen lesz. Az emberiség további, sokkal hosszabb kozmikus kalandjainak ez lehet az egyik alapfeltétele. Először azonban le kellene szállni. Erre készül most Amerika.
Az első nő a Holdon
Az elmúlt évtizedek eredményeit mind robotküldetéseknek köszönhetjük, de hamarosan élő űrhajósok is követik őket.
Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Hammock Koch, Jeremy Hansen.
Ők lesznek azok, akik 2025 elején elindulnak az ezredforduló utáni űrkutatás egyik legfontosabb utazására. Christina Koch lehet ráadásul az első nő, aki a Holdra teszi a lábát. Az űrben többször is járt már, ő tartja a női világrekordot az űrrepülés történetében.
A kvartett az Apollo–8 egykori misszióját ismétli majd meg, jelenleg is tart a felkészítésük, a program neve Artemisz. A beszédes elnevezés azért is érdekes, mert Apollón testvére, a görög istennő egyben a mitológiában a Hold szimbóluma is. Első útjukat 2025 elején tíznaposra tervezik, a cél, hogy ennyi idő alatt megkerüljék a Holdat. Ez az időtartam az Apolló-program hasonló útjának kevesebb mint a fele. A cél az, hogy körülbelül egy évvel az Artemis–2 legénysége után tényleg ismét ember léphessen a Holdra, ráadásul olyan helyen, amit még nem sikerült meghódítani, a Hold déli sarkán. Ez várhatóan 2026-ban történik majd meg.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
