Lyndon Johnson későbbi elnök 1942 júniusában biztosan nem érezte azt, hogy sorsdöntő jelentőségű döntést hoz meg azzal, hogy hallgat teste jelzéseire, mielőtt felszállna Wabash Cannonball fedélzetére. Elszaladt még könnyíteni magán, ahogyan annyian tesszük, mielőtt nekifognánk valami fontos feladatnak – így aztán a helyét elfoglalták, nem emelkedhetett a levegőbe a B–26-os fedélzetén, amit nemsokára lelőttek a japánok. Egyetlen ember sem élte túl a repülést.
A későbbi elnök mindenképpen részt akart venni a háborúban
A második világháború elején Johnson Texas állam demokrata kongresszusi képviselője volt: mindenképp szeretett volna tevőlegesen részt venni hazája megvédésében, amennyiben arra szükség lesz, ezért jelentkezett tartalékosnak a hadseregbe. Még 1940-ben csatlakozott a haditengerészeti tartalékosokhoz, és kapcsolatait felhasználva hadnagyi rangot kapott. Meg is ígérte a választóknak, hogy ha Amerika is beszáll a háborúba, egészen biztosan bevonul, Pearl Harbor bombázását követően pedig be is tartotta ígéretét.
33 éves kora ellenére semmilyen tapasztalata nem volt, így bár a rangja meglett volna hozzá, fel sem merült, hogy rábízzanak egy hajót.
Inkább a nyugati partra küldték, ahol hónapokon át felügyelt hajóépítési szerződéseket.
Ennél azonban sokkal közelebb szeretett volna kerülni a harcokhoz, már csak azért is, mert tanácsadói úgy vélték, ez politikai ambícióira is megfelelő hatással bírhat. 1942-ben sikerült elérnie, hogy ez meg is valósulhasson.
Tavasszal Johnson meggyőzte Roosevelt elnököt, hogy küldje el őt a Csendes-óceánra – ahol a háború akkoriban épp rosszul állt – tényfeltáró küldetésre. Douglas MacArthur, aki júniusban a szövetségesek legfőbb parancsnoka lett, nem volt éppen elragadtatva a ténytől: azt hitte, politikai komisszárnak küldték Johnsont, aki majd diktál neki, de a későbbi elnök megnyerte őt magának hízelgő modorával.
Legalább megfigyelő akart lenni
A tábornokot zavarta, hogy minden tekintetben az európai hadszíntér élvez előnyt ellátmányban: Johnson ígéretet tett neki, hogy szószólóként lép majd fel, és több erőforrást szerez. Amerikai és ausztrál légi bázisokat látogatott meg, utazásai közben pedig elszenvedte a legkomolyabb háborús megpróbáltatást, ami rá várt, egy vérhasfertőzés képében.
Hiába forgolódott tehát, a harcok közelébe nem sikerült eljutnia, így most már azért tett meg mindent, hogy legalább megfigyelőként ott lehessen valamilyen konkrét hadi cselekmény közelében.
Erre 1942. június 9-én került majdnem sor.
Az ausztráliai Garbutt Field aszfaltcsíkján várta, hogy csatlakozzon egy bombázószázadhoz, amely Új-Guinea északkeleti partjainál lévő japán támaszpont ellen indított támadást.
Ez is kifejezetten veszélyes dolognak számított: a háború ezen szakaszában nem tudtak vadászgépekkel fedezéket nyújtani a bombázóknak, ezért egy átlagos bevetésen a gépek – és a katonák – negyedét vesztették el az amerikaiak.
Johnson tehát már majdnem felszállt a Wabash Cannonballra, amikor úgy döntött, mégis elszalad a mosdóba. Mire visszatért, helyét már elfoglalta egy másik megfigyelő, Francis R. Stevens: Johnson egy vállrándítással vette tudomásul, hogy nem ülhet arra a gépre, amelyre eredetileg akart volna, így a Heckling Hare fedélzetén szállt fel.
Nem tett semmit, kitüntették
Ami egyszerű megfigyelésnek indult, az katasztrofális fordulatot vett: japánokba botlottak, a Wabash Cannonball találatot kapott, és a vízbe zuhant.
A Heckling Hare egyik hajtóművének elektromos generátora meghibásodott, ami arra kényszerítette a gépet, hogy ledobja a rajta található bombákat és térjen vissza a bázisra. A japánok eközben folyamatosan lőtték őket, ami Johnson szintén megfigyelőként kísért figyelemmel, bár viccesen felajánlotta a lövészeknek, hogy beáll közéjük.
A repülő sikerrel visszatért Ausztráliába, és Johnson még azelőtt, hogy az Államokba utazott volna, megtudta MacArthur tábornoktól, hogy háborús érdemrendben részesítik – egyetlenként a gép fedélzetén utazók közül.
„A veszélyek ellenére kimagasló hidegvérről tett tanúbizonyságot, bátor fellépése lehetővé tette számára, hogy értékes információkat szerezzen, és azokkal térjen vissza” – állt az indoklásban.
A katonákat igazán tisztelő Jonhson kezdetben szégyent érzett azért, mert ő, és egyedül ő ilyen elismerést kapott, meg is írt egy levelet, amelyben elutasította azt, de nem küldte el. Végül az elismerés segítette abban, hogy tényleg több erőforrást szerezzen MacArthurnak, és további politikai karrierje során is segített neki előrelépni.
Az eseményről, melyért háborús kitüntetést kapott, nem beszélt nyilvánosan – az egyébként visszafogott, nem dicsekvő természete miatt választói úgy gondolták, valószínűleg azért hallgat, mert nem akarja saját eredményeit magasztalni.
A valóság az volt, hogy tulajdonképpen nem volt miről beszélnie, ezt azonban nem tudták. Így a háborús kitüntetés valódi hátterét a közvélemény tulajdonképpen nem ismerve tekintett valódi hősként a férfira, aki később, Kennedy elnök halálát követően, vezetője lett hazájának – igaz, az egyik legkisebb népszerűségnek örvendő elnöke…
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
