Varázslatos világba kalauzoltatok minket az El a kezekkel a Papámtól! című filmben, ami a második filmrendezésed, és teljesen más műfaj, mint az első. Mennyiben volt ez más kihívás, mint a Kölcsönlakás?
Nagyon érdekesek ezek a szavak, hogy kihívás, nehézség – még szakmán belül is. Van barátnőm, aki azt mondta, hogy nem tudná ezt csinálni, mert akkora felelősség: honnan tudod, hogy mi a jó döntés. És én meg azt érzem, hogy egyszerűen csak tudom. Úgy érzem, hogy a helyemre kerültem. Borzasztó nagy nyugalommal és magabiztossággal tudok nekivágni egy ilyen projektnek. Azt hiszem, hogy ez talán jó hozzáállás is – bár nem választott –, mert amikor arról beszélünk, hogy munka, én nem akként élem meg. Nagyon szerencsés ember vagyok, hogy ezt csinálhatom.
Ezek szerint igazi flow-ban vagy, amikor dolgozol.
Annyira, hogy amikor 3:30-kor megszólal az ébresztőóra, akkor nem az van, mint mondjuk egy átlagos hétköznapon, amikor 6-kor ébreszt, és minden tagom fáj, hogy ilyen korán fel kell kelni, hanem boldogan és gond nélkül ébredek, hiszen filmezhetek. Ennyire szeretem csinálni! A Kölcsönlakás egy kisebb költségvetésű film volt, de abban nagyon hasonlítanak egymásra, hogy közönségfilm mindkettő. Mindkét film úgy él a fejemben, hogy boldog lennék, ha sokan megnéznék. Én nagyon szeretek a nézőknek filmet csinálni. Olyat, ami minél több embernek tetszik. És most ez hatványozottan igaz, hiszen ebben a filmben egy szélesebb spektrumú korosztályt tudunk felölelni egészen a gyerekektől a nagymamákig.
Éppen ezt akartam kérdezni: jól érzem, hogy ez nem kifejezetten gyerekfilm, hanem tényleg családi film, amire nemcsak elkísérem a gyereket, hogy ő szórakozzon, hanem nekem szóló humor és gagek is vannak benne?
Ez egy erős cél volt, igen! Ha már a gyereket elvisszük, akkor erre a másfél órára a szülő is érezze jól magát. A forgatókönyvírónknak, Horváth András Dezsőnek szeretem a humorát, hasonló egyébként az enyémhez. Úgyhogy mondtam neki, hogy ezzel bátran élhet. Szerintem minden műfajba belefér a humor.
Említetted, hogy úgy érzed, a helyeden vagy. Sokáig elsősorban színészként álltál a kamera másik oldalán. Mi volt az az út, amely a színészettől a rendezésig vezetett?
Ez talán onnan indult, hogy más képek, más megoldások voltak a fejemben bizonyos filmeknél. A könyveknél, illetve a könyvek filmes feldolgozásánál nyilván sokaknak van ez így. Nekem két olyan élményem van, amikor azt láttam filmen, amit olvastam: az egyik ilyen A lét elviselhetetlen könnyűsége Kunderától, ahol fantasztikus volt a film is szerintem. Mindig nehéz egy ilyen klasszikust filmre vinni, mert mindenkiben él egy kép, illetve érzelem, amit kiváltott belőle. A másik az Üvöltő szelek. Ezeket leszámítva nem igazán találkoztam azzal, amit én szerettem volna látni a könyv elolvasása után. Ezt lehet akár egy drive-nak tekinteni, hogy végül itt kötöttem ki, illetve itt kaptam lehetőséget, és éltem is vele.
A jövőben hogyan képzeled el magad színészként és rendezőként? Mi az, amiben jobban érzed magad?
Imádok a kamera mindkét oldalán lenni. A rendezésben magabiztosabban érzem magam, mint a színészetben. Egy határozottabb ember vagyok.
Akkor ez tényleg egyfajta megérkezés.
Igen. Bár szerintem az nem baj, ha egy színész bizonyos szintig megkérdőjelezi magát, vagy bizonytalanabb, hiszen azért van neki is ott a rendező. De amikor odakerülök, hogy rendező vagyok, akkor tudom nagyon jól, hogy tőlem várják azt a fajta biztonságot és bizonyosságot, hogy pontosan tudom, mit szeretnék látni. Azt kell éreznie a színésznek és az egész stábnak is, hogy kezemben tartom a dolgot, és amikor azt mondom, hogy arra megyünk, akkor azt nemcsak vakon belemondom a levegőbe, hanem arra akartam mindig is menni. Ha ezt érzik, akkor ők is másképp viszonyulnak a dolgokhoz.
Milyen volt a hangulat a forgatáson? Itt tényleg rengeteg embert kellett összefogni, és számos gyerekszereplőt is.
Szeretek jó hangulatban dolgozni, és ez a forgatásokra is érvényes. Fontos volt számomra, hogy a lehető legprofibb szakembereket válasszam magam köré. Több mint 100 fős stáb dolgozott azon, hogy ez a film megszülethessen, kiváló jó volt az asszisztencia és voltak drámapedagógusaink is. Színészileg én foglalkoztam a gyerekekkel, de hogy két jelenet között ne eresszenek le, az a drámapedagógus feladata volt. Napi 6 órát tudtunk velük forgatni, úgyhogy az például kihívás volt, hogyan tudjuk úgy beosztani a 10 órás munkanapot, hogy a gyerekekkel csak hatot forgatunk, miközben kevés olyan jelenet van, amiben nincsenek benne. Érdekes egyébként, hogy a gyerekek milyen gyorsan tudnak alkalmazkodni az új helyzetekhez.
Nehéz volt kiválasztani őket?
A társaságot nem, de a főszereplőt nagyon nehéz volt. Neki egy bájos, de közben erős, határozott valakinek kellett lenni. Már a castingon kiderült számomra, hogy Marczinka Bori egy színésznő! El sem hiszem, hogy ilyen szerencsénk van, hogy rátaláltunk. De az összes gyerekszereplőnkről elmondható, hogy abszolút partnerei voltak a felnőtt színészeknek.
Az segített Bori színészvezetésében, hogy te magad is anya vagy?
Nem tudom, milyen lett volna megcsinálni ezt a filmet nem anyaként, úgyhogy nehéz erre válaszolni. Nyilván az embernek a saját gyerekével a kapcsolata egészen más, mint kvázi idegen gyerekekkel, akiknek nem ismeri az össze mozgatórugóját. De megmondom őszintén, itt nem is nagyon volt idő finomkodni. Mi elég határozottak voltunk Borival és a gyerekekkel kapcsolatban, tisztában voltak azzal, hogy ugyanazok az elvárások feléjük, mint a felnőtt színészek felé. Mindez őket nagyon inspirálta. Élvezettel jöttek be, és sírtak, amikor vége lett a forgatásnak, és a mai napig ez óriási élmény nekik. Úgy érzem, hogy jó csapatot sikerült összeválogatni a gyerekek terén is. A színészekről meg nem is beszélve! Csobot Adélt és Pálmai Annát például nagyon eltalálta a szerep. Elek Feri pedig akármit csinál, az fantasztikus. De említhetném Járai Mátét, Bokor Barnát is.
Hogyan találtad meg a sztorit?
A sztori talált meg engem Helmeczy Dorottya, a Megafilm producere személyében, aki már régóta gondolkodott azon, hogy ezt a történetet elmesélje.
Amikor megtalált, mit gondoltál?
Ez egy olyan dolog volt, amire nem lehetett nemet mondani. Magyarországon nem készült még családi mozifilm. Tévéfilmek voltak, de azok is régen. Mi elsők lehetünk ebben a műfajban, ami óriási kihívás és boldogság volt a stáb összes tagjának. Amikor elváltunk egymástól az utolsó forgatási napon, akkor több évtizede a szakmában dolgozó emberek jöttek oda hozzám, hogy ők még ilyen csodafilmben nem dolgoztak. Ez nagyon jó visszajelzés volt. Ez a film mindenkit megérintett már a készítése alatt is, és ezt szerintem tudtam már akkor is, amikor igent mondtam rá. Arról nem beszélve, hogy végre van egy filmem, amit Szofi (Dobó Kata lánya – a szerk.) megnézhet.
Te olyan nő vagy, aki egyszerre helytáll egy csomó szerepben. Hogyan tudod mindezt összeegyeztetni úgy, hogy harmóniában maradj önmagaddal?
Fontos, hogy ha nem is minden szegmensében az életednek, de töltekezz. Törekedni kell rá, hogy a legtöbb dolgot szeresd az életedben. Amit nem szeretsz, azt el kell engedni. Nyilván van, amit nem lehet elengedni, de egyre inkább azt gondolom, hogy a mikrokörnyezet nagyon számít. Ugyanis akár a Covid, akár más miatt, de mostanában nagyon sok agresszió és rosszindulat van a levegőben, és szerintem ezt nem szabad beengedni. Ezért is jön ki jókor ez a film, mert ami most van, abból muszáj kiszakadni. Akár egy film, akár egy családi program erejéig. Úgy gondolom, hogy ez a másfél óra mindenkit kiszakít ebből, ami most van.
