büntető telep

1788. január 26-án tizenegy hajó horgonyzott le a James Cook által alig húsz évvel korábban felfedezett Nagy Déli Föld Új-Dél-Wales nevű brit gyarmatán. A hajókból 751 elítélt kászálódott ki, férfiak, nők és tinédzserek vegyesen. Még tízezrek követték őket: 1788 és 1868 között 162 000 fegyenc érkezett Nagy-Britannia és Írország területéről Ausztráliába. 

Kiszuperált hajókról az új földrészre

Az iparosodás, a nagyvárosok és a születésszám növekedése szinte szükségszerűen magával hozta a szegénység és a bűnözés növekedését is. A túlzsúfolt börtönökre egy ideig megoldást nyújtottak a  használhatatlan állapotú, álló hadihajók, ahol a különböző bűncselekményekért elítélt személyeket tartották fogva. Ezek a hajók tízesével sorakoztak Nagy-Britannia kikötőiben, de előfordult, hogy a fedélzetről megszöktek a bűnözők, ráadásul a zsúfolt, zárt térben a betegségek is könnyen terjedtek. A viktoriánusok pedig okkal rettegtek a kóroktól (no meg a miazmásnak hitt levegőtől). Ugyancsak elterjedt gyakorlat volt, hogy az elítélteket az Újvilágba szállítsák, de a 18. század végétől a függetlenségi háborúk, majd a függetlenség kikiáltása után Amerika megszűnt a brit gyarmatbirodalom része lenni. Kapóra jött tehát, hogy James Cook kapitány új földrészt talált: Ausztráliát.

Az első büntetőtelepek

A Port Jacksonnak nevezett kikötőben – amely később Sydney városává fejlődött – hozták tehát létre az első állandó kolóniát és fegyenctelepet az ausztrál kontinensen. A következő években újabb flották érkeztek, tele elítéltekkel, majd 1793-ban az első szabad telepeseket szállító hajó is befutott a kikötőbe. Az első hivatalos büntetőtelepet aztán továbbiak követték: többek között a Norfolk-sziget, Tasmánia vagy Moreton Bay, ahová a különösen elvetemült gonosztevőket szállították. Port Macquire viszont a „tanult” elítéltek büntetőtelepe volt, később pedig a „különlegeseké”: a rokkantak, az őrültek és a többségtől valamilyen formában eltérő fegyenceké.

Egy hajcsatért is deportáltak

A 18-19. századi Angliában nem kellett gyilkosnak lenni ahhoz, hogy valakit deportáljanak: a források arról számolnak be, hogy egy hajcsat vagy egy vekni kenyér ellopása már elegendő okot szolgáltatott arra, hogy az illetőt Ausztráliába szállítsák. A 20 éves Elizabeth Thakery-t hét, fegyenctelepen töltendő évre ítélték, mert rajtakapták, hogy ellopott egy öt shilling értékű zsebkendőt.

Ő volt az első fehér nő, aki betette a lábát Ausztráliába.

A fegyenctelepek lakóinak 15-20%-a nő volt, de érkeztek tinédzserek is, mint például Mary Wade, akinek igencsak dickensi gyerekkor jutott: London utcáin söprögetett és koldult, mígnem ellopta egy jómódú gyerek ruháit, amiért 13 évesen halálra ítélték. Az ítéletet később ausztráliai száműzetésre változtatták, ahová a Lady Juliana nevű, csak nőket és gyerekeket szállító, úszó bordélyként emlegetett hajón jutott. Marynek élete során 21 gyermeke született, halála előtt pedig 300 leszármazottal dicsekedhetett. Ma őt tekintik Ausztrália egyik alapító anyjának, akinek az ország korábbi miniszterelnöke, Kevin Rudd is a leszármazottja.

A foglyok között voltak elítélt tolvajok, erőszaktevők, katonai dezertőrök, de érkeztek politikai elítéltek is, például azok a skót férfiak, akiket a francia forradalommal rokonszenvező nézeteik miatt sújtottak a büntetés ezen formájával. Tengerészek, akiket az ellátmánnyal és a fizetéssel való elégedetlenkedés űzött a fegyenctelepre, vagy gépromboló munkások, akik afölötti félelmükben, hogy a gépek miatt el fogják veszíteni a munkájukat, összetörték azokat.

Egy év a tengeren

A fegyenceket szállító hajdani rabszolgaszállító hajókat magánvállalkozók kormányozták Ausztráliába. A fedélzeten sokszor mostoha körülmények uralkodtak, így sokan már útközben megbetegedtek és meghaltak a több hónapos út során.

Az első időkben csaknem egy évig tartott az út, az 1830-as években a fegyencek már „mindössze” 110 nap alatt eljutottak Ausztráliába.

„Az éhező foglyok csontig hűlve, mozdulatlanul feküdtek az átázott ágyneműn. A só, a sár és a hányás rájuk száradt, testük a skorbuttól és kelésektől volt gennyes” – írta Robert Hughes The Fatal Shore című, Ausztrália történetével foglalkozó könyvében. A foglyokat a lábuknál láncolták egymáshoz, de a fejadagok olyan szűkösek voltak, hogyha az egyik leláncolt fegyenc meghalt, társai, ameddig tudták, titkolták a tényt, hogy megehessék az ő adagját is. A helyzet az 1830-as évekre némileg javult: ekkor már hajóorvosok is utaztak a fedélzeten, és az élelmezés is sokat változott.

Sokan éhen haltak

Az éhezés a megérkezés után is folytatódott: a hajók éppen csak annyi élelmet szállítottak, hogy a fegyencek életben maradjanak, amíg a telepeket létre nem hozzák. Az elítéltek közül azonban keveseknek volt mezőgazdasági gyakorlata, így sokan éhen haltak, és az is megesett, hogy hiába várták az Európából érkező ellátmányt: a hajó késett vagy elsüllyedt, ami megint csak ezrek életébe került.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Volt, aki szökéssel próbálkozott – néhányuknak sikerült, bár gyakrabban előfordult, hogy a szökevények éhen haltak vagy vízbe fulladtak. Akiknek mégis sikerült, mint például William Buckley-nak, az kagylókon és bogyókon élt, amíg nem csatlakozott a Watourong nevű bennszülött törzshöz, ahol aztán 32 évig maradt. Megtanulta a nyelvüket, feleséget kapott és gyermekei is születtek. Akit viszont szökésen vagy más fegyelmi vétségen kaptak, kegyetlenül megkorbácsolták a rettegett „kilencfarkú macskával”, lábvasat kapott vagy magánzárkába került. Egyébként napkeltétől napnyugtáig, hétfőtől szombatig dolgoztak –

a kormányzó és a gyarmati adminisztráció szerint az „őszinte verejtékezés” volt az elítélt legjobb esélye a megjavulásra.

Elítéltekből köztiszteletben álló polgárok

Ausztrália az 1800-as évek elejére vált önellátóvá. A fegyencek olcsó munkaerőnek számítottak, utakat építettek, épületeket emeltek, majd fokozatosan felépítették saját társadalmukat. Azokat, akik kellőképpen szerencsések voltak, és túlélték az embertelen körülményeket és a durva veréseket, büntetésük letelte után szabadon bocsátották. Ők többnyire a kontinensen maradtak, földet vásároltak, és akár köztiszteletben álló polgárokká is válhattak: nem egy példa mutatja, hogy hajdani fegyencek később elismert írók, építészek, kereskedők vagy akár a gyarmati kormány kulcspozícióit betöltő hivatalnokokai lettek.

Az 1860-as évekre felerősödtek a tiltakozások a büntetés ezen módja ellen, és megszűntek a deportálások. A fegyenclét Ausztrália kultúrájába is beleivódott: néhányukról balladák születtek, mások sorsát regények vagy filmek örökítik meg. A korábban szégyellt örökség mára már elfogadott múlttá vált: becslések szerint a mai Ausztrália lakosainak 20% rendelkezik elítélt felmenőkkel. (Borítókép: Kilátás Új-Dél-Walesben és Van Diemen-földön. Augustus Earle festménye 1830-ból. A kép forrása: WIkimedia Commons)

Ha olvasnál még a gyarmatosítás koráról, ezt a cikket ajánljuk.