Balaton élővilág

Az Amazonas vidékén honos piranhák egyáltalán nem önszántukból választották a hűvös angol klímát, viszont elképesztően jó a túlélési ösztönük és az alkalmazkodó képességük. Bizonyos kedvező feltételek esetén Dél-Amerikán kívül is életben maradnak, ami az angolok szempontjából nagyon is sajnálatos tény, tekintve, hogy az éhes piranhák valóban rátámadhatnak emberekre, főleg a fröcskölő gyerekekre. Valószínű, hogy egy felelőtlen akvarista szerezte be a halakat, majd amikor túl nagyra nőttek – vagy bármilyen problémát okoztak –, azt tette, amit a legtöbben: keresett egy tavat, és beleengedte őket. 

Ezzel ugyanaz a probléma, mint a magyar akvaristáktól származó ékszer- és aligátorteknősökkel, afrikai sügérekkel, távol-keleti amurgébekkel, busákkal, naphalakkal: nem a természetes élőhelyükön vannak. Laikusként úgy gondolhatjuk: „Nem mindegy? Víz, víz.” Ám ez koránt sincs így. Minden fajnak megvan a maga helye, ahol alkalmazkodott a körülményekhez, s ahol beépült a helyi ökoszisztémába. Az ingatag egyensúly azonnal felborul, amint egy új tag ki- vagy bekerül a körforgásba. 

A törékeny balatoni élővilág

Olyan betegségek – például rákpestis – jelenhetnek meg, amelyekre a helyi állatok cseppet sem készülhettek fel, így nem is immunisak rá, emellett kevesebb élelem és élőhely juthat nekik, így pedig pusztulni kezdhetnek. Mindez nem történne meg, ha hurcolásznánk az állatokat egyik tóból vagy tengerből az akváriumba és onnan más vizekbe. Csak odáig látunk, hogy biztos jó lesz, mondjuk, annak a cuki ékszerteknősnek ebben a nagy tóban, és nem gondolunk arra, hogy mi lesz azokkal a fajokkal, akiknek felelőtlenül a nyakára szabadítottunk idegenből származó vízi élőlényeket. Mert, bármilyen eltérőek is a körülmények, bizonyos ideig, nagy melegben a Balatonban is életben maradna még a piranha is. 20 Celsius-fokos vízhőmérsékletnél azonban már jóval toleránsabb lenne a többi hallal szemben, 15 foktól lefelé pedig teljesen megváltozna a viselkedése, letargikusabbá válna, míg 10 fok alatt már jelentősen csökkenne az túlélés esélye. S bár hajlamosak vagyunk elfelejteni, a törékeny ökoszisztémáknak mi, emberek is részei vagyunk. Azaz az egyik oldalon befolyásoljuk az inváziós fajok behurcolásával, a másik oldalon pedig panaszkodunk, ha nem tudunk strandolni a rossz balatoni vízminőség miatt – aminek egyensúlyába, körforgásába épp mi avatkoztunk be. 

No de persze ez nem azt jelenti, hogy maguktól, több száz vagy akár ezer éve nem élnek hazánk legnagyobb tavában olyan állatok, akik majdnem olyan ijesztőek, mint a látványos fogsorú piranhák. Nem kell külföldre mennünk a hajmeresztő élményért, az már biztos. 

Kígyó a vízben!

Sokszor hallani visítozó gyerekek vagy rémült felnőttek szájából: kígyó a vízben! Nyugodjunk meg: hacsak egy unatkozó kígyótulajdonos bele nem engedett egyet a tóba, nem óriáskígyóval és nem is viperával van dolgunk. A két legfőbb balatoni siklófaj, a vízisikló és a kockás sikló is ügyesen úszik a vízben, vadászik kis halakra vagy pihen egy nádasos részen összetekeredve. Azt nem tanácsolhatjuk, hogy ne ijedjünk meg tőlük, hiszen a természethez nem szokott családok érthetően megrökönyödnek a láttukon, de a siklók nem veszélyesek az emberre, semmilyen formában. Sem a gyerekekre, sem a felnőttekre. Még akkor sem, ha kobrapózt vesznek fel és sziszegnek (a Balatonban található siklók még csak nem is harapnak). Fordítva már annál inkább: mindkét sikló, amely évtizedekkel ezelőtt még sokkal gyakoribb vendég volt a Balatonnál, mára védett, eszmei értékük huszonötezer forint. Ha tehát akár a parton, akár a vízben összefutunk velük, kerüljük ki őket, és menjünk tovább. 

Ijesztő halak

Szegény angolnát is igen gyakran nézik kígyónak, és verik agyon. Mondjuk sajnálni annyira nem kell – bár elpusztítani sem –, ugyanis nem tehet róla, hogy a Balatonban él. Az európai angolna alapvetően őshonos Magyarországon, de csak néhány jutott fel annak idején a Balatonba. 1962-tól azonban majdnem harminc éven át több mint nyolcvanmillió kis angolnát öntöttek a vízbe, mivel a németek előszeretettel vásárolták meg a kifejlett példányokat, így az ötlet jó üzletet és nagy adag valutát jelentett. Az ökoszisztémára szokás szerint senki sem gondolt. Azok szaporodni ugyan nem voltak képesek, de megélni igen, s akár több mint 30 éven át is jól érzik magukat. Ez az egyetlen oka annak, ha még elvétve szembejön egy-egy. Azok viszont, akik a nyolcvanas években voltak gyerekek, joggal hihették, hogy az angolna ugyanúgy  gyakori balatoni hal, mint a ponty, hiszen éppolyan gyakran találkoztunk is velük, akár a sekély vizekben is. A hosszúkás halak jókorára nőttek és nem nyújtottak szép látványt, ráadásul meglepően ügyesen elevickéltek a szárazföldön is. 

Rettenetes rák

Milyen érdekes az ökoszisztéma: egy olyan rákfélétől ijednek meg sokan a Balaton partján, amely alig élte túl az angolnák erőszakos betelepítését. A 15-20 centis, nagy ollójú kecskerák szigorúan véve szintén nem őshonos, csak régebb óta része a hazai rendszernek, eredetileg a Kaszpi-tenger térségéből származik. Ám amikor az angolnák kezdtek tönkretenni mindent, nagy volt az aggodalom, a kecskerák ugyanis szinte teljesen eltűnt a Balatonból. Pedig a rákok nagyban hozzájárulnak a tó öntisztulásához, ezért fontos, hogy megfelelő számban jelen legyenek. Az utóbbi években sokat javult a helyzet, de azért még van hova fejlődni. Fontos tudni, hogy a kecskerák – ahogy más balatoni rák sem – nem bántja az embert, nem csíp, ha teheti, elmenekül. Ha belebotlunk egybe, nem szabad sem piszkálni, sem hazavinni: hagyjuk békén, és szurkoljunk neki, hogy túl tudja élni mindazt, amit az emberek a tóval tesznek.