arzén tapéta anglia

1862-ben dr. Thomas Ortont egy londoni családhoz riasztották. A kétségbeesett szülők a hároméves Ann Amelia Turnerhez hívták ki az elismert orvost, mivel a kislányt rettentő fájdalmak gyötörték, jártányi ereje nem volt, és nyelni sem tudott. Az esetet megelőző hat héten belül a szülők négy gyerekük közül hármat már elvesztettek, a helyi orvos szerint torokgyíkban. (A diftéria egészen az 1920-as évekig szedte áldozatait a gyerekek között.) A környéken azonban sehol nem találtak más diftériás esetet, a gyerekek pedig nem reagáltak az ilyenkor szokásos kezelésre. Ortonnak feltűnt a hálószobában lévő élénkzöld tapéta – az 1850-es évektől kezdve ugyanis az orvosi szakirodalomban már előfordultak arzénmérgezésekről szóló beszámolók. A kislányon sajnos nem tudott segíteni, de a boncolás kiderítette, hogy Ann Amelie halálát is arzénmérgezés okozta. 

Egy svéd kémikus, Carl Scheele fedezte fel 1778-ban, hogy gyönyörű élénkzöld festéket lehet előállítani réz-arzenitből. A festék gyorsan népszerű lett, hiszen ragyogóbb és tartósabb színt eredményezett, mint az addig használt réz-karbonát. Az arzén segítségével előállított festékek (smaragdzöld, napsárga, mélykék) gyorsan népszerűvé váltak a viktoriánus korszakban Angliában és az Egyesült Államokban: a ragyogó és tartós szín remekül befedte a festett anyagokat. Tapétát, ruhát, kalapokat festettek meg vele, kozmetikumokba vagy gyógyszerekbe keverték, arzénnal színezett játékokat adtak a gyerekek kezébe. Ételfestéknek is használták, sőt egyesek a húst is arzénba mártották, hogy távol tartsák tőle a legyeket.

William Morris, akinek csodálatos mintázatú kárpitjait, tapétáit tavaly a magyar közönség is megcsodálhatta a Magyar Nemzeti Galériában rendezett preraffaelita kiállításon, szintén használta az arzéntartalmú festékeket – annál is inkább, mert jómódú családjának volt Devon megyében egy bányája, amely az arzén egyik fő lelőhelyének számított Angliában. Morris, aki egyébként elkötelezett híve volt a korabeli Angliában egyáltalán nem elterjedt humánus munkakörülményeknek, soha nem látogatott el a bányába – talán nem akart szembesülni azzal, hogy milyen egészségkárosító hatásnak vannak kitéve a munkásai? 

Örökségpor

Pedig a 19. században nagyon is jól ismerték az arzén hatását – érthetetlen, hogy miért is nem vették komolyan a veszélyeket. Minden viktoriánus otthonban volt a fal mellé szórva egy kis arzénpor, az egerek és patkányok elleni védekezésképpen. A nők szívesen tűztek a hajukba művirágokat, természetesen ezeket is arzéntartalmú festékkel színezték. Azzal persze mindenki tisztában volt, hogy a mérget lenyelni nem szabad – sőt, „örökségpor”-nak is nevezték, utalva a néhány arzénmérgezéses esetre, amikor gazdag nagynéniket mérgeztek meg az arzén segítségével az örökség reményében. Valamiért mégsem hitték el, hogy a tapéták és a ruhadarabok is ilyen veszélyeket rejtenek. Fogyasztóvédelem gyakorlatilag nem volt, a gyártók pedig, ha gyanítottak is valamit, elhallgatták, hogy az üzletüket ne érje kár. 

A Romlás virágai

Pedig a mikroszkopikus méretű festékdarabok könnyedén leváltak a papírról, és a levegőbe kerültek, ahonnan belélegezve elkezdték kifejteni szörnyű hatásukat. Még csak az sem kellett hozzá, hogy az ember a tapétával borított falú szobában aludjon huzamosabb időn keresztül: olyan gyerekek is meghaltak, akik csak néhány órát töltöttek el egy arzénos tapétával borított szobában. Az arzén nemcsak szálló por révén terjedt, hanem a bőrön át is felszívódott: a véráramba szivárogva zöldes elszíneződést okozott, kifekélyesedett, majd idegkárosodás, bénulás és halál következett. Egy idő után az orvosok gyanakodni kezdtek, és a sajtóban is megjelentek a mérgezéses esetek, köztük egy párizsi művirágkészítő halála, amelyet szintén a bőr alá beszivárgó arzénpor okozott – egyesek szerint ez az eset ihlette meg a költő Baudelaire-t, hogy verseskötetének A Romlás virágai címet adja. 

A halálos falak árnyékában

A változás csak lassan következett be, és mivel az állam vonakodott szigorú rendelkezéseket hozni a gyilkos festékről, végül a sajtóhírek tüzelte közfelháborodás és az arzénmentes tapéták iránti megnövekedett érdeklődés kényszerítette a tapétagyártókat az 1870-es években arra, hogy hagyják abba az arzén használatát. Így a viktoriánus otthonokban is lassacskán lecserélődtek a gyönyörű színű, ám rendkívül mérgező tapéták. 1874-ben egy amerikai orvos, Robert M. Kedzie összeállított egy könyvet, amelyben 86, arzénnal színezett tapétaminta található. A könyvből mindössze négy példány maradt fenn, ezek a mai napig mérgezőek. A kötet a beszédes Shadows from the walls of death (A halálos falak árnyékában) címet viseli.