Mindenki egy ágyban, vagy még ágyban sem: így aludtak a régiek

Elképzelned is furcsa, hogy volt olyan idő, amikor az alvásból nem csináltak ekkora ügyet, sőt egyáltalán nem gondoltak rá intim tevékenységként? Erőltesd meg a fantáziád! Az AtlasObscura egyik rövid írása az alvás kultúrtörténetébe enged betekintést.

(H)őskorszak

Régen úgy volt, hogy nem volt sehogy sem. Ágy alatt sokáig kupacba rámolt falevelet értettek barlanglakó őseink, az esti alvás pedig egy-egy nagyobb horda közös és meleg lélegzésének, horkolásának, szellentésének ritmusára zajlott – írja Adee Braun. Sőt, nemcsak az őskorban volt szokás egymás hegyén-hátán pihenni: az alvás még néhány évszázaddal ezelőtt is inkább közösségi tevékenység volt nemcsak praktikus, de kulturális szempontok miatt is. Ahhoz, hogy az emberek egymás hegyén-hátán aludjanak, közös érdek fűződött: a különböző modern, pláne központi fűtési rendszerek elterjedéséig nagyobb kupacokban, szorosan egymáshoz simulva jobban tudták melegíteni egymást az emberek. Az egyes fekvőalkalmatosságon később is egész családok, sőt vendégek zsúfolódtak össze, urak és úrnők még a szolgáikkal is gyakran együtt aludtak, és utazás közben idegenek is gyakran osztoztak egymással a fekhelyeken.

Kezdetben volt a kupac

Míg alvásra mindig is szükségük volt az embereknek, a mai értelemben vett ágyak megjelenéséig évezredeknek kellett eltelniük. Őseink már feltalálták a kereket, állatokat háziasítottak, különböző társaságokat alakítottak, de még sokáig nem jutottak nagyon messzire attól, hogy az ágy egy ebből-abból összehordott priccs legyen csak, mint ahogy annak közösségi volta is sokáig teljesen természetes volt. Még a középkori Európában is az volt a jellemző, hogy a háztartások lakói éjjelente egy helyiségben gyűltek össze, hogy átvészeljék az éjszakát, és alvásukhoz alapvetően rongyokból összedobált alkalmatosságokat használtak. Mark Twain Koldus és királyfi című művében így ír:

„A ház, amelyikben Tom apja lakott, egy sikátorból nyíló, Szemét Telep nevű mocskos kis zsákutca végén állt. Kicsi volt, omladozó és rozoga, mégis tele volt nyomorultul szegény emberekkel. Canty családja egy harmadik emeleti szobában lakott. Az anya és az apa a sarokban egy ágyvázszerű alkalmatosságon aludt. Tomnak, nagyanyjának és két nővérének, Betnek és Nannak viszont nem volt helyhez kötött fekhelye. Szabadon választhatták alvásra a padló bármely részét. Volt ugyan odabenn egy-két pokrócmaradvány és néhány kupac ócska, koszos szalma, de ezekre aligha illett az ágy szó, hiszen nem voltak rendezettek. Reggelente egy halomba rugdosták azokat, este pedig tetszés szerint válogattak onnan.”

Aztán lett az ágy

Csak a 15. századi Angliában kezdtek megjelenni a mai ismereteink szerint vett ágyak, vagyis olyan keretes fekvőalkalmatosságok, amelyeket már néhány alváshoz használatos eszközzel, párnákkal, takarókkal és matracokkal is kiegészítettek. De még ekkor is nagyon messze voltunk attól, hogy az alvás a maihoz hasonló szóló vagy maximum páros élmény legyen. Ha az 1400-as években benéztünk volna egy házba, feltűnt volna, hogy még a módosabbak is együtt aludtak. Annál is inkább, mert ebben az időszakban az ágy egyfajta státusszimbólum is volt. A gazdagok rákaptak, hogy magasított, vastag matraccal, baldachinnal és más extrákkal felszerelt ágyakban aludjanak, ennélfogva az ágy luxusszámba ment, olyannyira, hogy sok esetben a háztartás legdrágább berendezési tárgya volt. Épp ezért jellemzően egy volt belőle, amit még a gazdag házakban is megosztottak egymással az emberek. A szegényebb családoknál pedig továbbra is az maradt, ami volt: közösségformáló erő, és lehetőség egy jó kis beszélgetésre vagy hasonlóra. 

Mindig együtt

Az együtt alvás ráadásul nem is feltétlenül korlátozódott a családtagokra. Előfordult olyan is, hogy az úrnők megengedték a szolgálónőiknek, hogy megosszák az ágyat velük, elsősorban azért, hogy megvédjék őket a ház férfi lakóitól. Sok szolga aludt gazdája lábánál, sokszor arra való tekintet nélkül, hogy mi is folyt pontosan a feljebbvaló ágyában. Persze ahhoz, hogy mindenki pihenni tudjon, szükség volt bizonyos szabályok és határvonalak lefektetésre is. A nagycsaládokban például a família minden tagjának megvolt a pontos, neki kijelölt helye. Fenn is maradt ezzel kapcsolatban egy leírás egy skót családról, amely úgy aludt, hogy az édesanya mellett növekvő sorrendben a lánygyerekek, az édesapa mellett, szintén növekvő sorrendben, a fiúk.

Gyakran előfordult olyan is, hogy az emberek utazásuk során kerültek egy ágyba. Az etikett meghatározta, hogy ilyenkor nyugodtan kellett feküdniük a nekik kijelölt térfélen, és nem volt szabad a másikról lehúzni a takarót. A személyes tér ebben az időszakban nem annyira sokat számított: az emberek nemcsak az ággyal kapcsolatban, de egyébként is hajlamosak voltak a ma már nagyon intimnek számtó ügyeiket is mások előtt intézni. Ettek, ittak, aludtak, ügyeket intéztek, vizeltek és szexeltek mások előtt. 

Jött a viktoriánus kor

A közös alvás hosszú ideig bevett szokásának a viktoriánus korban lett vége. Két évszázad leforgása alatt a közös alvás a szegényebb néprétegek kiváltsága lett, a módosabbak pedig nemcsak külön ágyat, de külön hálószobákat is létrehoztak a családtagok számára.

A változásnak az is oka volt, hogy ebben a korban egyre erőteljesebben kezdték érteni, hogy hogyan terjednek különböző fertőzések, így egymásra és az ágynemű alatti melegben szunnyadó testre mint potenciális veszélyforrásra, fertőzést terjesztő felületként tekintettek. Egy olyan korban pedig, amikor a fogmosás még nem volt olyan általánosan elterjedt gyakorlat, mint ma, a reggeli lehelet is meglehetősen kellemetlen lehetett. Akik megtehették, ekkortól már nem aludtak egy ágyban. 

És ma?

Ma az alvást viszonylag intim dolognak tekintjük, a kényelmi szempontokat ugyanakkor sokszor felülírják a szokások, például az a kimondatlan elvárás, hogy férjnek és feleségnek egy ágyban illik aludnia, minden egyéb eset gúnyos találgatásokhoz és pletykákhoz vezet. Pedig nincs abban sem semmi furcsa: házaséletet jó esetben alvás előtt él az ember, aludni meg csak jobb úgy, ha senki sem horkol, vagy fekszik keresztbe az ágyon, amikor épp elszenderednénk, nem igaz?