Tolkien gyerekeinél jobban senki sem várta a karácsonyt

Christopher a hűvös üvegnek nyomja az orrát, kerek párafolt homályosítja el a behavazott utca képét. Odakint jó ideje nem történt semmi említésre méltó: piros buszok robogtak el a ház előtt, boltba siető vagy kutyájukat sétáltató emberek szaladtak át az úttesten. Christopher kockás pizsamája ujjával törli meg az ablakot, és mélyet, keserveset sóhajt. A szoba túlfelén Michael ébredezik-forgolódik, fejére húzza a takarót. 

 – Miért nem alszol? – dünnyögi, és a párnájába fúrja kócos fejét. 

 Christopher szemét az utcán tartva válaszol: 

 – Talán ma.

Michael lerúgja magáról a takarót, felül az ágyban, szúrós tekintettel öccsére mered, felkel, majd odatelepszik Christopher mellé az ablakülésre. Persze ő is izgatott, de nem mutathatja, mert ő már nagyfiú. 

Egy darabig csendben ülnek egymás mellett. 

Az utca sarkán feltűnik egy alak, ellenzős kalapot visel, biciklit tol maga mellett, és a hátán egy levelektől duzzadó táskát cipel. Christopher azonnal felpattan, ahogy meglátja, kiviharzik a szobából, és lerobog a földszintre, Michael a nyomában. Mire a bejárati ajtó elé érnek, feltűnik Priscilla álmos arca is a lépcső tetején, egyik kezével mackóját, Billyt öleli magához, másikkal a szemét dörzsöli. 

A fiúk feltépik az ajtót, és miután illedelmesen köszöntek, türelmetlenül figyelik a postást, ahogy a táskájában kutat. 

 – Sajnálom, fiúk – mondja a férfi –, ma nem érkezett leveletek. Talán majd legközelebb. – Kacsint, és Michael kezébe ad egy unalmas, fehér borítékot. – Ezt odaadnád édesanyádnak? 

 A reggeli izgalmak után, akár egy vert sereg, a nappaliba vonulnak. Priscilla Michael ölébe ül, és a mackójával játszik, Christopher nyugtalanul járkál fel-alá.

 Édesapjuk, Ronald lép a szobába. Pizsamájára fenyőzöld köntöst húzott, lábát irhapapucsba bújtatta. 

 – Mi történt fiúk? – kérdi.

 Michael megvonja a vállát, Christopher a füles fotelbe roskad. 

 – Jut eszembe – mondja Ronald, miután nem érkezik válasz –, ma reggel találtam valamit a kandallópárkányon. Szerintem a tiétek.

A zsebébe nyúl, és előhúz egy borítékot. A fiúk arca felragyog. A papíron ott van az északi-sarki bélyeg és a címzés Karácsony apó girbegurba írásával: Michaelnek, Christophernek és Priscillának. 

Mesék Karácsony apó tollából

„Drágáim! Újra itt a karácsony! Pedig úgy november táján volt egy pillanat, amikor azt hittem, elmarad. Mármint eljön persze a december 25-e, de nem lesz semmilyen ajándék a jó öreg északi-sarki ük-ük-ük... apátoktól. A koboldok! Évszázadok óta nem volt ilyen rémes a helyzet. Ijesztően vadak és dühösek, miután tavaly visszavettük tőlük a sok ellopott játékot, és lefújtuk őket a zöld füsttel” – írta 1933. december 21- én Karácsony apó a Tolkien gyerekeknek. 

Kedves olvasó, átláttál rajtam, valóban nem Karácsony apó ragadott tollat, hogy hírt adjon magáról Michael, Christopher és Priscilla Tolkiennek, hanem édesapjuk, John Ronald Reuel Tolkien – de remélem, ez köztünk marad. Tolkien nemcsak csodálatos mesélő volt, hanem remek édesapa is, aki minden évben egy-egy levéllel aranyozta be három gyereke karácsonyát. Karácsony apó nevében írt nekik, és elújságolta, mi minden történt vele és a barátival az elmúlt egy évben, és a mesékké kerekedő levelek mellé sokszor maga rajzolta képeket is küldött, rajtuk az északi-sarki élet megmosolyogtató vagy éppen izgalmas eseményeivel. 

A Tolkien gyerekek olvashattak Karácsony apó otthonáról, amely a világ tetején állt; barátjáról, Jegesmedvéről, aki szüntelenül kalamajkába keveredik – bekapcsolt két évre elegendő sarki fényt, lebucskázott egy halom karácsonyi ajándékkal a lépcsőn vagy elszundikálva egy kád forró vízben eláztatta a játékokkal teli rakteret –, és aki néha maga is intézett hozzájuk pár mondatot a levelekben; megismerhették Jegesmedve rosszcsont unokaöccseit, Paksut és Valkotukkát; és hallgattak a koboldokkal vívott csatákról. 

A csodálatos levelezőtárs

Az első levél 1920-ban érkezett, amikor John, a legidősebb fiú hároméves volt, és minden évben, 24 éven át újabb jött, amíg a legkisebb gyerek, Priscilla el nem érte a kamaszkort. A küldeményeket néha a postás hozta, néha pedig varázslatos módon nem várt helyeken bukkant fel, de ha Karácsony apónak sok dolga akadt abban az évben, előfordult, hogy csak az ajándékokkal együtt vagy karácsony másnapján érkezett meg. 

Tolkien a legapróbb részletekre is gondosan ügyelt, hogy a gyerekek számára minél valóságosabbnak tűnjön az apó. Északi-sarki bélyeget festett a borítékra, Karácsony apó sorait reszketeg, cirádás betűkkel, Jegesmedve megszólalásait ormótlan, vastag firkákkal írta meg, ha elfogyott a tintája vagy a festéke, valamilyen kalamajkával magyarázta ki magát a beszámolóban, mi több, még egy Északi-sarkon használt nyelvet is kitalált. Az apónak a gyerekek is üzentek minden évben, ezeket egy szorgos futár kézbesítette a világ végére. 

Emberek és koboldok háborúja

Talán az sem véletlen, hogy a történetek néha az utolsó levél után több mint egy évtizeddel született A Gyűrűk Ura-trilógia világát idézik meg. Karácsony apóban könnyen megláthatjuk a bölcs mágust, Gandalfot, a rakteret kifosztó koboldokban pedig a Középföldét sötétségbe borító orkokat. Az irodalomtörténészek úgy gondolják, hogy a Tolkien karácsonyi leveleiben megjelenő lények A hobbit és A Gyűrűk Ura szereplőinek az elődei lehetnek.

A meséken az aktuális történelmi események is nyomot hagytak. Karácsony apó Priscillának ír arról, hogy a háború hogyan nehezíti meg az ő és segédei munkáját: „Drága Priscillám! Úgy örülök, hogy idén sem felejtettél el írni nekem. Egyre kevesebb gyerek tartja velem a kapcsolatot. Úgy vélem, ez is e miatt a szörnyű háború miatt van, és remélem, ha majd véget ér, minden visszazökken a rendes kerékvágásba, és megint annyi dolgom lesz, hogy nem is győzöm majd. De most borzasztó sokan elveszítették a házukat, vagy kénytelenek voltak elhagyni az otthonukat – úgy tűnik, a fél világ nem ott van, ahol lennie kellene. Még minálunk is gondok adódnak, és nem csak a raktárkészlet miatt. Már tavaly is alig volt valami a raktáraimban, amelyeket persze azóta sem tudtam feltölteni, úgyhogy most a gyerekek nem azt kapják, amit szeretnének, hanem amit küldeni tudok.”

A legmeghatóbb mégis az utolsó levél, amelyet a 1943-ban a tizennégy éves Priscilla kapott, és amelyben Karácsony apó elbúcsúzik tőle: „Kedves Priscilla! Nagyon boldog karácsonyt kívánok. Gondolom, még egyszer, utoljára kiakasztod a zoknidat, remélem, hogy így lesz, mert van itt még számodra pár apróság. Ezzel el is kell búcsúznom Tőled, többé-kevésbé, de sosem foglak elfelejteni. Mindig megtartjuk régi barátaink számát és leveleit, reméljük, hogy visszatérhetünk hozzájuk majd, amikor már felnőttek, saját házuk van és családjuk.”