Hogyan lett boldog férj a megrögzött agglegényből, Kazinczy Ferencből?

A negyvenöt éves Kazinczy Ferencről senki sem gondolta, hogy valaha meg fog házasodni. Megrögzött agglegényként kizárólag kötelességként, nem pedig örömteli eseményként gondolt az esküvőre. Ezért mindenkit meglepett, amikor megkérte a nála huszonegy évvel fiatalabb Török Sophie kezét.

Egy gyerekszerelem sorsa

Kazinczy Ferenc már húsz éve ismerte a grófkisasszonyt. Az apa, Török Lajos a család barátja volt, kinek birtokán Kazinczy sokat időzött. Ezalatt Török két lánya is megkedvelte az írót, különösen a 13 éves Sophie, aki kijelentette, hogy ha felnő, a felesége lesz – bár ezt akkor senki nem vette komolyan. Kazinczy már-már családtagnak számított a Török házban, egyengette a lányok útját, beíratta őket egy bécsi nevelőintézetbe, ahol aztán gyakran megfordult. 

Mire kijöttek az intézetből, a férfi börtönbe került a Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt. Sophie-nak ekkor egy emigrált francia arisztokrata udvarolt, Maximilien d’Étoile, aki hamarosan megkérte a kezét. Kufsteinből szabadulva Kazinczy nem kereste Törökéket. Családja szégyenkezett miatta, örökségül a legkevésbé jövedelmező birtokot, Bányácskát kapta. Közel sem számított jó partinak. 

Egymás nélkül

A börtön utáni években egy özvegyasszonyhoz került közel, de kapcsolatuk nem tartott sokáig. Így írt róla Kis Jánosnak: „Két esztendeig hordott rabbilincsen Sárosiné. Nem léptem soha túl a határ lineáján, sőt házassági kötelékről álmodoztam. Meguntam a grimassziére és a tudományos szép asszonyt, aki minden új gondolkozás mellett mágnás férjet kívánt, s otthagytam.” Gyanúba keveredett a cselédlányukkal is, bátyja azt híresztelte, hogy teherbe ejtette és Egerbe készül szöktetni őt. 

Kazinczy a házasságot elkerülendő kötelességnek vélte, de a szép Sophie-t sehogy sem tudta kiverni a fejéből. „A házasság nálam elmulaszthatatlan kötelességnek tetszett mindég. Midőn hánykódám, hogy kit válasszak, valamely jó Daemon a Sophie nevét sugá fülembe. De én a Török Lajos házának nem csak vőt, hanem ragyogó vőt is óhajtottam. Én pedig az nem vagyok. (...) S nem is remélhettem, hogy kivánságom tellyesedést érhet. Végre, hogy elmémet megnyugtassam, hogy el nem sül, jónak láttam egy útat tenni Kázmérba (...).”

A jóslat beteljesül

Meglátogatta hát a Török családot. Sophie-ra szomorkodva talált. Vőlegénye amnesztiát kapott, és hazautazott Franciaországba. Menyasszonyának Párizsból írt levelet, amiben házasságkötéséről tájékoztatta – természetesen egy másik nővel. Kazinczy vigasztalni próbálta a lányt, aki így válaszolt: „Rendes, hogy te, édes barátom, mindég ebből a tónusból szólasz; s én néked azt jövendölöm, hogy te ezeket az örömöket soha kóstolni nem fogod. S miért nem? kérdém megütközve. – Azt én nem tudom: de látod, nékem úgy tetszik, hogy te valamely leánynak vagy özvegynek házassági jelentést tenni nem is mernél.”

Az író rácáfolt. Egy séta alkalmával megkérte Sophie kezét. A lány azt kérdezte, tréfál-e, és amikor megbizonyosodott róla, hogy ajánlata valóban él, magára hagyta a férfit, majd amikor visszatért, megkérdezte, hol fognak élni, ezzel válaszolva a kérdésre. Török Lajos szívesen adta lánya kezét barátjának, és akkora hozományt ajánlott fel, ami minden gondjukat megoldotta. 

Sophie-nak eleinte mégis hiányzott az otthona, de Kazinczy azon volt, hogy jókedvre derítse. Napközben németül beszélgettek, éjszakánként pedig magyarra váltottak. „Németben mi még most is Sie-nek szólítjuk egymást, nem mindég ugyan, de többnyire; nem hiú affektációból, hanem hogy magunkat emlékeztessük, hogy egymást becsűlnünk kell. Így megy a titulázás valamíg a nap a firmamentumon van: de ha onnan leszállott, a biztosabb Du áll elő, és rendes, Sophie akkor velem mindég magyarúl szól. S azt magától cselekszi, nem az én kérésemre.”

Rendhagyó házasság

Otthonuk a magyar irodalmi élet középpontjává vált, Kazinczy levelezőpartnerei pedig, hogy az író kedvében járjanak, magasztaló versekkel halmozták el feleségét. A férfi is szívesen dicsekedett a szép és kedves Sophie-val. „Termete s mellye, keze, lába gyönyörű volt szintén az irigységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves. Magyarúl, németűl, franciául s tótul beszél; nincs benne semmi szesz; az az ajándéka van, hogy mindentől szerettetik; szíve a Schöngeisterei affektációja nélkül a vesztegetésig jó. (...) Vedd öszve mindezt, s mondd el, lehetett-e jobb osztályrészem?” – írta 1809 februárjában, esküvőjük után ötvenegy nappal Berzsenyi Dánielnek. 

Házasságuk eltért a korabeli érdekházasságoktól. Egyenlő felekként, szeretetben és megbecsülésben éltek le együtt huszonhat évet, ami alatt nyolc gyerekük született.

Sophie nekem és sok esztendőig, nem feleségem volt, hanem szeretőm, még akkor is nem feleségem, midőn gyermekemet tejével táplálta

– írta Kazinczy. 

Felesége 1830-ban megbetegedett, és az orvosok arra kérték, maradjon tőle távol, nehogy ő is elkapja, de Kazinczy hajthatatlan volt. „Míg az idegenek közelíteni sem mertek hozzá, én fejemen nyugtattam fejét, izzadt testét magamhoz csatoltam, s ágya szélén ülve jobbomban tartottam jobbját.” Sophie végül felépült, de egy évvel később mindketten elkapták a kolerát. A nőnek ebből is sikerült felépülnie, de a hetvenkét éves Kazinczy belehalt. Sophie még tizenegy évet élt.