„Ábrándozás az élet megrontója” – írta Vörösmarty A merengőhöz című versében. Igencsak lelombozó konklúziója ez a költeménynek, de persze elsősorban nem az olvasót akarta erről meggyőzni, hanem azt a makacs, fiatal lányt, aki két év kitartó udvarlása után sem tudta rászánni magát, hogy hozzámenjen feleségül.
Derült égből Laura
1841-ben egy be nem teljesült szerelem utáni depresszióban, bordélyházakat látogatva és poharat emelgetve találunk rá a még mindig agglegény Vörösmarty Mihályra, aki már betöltötte a negyvenegyet. Kopaszodik és beteges, ráadásul pénzügyi gondjai is vannak, hiába ünnepelt költő.
Át-átjár barátjához, Bajza Józsefhez és annak családjához, akik ugyanabban a bérházban laknak, mint ő. Kopott házikabátját ölti csak fel, elvégre szinte már családtagnak számít. Az ebédlőben ezúttal azonban felborult a megszokott rend, egy új arc ül az asztalnál, Bajza feleségének, Csajághy Júliának a húga. A megszeppent Vörösmarty elnézést kér, majd hazaviharzik átöltözni. Csak ezután mutatják be neki a tizenhét éves Laurát, mindenki Lórikáját. Vörösmartyt azonnal elbűvöli a helyes és művelt fiatal lány. Ebéd után is Bajzáéknál marad, estére pedig menthetetlenül beleszeret Lórikába.
Merengjünk együtt
A költő érzelmeiről hamarosan vers is vall. „Én lángot szomjazom, lángot, tüzet, / Szemed tüzében játszó lelkedet; / Szomjúzom a hajnalt szép arcodon, / És a mosolynak mézét ajkidon. / Szomjúzom édes és forró sohajt, / Mit kebled titkos szenvedélye hajt; / És szomjuzom kebled hullámait, / Szivednek minden dobbanásait; / Szomjas vagyok, leánykám, bájaidra: / Hibád, erényed – s minden titkaidra. / Jőj, lelkem várja édes ajkidat: / Ne hagyd elveszni szomjuság miatt” – írta a költő A szomju című versében.
Vörösmarty az üres papír után az apának vallott, és megkérte, tolmácsolja lányának a költő gyengéd érzelmeit. Az irodalom iránt érdeklődő, művelt Laurának imponált a költő közeledése, de szerelmes határozottan nem volt. Udvarlója két évig ostromolta szerelmével, és környezete is próbálta jobb belátásra bírni. Barátnője, Vachott Sándorné így győzködte: „Ó, Lórikám, áldani fog, ki érezni képes, ha Vörösmartyt boldogítani fogod, még ha saját boldogságod áldozod is fel. Az ő nevével együtt a tied is hallhatatlan leend.”
Laura mégis kitartóan ellenállt. A költő pedig egyre nehezebben viselte az elutasítást, amiről Haragszom rád című verse is tanúskodik: „Haragszom rád, mert nyugtom elveszett, / Haragszom rád szilárd erényeidér’, / S mert bájid elrabolták lelkemet / És nincs remény, hogy többé visszatér.” 1843-ban aztán Vörösmarty megírta A merengőhöz című költeményét, és mint lánykérő verset tette Laura elé.
Hogy van az, hogy nem szeretsz?
A merengő elérte a célját, Laura igent mondott, Vörösmartyt pedig boldoggá tette, hogy a lánynak már mint menyasszonyának írhat levelet: „Édes Lórikám, kedves kis barátném, szeretőm, kedvesem, te menyasszonyom vagy, kire eddig nem ismert örömmel s most már mondhatom, megnyugvással gondolok. Óhajtanám, hogy büszke volnál azon önérzetben, miszerint nemes szívedben boldogításomat elhatároztad, s annak tudásában, hogy te vagy egyedül azon hölgy, kivel szívem dolgairól értekezem. Eddig zárkózott kebellel tűrtem szenvedéseimet, melyekkel a sors néha meglátogatott, el hagyván suhanni gyér örömeimet, mert nem oszthatám meg részvevő kebellel, s talán megérdemeltem, hogy találjak életem folytában egy ilyen kebelre, melyhez legbensőbb, legtitkosabb érzelmeim bizodalmával járuljak, melynek viszon bizodalma, barátsága, rokon érzelmei felderítsék hátra levő éveimet, s azokat munkássá tenni, kedvet, lelkesedést öntsenek belém.
Te vagy az, kedves, kire életemben számot tartottam, kinek barátságára – mondhatom-e: szerelmére? – büszke vagyok; sőt ennél több, én boldog vagyok ezen hitemben. Az isten jó, nem engedi, hogy csalódjam; csalódásom igen nagy, talán igen is sok volna egy emberi életre. S mégis gyakran szemrehányást teszek magamnak, hogy téged szeretni mertelek, oly fiatalt, kinek még annyi kilátása volt fényesebb életre. De láttál, ismertél, tudtad körülményeimet, s megegyezél. S ezen túl oktalan volna minden tűnődésem s méltánytalan is; mert kételkednem kellene őszinteségedben, mire alapos okot eddig nem adtál.
Boldog vagy-e te is, kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál? Szép kis leánykám! sokat búsítottalak, míg hozzám tudtál szokni; de most már ismersz, s nincs okod aggódni.”
1843. május 9-én Vörösmarty oltár elé vitte tizenkilenc éves menyasszonyát. A szertartás zökkenőmentesen zajlott le, miután az idősödő és betegeskedő költőnek sikerült menyasszonya mellé térdelnie. Következő versét egy év múlva írta feleségéhez: „Nem fáradsz-e rám mosolyogni, ha csüggedek és ha / megszédít gond, tűrni szeszélyeimet? / Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét / tenni napul megtört életem árnya fölé.” A kéziratot a kezébe nyomta, és elment otthonról.
Hiába remélte, tiszteletnél és megbecsülésnél többet nem kapott a lánytól. Bár ez a felállás akkoriban több más házasságban is így működött, Vörösmarty boldogságot várt az esküvő utáni évektől, de ehelyett Laura is boldogtalanná lett mellette. Ötből három gyermeküket veszítették el, nélkülöztek, átélték a forradalom bukását, Vörösmartyn pedig ismét úrrá lett a depresszió. A költő ötvenöt éves korában halt meg. Laura huszonhét évvel élte túl.
„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd”
Levelek a magyar irodalomból, amiket sosem felejtünk el.
Tovább olvasom
