Audrey Hepburn a II. világháborúban az ellenállás kulcsfigurája volt

„Amikor anyám magáról és az élete tanulságairól mesélt, Hollywood bizony tüntetően hiányzott a történeteiből – írja Luca Dotti, Audrey Hepburn fia Robert Matzen A holland lány című könyvének előszavában. – Nem nevezetes Beverly Hills-i címeket sorolt, hanem ismeretlen, néha kiejthetetlen nevű holland helyszíneket. A vörös szőnyeges bevonulások helyett második világháborús emlékeit osztotta meg velünk, amiket valahogy képes volt gyermekmesékké formálni.” Luca beszámolója jól mutatja, hogy annak ellenére, hogy Audreynak szembe kellett néznie a náci megszállással, a halállal, a nélkülözéssel, az éhséggel és megannyi szenvedéssel, a háború életének meghatározó időszaka volt, amitől éppen annyit kapott, mint amennyit veszített általa.

Volt egyszer egy holland lány

Audrey Hepburn 1929. május 4-én született Audrey Kathleen van Heemstra Ruston néven Ella van Heemstra bárónő második házasságából, Joseph Rustontól. Úgy tűnt, Ellában és Josephben sok a közös vonás: mindketten előkelő családból származtak (Joseph Stuart Mária harmadik férjének a leszármazottja volt), és mindkettejüket megigézte Hitler és a nácizmus (a diktátorral személyesen is találkoztak), de hamarosan kiderült, hogy más nem tartja össze őket. A család Brüsszelben élt, és Audrey éppen betöltötte a hatot, amikor édesapja elhagyta őket. Ella ezután lányát Angliába küldte, hogy nyelvet tanuljon és az apja közelében lehessen.

Audrey Angliában cserkészkedett, színdarabban lépett fel és megismerkedett a tánccal, amivel a pufók, örökké körmét rágó lány kitűnhetett a társai közül. „Beleszerettem a táncba. Volt egy fiatal táncosnő, aki minden héten eljött Londonból balettórákat tartani. Imádtam az óráit” – mesélt erről az időszakról.

A háború azonban hamar véget vetett a gondtalan gyermekéveknek. Angliát bombatámadás fenyegette, a bárónő ezért haza, a hollandiai Arnhembe rendelte a lányt. Audreynak nehezen ment a beilleszkedés, és mivel nem igazán írt és beszélt hollandul, gondjai akadtak a tanulással. „Amikor hazaköltöztem, sokat sírtam. Jajveszékelve ettem a csokoládét, és nagyon igyekeztem megtanulni hollandul. Nem volt, ami lekössön. Azért sikerült megtanulnom a nyelvet, mert úgysem csináltam semmi mást.”

Aztán egy nap anyja belépett a szobájába, széthúzta a függönyt, és közölte: elkezdődött a háború. Hollandia öt nap alatt került a német megszállók kezére. Bár eleinte igyekeztek udvariasan viselkedni a város lakóival, a helyiek minden erőforrását a német hadsereg ellátására használták fel, ami nem tette őket népszerű vendégekké. Ella megpróbálta ebben a helyzetben is a saját malmára hajtani a vizet, a németek kegyeit kereste, és egy holland náci tisztviselővel udvaroltatott magának. 

A szeretett nagybácsit meggyilkolják

Audrey Hollandiában sem hagyott fel a balettozással, a háború nem állíthatta meg az álma elérésében. Ugyan van Heemstráék nemesi család voltak, vagyonnal nem rendelkeztek, ezért Ella a katonakórházban vállalt munkát, hogy lánya beiratkozhasson az Arnhemsche Muziekschoolba. Audrey a sok gyakorlásnak és kitartó fegyelmének hála megszabadult a pufókságától, rövid haját pedig megnövesztette, hogy kontyban hordhassa. „Szólószerepekre vágytam. Mindenáron szólót akartam táncolni, hogy kifejezhessem magam. Nem fejezhettem ki magam egy tizenkét fős tánckarhoz igazodva. Nem akartam igazodni. Ez a cél lebegett a szemem előtt.”

A család hamarosan szembesült a megszállók sötét oldalával. Audrey nagybátyját, Ottót 460 társával együtt letartóztatták, és egy papneveldében tartották fogva. Ezeknek a férfiaknak egyetlen bűnük volt: az ország legkiválóbbjai voltak. Lassan szerveződni kezdett a holland ellenállás, ezért a nácik úgy döntöttek, túszokat ejtenek, és ha bármilyen erőszakos akcióval szembesülnek, rajtuk, a halálfiaknak nevezett férfiakon torolják meg.

Ottót a rotterdami dinamitos merénylet után végezték ki három sorstársával együtt, hogy példát statuáljanak. Halála után az egész család egy fedél alá költözött Audrey nagyszüleinek velpi otthonába.

Különös dolog a fájdalom. Eleinte ellenség, olyasmi, amivel nem akarunk szembenézni, rágondolni, foglalkozni vele. Idővel azonban szinte barátunkká válik

– emlékezett vissza Audrey erre a szomorú időszakra.

„Ha elveszítesz valakit, akit nagyon szeretsz, először nem bírod elviselni, de ahogy telnek az évek, éppen a veszteség fájdalma emlékeztet rá olyan élénken – arra, hogy valaha létezett. Amit átéltem, akiket a háborúban elvesztettem, a fájdalom miatt élnek bennem oly elevenen.”

Balett a háborúban

Audreyt imádta a közönség. Tizennégy éves volt, kritikák méltatták a fellépéseit, és szerepelt a Schouwburg című műsorban, ami zenészeket, énekeseket és táncosokat vonultatott fel. De mivel a magassága meghaladta a 165 centis ideális balett-táncosi magasságot, nem számíthatott komoly karrierre. A táncórákon rá osztották a fiúszerepeket, ő emelte fel a kisebb lányokat. Ebben az időben kezdte rondának látni magát, nem szerette sem az orrát, sem a fogait, és zavarta a nagy keze és a lába. „Egész életemben kínzott az a komplexus, hogy egyértelműen csúnyának tartottam magam. Próbáltam alakítani a külsőmet, a legtöbbet kihozni magamból, különféle sminkekkel kísérleteztem és így tovább. Tizenhárom és tizenhat éves korom között volt ez, amikor annyira feszélyezi az embert a külseje.”

Miközben a kamaszlányok jellegzetes problémáival küzdött, Velp és környéke a háború eseményeiknek középpontjába került. A falu a német hatalom legfőbb hollandiai központja lett, a szomszédukba pedig Arthur Seyß-Inquart, Hollandia első számú nácija költözött, aki a nagybácsi haláláért is felelős volt.

Audrey betöltötte a tizenötöt, és csak úgy táncolhatott tovább, ha belép a Harmadik Birodalomhoz köthető Dans Kultuurkamerbe. „A tanuláshoz be kellett lépni a kamarába. De egy tisztességes holland egyszerűen nem tett ilyet” – mondta egy interjúban. Mégis megtalálta a módját, hogy gyakorolhassa a szenvedélyét. Ahelyett, hogy táncórákat vett volna, órákat adott a helyi gyerekeknek. „Szerettem volna megint táncolni, úgyhogy az ács felszerelt egy balettrudat az egyik teremben. Márványból volt a padló. Minden korosztályt tanítottam, és csak filléreket kértem egy óráért. Kézzel felhúzható gramofont használtunk.”

Kislány az ellenállásban

Egyre kevesebb volt az ennivaló az országban, megszűnt minden behozatal és kivitel. Az ország bezárult, és persze mindenből a német hadsereg kapta a legjobbat. 1944 Velp történelmének egyik legnehezebb éve volt. Az emberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kezükbe kell venniük a sorsuk irányítását. Az orvosok kulcsszerepet játszottak számos németellenes küldetésben, a kórház az ellenállók főhadiszállásává vált.

A tizenöt éves Audrey, aki a kórházban dolgozott, azon kívül, hogy bepillantást nyert az ellenállás munkájába, hamarosan részt is vett benne. Folytatta a táncot, és a Fekete esték nevű rendezvényeken lépett fel. Ezeket az illegális zenés esteket különféle helyszínekre tervezték, és kizárólag meghívásos alapon lehetett részt venni rajtuk, a bevételükből pedig Hollandia ellenállóit támogatták.

„Részt vettem kamara-előadásokon, ahol saját koreográfiát táncoltam. Egy ismerősöm zongorázott, a fellépőruhákat anyám készítette. Amatőr produkciók voltak, de abban az időben olyan kevés volt a szórakozási lehetőség, hogy az emberek így is élvezték őket, és legalább alkalmuk volt egy kellemes délutánt eltölteni együtt, zenét hallgatni és szerény teljesítményemet megcsodálni. Csukott ajtók és ablakok mögött tartottuk az előadásokat, kívül senki nem tudhatta, mi történik odabent. A végére összegyűlt pénzt a hollandiai földalatti mozgalom kapta.” Ella is szervezett Fekete estét, a németek iránti szimpátiája már a múlté volt. „Őrszemek álltak odakint, hogy szóljanak, ha közelednek a németek. Egész életemben azokon a szerepléseimen volt a leghálásabb a közönség, holott meg sem mukkantak a végén” – emlékezett vissza Audrey, aki minden alkalmat megragadott, hogy segítsen az ellenállásnak.

Ételt hordott a közeli erdőben bujkáló, szövetséges katonáknak, akiket a bombázások során lőttek meg, és mivel folyékonyan beszélt angolul, üzeneteket is közvetített. Nem csoda, hogy Ella egyre jobban féltette a lányát. Úgy döntött, nyugatra viszi, és Hágába költöznek. Hirdetést adott fel egy újságban, de még mielőtt választ kaphatott volna rá, a terve meghiúsult. Velp invázió alá került, szövetséges katonák jelentek meg az égen és az utcákon. A csapatok öt napon keresztül csatáztak a közeli Arnhemben, amiből a németek jöttek ki győztesen, és miután a várost a földdel tették egyenlővé, 90 000 otthontalanná lett ember keresett magának menedéket.

„Még mindig émelygek, ha eszembe jutnak azok a jelenetek. A leírhatatlan emberi szenvedés – a menekültek tömegei, akik közül sokan magukkal vitték a halottaikat, az út szélén születtek meg csecsemők, több százan estek össze az éhségtől” – idézte fel Audrey az utcán hömpölygő menekültek áradatát. A családja összesen harminchét embert szállásolt el, a pincében pedig egy angol katonát bújtattak.

Kegyetlen karácsony

1944 telére a velpiek helyzete kilátástalanná vált. Nem volt áram, sem fűtés, sem víz, és nem volt mit enni, minden bolt bezárt. Az emberek azt ették, amit találtak. December 5-én Sinterklaas, vagyis a holland Mikulás napján a németek kifosztottak egy helyi boltot, majd az összes játékot egy épületben halmozták fel azzal a szándékkal, hogy elküldik őket karácsonyra a német gyerekeknek.

Tervükről aztán egyéb elfoglaltságaik miatt lemondtak, és végül Audreyt kérték meg, hogy ossza szét ezeket a játékokat a faluban élő gyerekek között. „Imádtam a kicsiket. Zavarba hoztam mindig anyámat, például megpróbáltam kivenni a babákat a babakocsiból a piacon és effélék. Világéletemben arról ábrándoztam, hogy egy nap nekem is lesz gyerekem.” A háború karácsonykor is tartott, Velp egét vadászrepülők és bombázók szelték át, egész nap tüzeltek.

Elérkezett 1945, és egy februári jelentés szerint minden héten több mint 500 holland halt éhen. Az akkor huszonegy éves Art Bos szerint az éhes vízipatkányok előjöttek a csatornákból és felmásztak az épületek falaira. „Néha kutyafejet vagy egy kutya lenyúzott bőrét lehetett látni a kanálisban, mert az emberek megették, a sajátjukat vagy másét. A macskák már rég eltűntek.”

Előfordult, hogy Audrey három napig nem evett, a kiutalt ételadagok semmire sem voltak elegek. „Hónapokon át forró víz és egy szelet babkenyér volt a reggeli. Ebédre egyetlen krumpliból készült leves, és egyáltalán nem volt tej, cukor, gabonapehely vagy bármiféle hús.” A mezőre járt ki testvérével tarlórépáért, cikóriáért, fűért és tulipánhagymáért. Az éhségtől vérszegénységben és ödémában szenvedett, és légzési nehézségei voltak. A pénznek már nem volt értéke, ezért Ella vászonneműket és ékszereket cserélt tarlórépára és zöldségekre, de hamarosan már nem maradt semmi, amit éltelért cserébe adhatott volna. Egy nap Audrey nagynénje azt mondta: „Holnap nem lesz mit ennünk, úgyhogy az lesz a legjobb, ha ágyban maradunk, és nem fecséreljük az energiánkat.” Ugyanazon az estén a földalatti mozgalom egy tagja lisztet, lekvárt, zabkását és vajat vitt nekik.

A nácik közben civileket tartóztattak le a legkisebb vétségekért, és kényszermunkára hurcolták őket. Egy razziába Audrey is belesétált. Holland lányokat és nőket gyűjtöttek, hogy német konyhákba vigyék őket dolgozni. Egy teherautóra terelték őket, ami többször megállt, hogy újabb embereket vegyen fel. Egy ilyen alkalommal Audrey kipattant az autóból, és egyenesen hazarohant. Utána hónapokig nem mozdult ki a házból.

A háború végére 36 kiló volt, mégsem kizárólag rettenetes időszakként élte meg a borzalmakkal teli öt évet. „Voltaképpen csodálatos időszak volt, mert az embereknek szükségük volt egymásra, és összetartottak. Kölcsönkérték egymás könyveit... és körbeülték az asztalt, és a hutspotban (raguban), amit ettek, benne volt mindenkinek a krumplija.”

Véget ér a háború

A németek és a szövetségesek mindent eldöntő csatájára 1945 áprilisában került sor. Velp utcái géppuskatűztől, gránátok robbanásától és előretörő tankoktól volt hangos. A van Heemstra család a ház pincéjében keresett menedéket, és álmatlanul töltött éjszakákon akasztófahumorral szórakoztatták egymást, miközben biztosak voltak benne, hogy nem élik túl a háborút.

Április 16-án szokatlanul néma napra virradtak. Óvatosan merészkedtek ki a házból, ahogyan a szomszédaik is, hogy kiderítsék, hogy végződött a csata. Odakint fegyveres kanadai katonákkal találták szembe magukat, akikkel Audrey egyből szót értett. „Nem elég, hogy felszabadítottuk a falut, felszabadítottunk egy angol lányt!” – mondta az egyikük. Velp felszabadult.

„Géppuskák, harckocsik, teherautók, terepjárók, katonák érkeztek a faluba – emlékezett vissza Audrey. – Úgy szívtam be a benzinjük gőzét, mintha drága parfüm lenne, és cigarettát kértem, pedig majd megfulladtam tőle.” A katonák csokoládéval kínálták, és hamarosan megérkezett a svédek ételszállítmánya, de kaptak takarókat, gyógyszereket és ruhákat is. „Néhány nappal később, emlékszem, bementünk egy hatalmas tanterembe, ahol ruhákat választottunk magunknak, pulóvereket, szoknyákat, és annyira szép ruhák voltak, és ugye Amerikából hozták őket. Arra gondoltunk, hogy lehetnek annyira gazdagok az emberek, hogy ilyen új holmikat el tudnak ajándékozni?”

A háború után Audrey folytatta a táncot. Amszterdamba költözött, ahol Sonia Gaskell tánciskolájában tanult. Noha tudta, hogy a lány nem tud fizetni az órákért, mégis elvállalta az oktatását. Ella az élelmiszeriparban helyezkedett el, és tovább egyengette lánya karrierjét. Audrey pedig nemsokára megkapta élete első filmszerepét egy Hollandiát bemutató útifilmben.