Petőfi Sándort és Arany Jánost a Toldi hozta össze, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szabadidejüket telefonbetyárkodással töltötték, Szabó Lőrinc pedig átengedte Babits Mihálynak a menyasszonyát. Ezek voltak a magyar irodalom legkülönlegesebb barátságai.
A nagy barátságok legalább annyira hatottak az írókra és költőkre, mint a nagy szerelmek, talán csak kevesebb nyom maradt utánuk. Igaz, többen is megverselték cimborájuk iránt táplált érzéseiket. Többségük élethosszig tartott, de akadt olyan is, aminek épp a baráti önzetlenség vetett véget.
„Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni: / Nem tehetek róla... te gyújtottad úgy fel!”
Petőfi Sándor és Arany János
Arany János és Petőfi Sándor kapcsolata a magyar irodalom legendás barátsága. Azon túl, hogy mindketten kiemelkedő szerepet töltöttek be koruk irodalmi életében, sok közös vonásuk volt. Mindketten kései gyerekek voltak a családban, korán függetlenné váltak, próbálkoztak vándorszínészkedéssel, és elneveztek róluk egy-egy kisbolygót.
Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy ez a barátság nagyon kevés ideig, mindössze két és fél évig tartott. Megismerkedésüket a Kisfaludy Társaság 1846-os pályázatának köszönhették, amin Arany Toldija olyan sikeresnek bizonyult, hogy a zsűri a tizenöt aranyra hirdetett fődíjat húszra emelte. Petőfi már befutott költő volt, amikor néhány hónappal később, 1847 februárjában tollat ragadott, és levelet írt a mű szerzőjének, amiben a Toldit és a költőt méltatta egy új barátság reményében.
„Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az »Életképek«-ben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát! Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony ... minden érdekelni fog.” Leveléhez Arany Jánoshoz című költeményét mellékelte.
Arany azonnal válaszolt Petőfi kérdéseire, és Válasz Petőfi Sándornak című versével viszonozta a költő kedvességét. A második levélváltásnál pedig már tegeződésre váltottak. „Lelkem Aranyom! Nem veszed tán rossz neven, ha elhagyom az önözést” – írta Petőfi. A megszólítások terén igen kreatívnak bizonyultak, hívták egymást aranyok Aranyának, imádott Jankómnak, „Aranyos” szájú szent „Jánosnak”, bájdús Jankómnak. Az utolsó levelet Petőfi 1849. július 11-én adta fel, halálát húsz nappal későbbre tesszük. Úgy tartják, Arany 33 évvel későbbi halála barátjához köthető, ugyanis a költő egy Petőfi-szobor avatásán fázott meg, ami a tüdőgyulladását okozta.
„Nyald ki a seggem, Karinthy!”
Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes
A legszebb barátságokból nem hiányozhat a humor. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső pedig mesterfokon űzte egymás és mások ugratását. Nem sokkal azután barátkoztak össze, hogy Kosztolányi otthagyta az egyetemet. Idejük nagy részét kávéházakban töltötték, ahogyan a kor minden nagy művésze tette, és írtak.
Számtalan valós és fiktív anekdota maradt fenn a páros cselszövéseiről és bolondozásairól. Szívesen elegyedtek beszélgetésbe utcalányokkal vagy adták a fejüket telefonbetyárkodásra, sőt egy időben rendszeresen nevetőgörcsöt kaptak a temetéseken (többek között amikor Tóth Árpád sírja közelében találtak egy szappant). Amikor pedig kifogytak az ötletekből, Kosztolányi cimborájához fordult: „Akármit mondsz, akármit írsz, te fogsz előbb meghalni.” Karinthy természetesen azonnal rávágta az ellenkezőjét, egy ideig győzködték a másikat, végül Karinthy volt az, aki lezárta a beszélgetést: „Fogadjunk egy tízesbe. Ha te halsz meg előbb, adsz nekem egy tízest.”
Barátságuk olyan szoros volt, hogy sokan összekeverték őket. Erre jó példa az az anekdota, ami kétféleképpen terjedt el, az egyik verziónak Kosztolányi, a másiknak Karinthy a főszereplője. Az Édes Anna írója egyszer egy verssel is meglepte barátját, aminek a Nyár, nyár, nyár címet adta. Maga a vers nem sejtet semmi komiszságot, viszont ha az olvasója nem hagyja figyelmen kívül az ajánlás utasítását, és összeolvassa a sorok első betűjét, azt a mondatot kapja: Nyald ki a seggem, Karinthy. Mindketten 51 évesen haltak meg, két év különbséggel.
„Én mint mesteremet egyszerűen imádtam”
Babits Mihály és Szabó Lőrinc
Szabó Lőrinc első verseivel személyesen jelent meg a Nyugat főszerkesztőjénél, a nála 17 évvel idősebb Babits Mihálynál. Ugyan a költő még nem közölte azonnal a verseit, sokkal többet tett a fiatal költőjelöltért: bevezette őt a magyar irodalmi életbe és a mestere lett. Kapcsolatuk olyan szorossá vált, hogy összeköltöztek. Szabó Lőrinc a lakhatásért cserébe titkári feladatokat vállat mentora mellett.
De nem a lakás volt az egyetlen, amin osztoztak. 1919-ben a 21 éves Tanner Ilona jelent meg náluk verseivel. Babits azonnal a titkárához irányította, ő pedig szívesen foglalkozott a csinos nővel, olyannyira, hogy nemsokára megkérte a kezét. Programjaikra sokszor a mestert is magukkal vitték, aki éppen ekkoriban próbált meg kilábalni a Csinszkával való szakításából.
Egy nap aztán Szabó Lőrinc felhívta menyasszonyát, és kijelentette, hogy új vőlegénye van, Babits Mihály személyében. Így írt később az előzményekről: „Én mint mesteremet egyszerűen imádtam. Akkor az életemet feláldozni egyáltalán nem lett volna számomra áldozat. Minden örömének örültem, minden kínja az én kínom volt. Segíteni akartam rajta. (...) Nagy döntés előtt álltam, nagyot fordult velem a világ. Éreztem, most segíthetek, de ennek magam vagyok az ára.”
Az történtek talán legmeglepőbb fordulata, hogy Ilona – a későbbi Török Sophie – belement a cserébe. Az esküvő után azonban hármuk barátsága többé nem volt a régi, Szabó Lőrinc és Babits elhidegültek egymástól.
