A felgyorsult 21. századi mindennapokban egyre több slow mozgalom üti fel a fejét, legyen szó a gasztronómiáról, a művészetekről vagy egyszerűen életünk rutinjairól. Vágyunk a lelassulásra, a pillanat minden zavaró ingert kizáró megélésére. Van, aki erdőfürdőzik, más köt, horgol, és van olyan is, aki wabi kusát nevel. Ennek a miniatűr ökoszisztémának nemcsak az elkészítése, hanem a gondozása is minden figyelmünket igényli, a vele való foglalkozás valódi meditáció. Megmutatjuk, mi hogyan készítettük el a miénket.
De mielőtt a tettek mezejére lépnénk, érdemes tisztázni, hogy mi is ez a titokzatos wabi kusa. A Japánból érkezett trend a kaizen szemléleten alapul, aminek lényege a tökéletességre való folyamatos törekvés. Ez a kis növényegyüttes főként a floráriumba való fajok színes sokaságát vonultatja fel, ám a klasszikus verziójában víz is kerül az üvegtálba, lakói pedig folyton nőnek, gyarapodnak, változnak – annak függvényében persze, hogy mennyire szorgalmas kezek gondozzák. Az Asahi, a Hello Wood Technika faműhely és az Urban Jungle Budapest közös workshopján jártunk, hogy elkészítsük a saját wabi kusánkat, és fényt derítsünk életben tartásának titkaira.
Emelvényen a természet mesterműve
A májusi lámpakészítő workshop után először eszméltem arra, hogy köténnyel a nyakamban, fúróval a kezemben állok egy kupac faanyag előtt, és nem tudom elképzelni, hogy ebből az én kezeim alatt előbb vagy utóbb bármiféle értelmezhető tárgy válhat. Pedig hát a lámpa is sikerült, de valljuk be, nem olyan egyszerű előcsalogatni gyermeki barkácsoló ösztöneinket, amikkel szükség esetén akár egy négyszemélyes fakunyhót is össze lehetne kalapálni.
A Hello Wood foglalkozásán egy állványt készítettünk jövendőbeli wabi kusánknak. A négy lábat és a közéjük illesztendő x alakú alapot készen kaptuk, a feladatunk lényegében abból állt, hogy ezeket összeillesszük. Elsőként a középső hely részét mértük ki a léceken, 165 és 145 centi magasságban mindegyik közepére fúrtunk egy lyukat, majd ezeket az x széleihez illesztve csavarokkal rögzítettük. A keretünk már így is elbírta volna a wabi kusát, de még korántsem volt tökéletes. A csavarokat hosszú fapálcák segítségével tüntettük el. A lyukakba faragasztót nyomtunk, majd beleillesztettük a pálcát, a kilógó felesleget pedig lefűrészeltük. Utolsó simításként pedig felületkezelővel áttöröltük az elkészült állványt, és hagytuk megszáradni.
A kissé billegő, mégis határozottan elkészültnek nyilvánított művem tanulsága lehetne az életem tanulsága is: lehet, hogy eleinte ötletem sincs, hogyan jutok majd el a megvalósításig, de ha mindig a következő lépésre koncentrálok, valahogyan csak sikerülni fog.
A nagy mű: a wabi kusa
Miután anyai büszkeséggel ráfirkantottam a nevem az állványom talpára, és egy biztonságos sarokba tettem száradni, úgy éreztem, hogy órákig tudnék smirglizni, fúrni és fűrészelni egy csöndes, faforgács illatú garázsban, miközben megfeledkezem határidőkről és számlákról. Abban a pillanatban viszont semmi másra nem tudtam gondolni, mint a rám váró izgalmakra: a wabi kusa elkészítésére.
A barátommal hatalmas növényrajongók vagyunk, erkéllyel kibővített garzonunk lényegében egy üvegház. Van banánunk, citromunk, olajfánk, áfonyánk, csilink, rózsánk, kancsókánk, törpeborsunk, páfrányunk, könnyezőpálmánk, majomkenyérfánk – hogy csak néhányat említsek –, de wabi kusánk bizony eddig nem volt. Éppen ezért nem tudom felmérni, hogy az izgatottságom mennyire számított átlagon felülinek. A lényeg, hogy az Urban Jungle Budapest gyorstalpalóján úgy éreztem magam, mintha egy ősi tan rejtelmeibe avattak volna be.
Nézd meg a varázslatos alkotásról készített rövid videós összeállításunkat!
A workshopon egy üveggömböt kaptunk alapnak egy réteg táptalajjal és egy réteg, általában akváriumokban használt égetett agyagtalajjal. Mindenekelőtt a dekorációs fát helyeztük el, ezek köré érkeztek aztán a növények: először kétféle fittonia, majd a különféle színű és formájú, floráriumba való növények. Egy hosszú csipesszel fogtuk meg őket függőlegesen, gyökérrel lefele, majd egyesével lenyomtuk őket a talajba. (A növényeket az ültetés előtt érdemes tápoldatban megfürdetni.) Az üresen maradt helyeket mohával fedtük be, és a művet egy tillandsiával koronáztuk meg. Ennek a növénynek az a különlegessége, hogy nem szeret a talajjal érintkezni, ezért a fán kerestünk neki helyet.
A végeredmény lélegzetelállítóan gyönyörűre és izgalmasra sikeredett, a végére már magam sem tudtam visszaidézni, hogy a kertem melyik zugába mit is ültettem pontosan, viszont tudtam, hogy amint megszokják az új környezetüket, és növekedni kezdenek, kiderül. Persze a gondozásuk nem olyan egyszerű, mint egy kaktuszé. Ahogy az egyik újságírótársam megjegyezte: „ennél a macskám is igénytelenebb”.
És boldogan élt, amíg...
Néhány utasítást betartva azonban a wabi kusa örök életű társ lehet. Miután összepróbáltuk mikrokertjeinket az állványaikkal, az üveggömbbe költöztetett növények dobozba kerültek, amit papírral fedtünk le, nehogy hazafelé megfázzanak. Ezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy valóban olyan féltő odafigyeléssel kell gondoskodnunk róla, mintha egy újszülött kiscica lenne.
Mindenekelőtt desztillált vízzel talajszintig töltöm az üveget. Majd következik az átszoktatás, ami másfél hónapig tart. Ezalatt frissen tartó fóliával (vagy bármilyen más, átlátszó nejlonnal) takarom le az üvegedényt. Az első héten teljesen lefedem, és napi kétszer átpermetezem desztillált vagy akvarisztikai célra felhasználható ioncserélt vízzel. A másodiktól kezdve a hatodikig minden héten nagyjából két centivel több helyet hagyok szellőzni, végül leszedem róla a fóliát.
Továbbra is naponta kétszer permetezem. A növényeket a folyamatos fény biztosítása érdekében érdemes megvilágítani napi 10-12 órában egy 6500 kelvin színhőmérsékletű izzóval. A táptalaj körülbelül fél-egy év között merül ki, ezután akvarisztikai táprudakkal és kapszulákkal frissíthetem fel. Ha pedig valamelyik növény mégis elhalálozna, lehet pótolni.
A wabi kusa valóban megközelítőleg annyi törődést igényel, mint egy háziállat, viszont meg is hálálja. Már az első este úgy guggoltam a növények fölé, mint egy kisgyerek, és hosszú percekig nézegettem őket. Magamban – a legnagyobb titokban persze – kineveztem a kedvenceimet, leltárt tartottam, hogy megvan-e még mindenki, és megállapítottam, hogy az elmúlt néhány órában nem nőtt nagyot senki, a metszés még várhat.
