Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Agatha Christie regényeiben a halál egyik leggyakoribb oka a mérgezés. Az írónő kreálta gyilkosok leplezetlen örömmel öldösték áldozataikat arzénnal. A detektívtörténetek királynője nem is érte volna be kevésbé izgalmas eszközzel.
Azt már tudjuk, hogy miért értett olyan jól a mérgekhez, de azt sem nehéz kitalálni, hogy regényeiben miért élt szívesen az arzénnal. Az arzén története egészen az ókorig nyúlik vissza: állítólag amikor Kleopátra úgy döntött, hogy véget vet az életének, elhatározta, hogy olyan halált választ, ami után szép holttestet hagyhat hátra. Szolgáin számos mérget kipróbált, többek között az arzént is, mielőtt választása a kígyóharapásra esett. Választhatott volna-e ennél érdekesebb gyilkos eszközt Agatha Christie? A szert 14 történetben vetette be.
A jó öreg arzén
A 15. században a Borgia-család különösen kedvelte az arzént, amit az általuk készített méreghez, a cantarellához használtak fel. A levágott disznó beleit bepermetezték arzénnal, ezt megszárították, és a porrá őrölt végeredményt az áldozat ételébe szórták. Azért preferálták a módszert, mert nem volt íze, ami a veszélyre figyelmeztethette volna prédájukat, ráadásul a tünetei megegyeztek a koleráéval és az ételmérgezésével.
Az arzén népszerűsége a 17. századi Franciaországban tetőzött, amikor XIV. Lajos uralkodása alatt több francia arisztokratát is megvádoltak miatta mérgezéssel vagy boszorkánysággal: segítségével riválisokat és gazdag rokonokat tettek el láb alól. Az arzént ekkoriban poudre de succession, vagyis öröklési por néven emlegették.
A hamisítatlan patkányméreg
A hosszú múltra visszatekintő arzént aztán az iparosodás hozta el a tömegekhez. A 18. és 19. században aranykorát élte a vas, a réz és az ón. Mivel a gyárak minél nagyobb profitra törekedtek, rájöttek, hogy a fehér arzént, vagyis az arzén-trioxidot, amit a fémek tisztítása után kaptak, eladhatják patkányméregként. Amikor az emberek – vagy akár kedvenc krimiírónőnk – az arzénra hivatkoznak, erre a vegyületre gondolnak.
Halálos tapéta
Az arzén más termékekben is sokoldalú összetevőnek bizonyult: rézzel vagy kénnel együtt gyönyörű piros, zöld vagy sárga színeket lehet előállítani belőle. Mivel a viktoriánusok rajongtak ezekért a színekért, otthonukból nem hiányozhattak az arzénnal kevert színek, és ezért ruháik, gyertyáik, kártyáik, sőt még a gyerekjátékaik is mérgezőek voltak.
Az arzénos tapéta különösen nagy veszélyt jelentett az egészségükre. A benne található arzénvegyületek nemcsak a készítőkre jelentettek veszélyt, hanem azokra is, akik falaikat díszítették vele. A legnagyobb problémát mégsem a tapétáról leváló arzénpelyhek jelentették, hanem a falhoz rögzítés módja. Ehhez általában lisztből és vízből készült keveréket használtak, ami a nyirkos éghajlaton tökéletes közeget biztosított a penész növekedéséhez.
Ugyan az arzénvegyületek mérgezők a penész számára is, néhányuk viszont gázzá alakítja, így akik ilyen szobában ültek, lényegében arzént lélegeztek be. Egyes történészek szerint Napóleon is hasonló mérgezésnek volt kitéve Szent Ilona szigetén: a hajából vett minta magas arzénszintet mutatott, ami ahhoz nem volt elég, hogy megölje, viszont hozzájárulhatott rossz egészségi állapotához.
Gyilkos fegyver
Amikor a viktoriánus kor embere éppen nem magának ártott a méreggel, előszeretettel használta mások ellen. Az arzénhoz bárki hozzájuthatott, elég volt patkánymérget vagy akár kozmetikumot vásárolni a boltban. Olcsó volt és egyetlen bevásárlólistán sem keltett gyanút. Mivel az arzén okozta hányás nem engedte, hogy felszívódjon a szervezetben, előfordult, hogy az áldozatnak többször be kellett adni.
A 19. században a gyilkosok könnyen megúszhatták a büntetésüket, az arzént ugyanis nem lehetett kimutatni az elhalálozott szervezetében. Miután 1832-ben James Marsh végignézte, ahogy egy elkövető szabadlábon távozott a tárgyalásáról, eldöntötte, hogy kifejleszti a módszert, amivel ezeknek az eseteknek a végére lehet járni, és kidolgozott egy tesztet, amit először 1840-ben, Franciaországban használtak egy büntetőeljárás során, és amit azóta Marsh-tesztnek hívnak.
Mivel azonban ekkoriban az arzén a háztartásokban szinte mindenhol jelent lehetett, nem volt meglepő, hogy a holttestekben is kimutatták. Sok mérgezéssel vádolt nő azt állította, hogy elhunyt férje magától evett belőle – és tény, hogy akkoriban Stájerországban szokás volt, hogy hetente kétszer-háromszor arzént tettek a pirítósukra, ugyanis kis mennyiségben a nőket gömbölyűbbé, a férfiakat pedig zömökebbé tette. (Igazából csak ödémát okozott.) Ezért kerülhetett a kozmetikai szerekbe is.
Ha ezek a kis adagok felhalmozódnak a szervezetben, az arzén lelassíthatja a test bomlását, ugyanis megöli az ezért felelős baktériumokat. Könnyen lehet, hogy ez adott táptalajt a kísértettörténetek vámpírjainak az alakjához is.
A 21. századra az arzénmérgezés népszerűsége már a múlté, ugyanis az alapanyag beszerzése sokkal bonyolultabb, mint azelőtt, ráadásul a kimutatására szolgáló technikák is sokat fejlődtek az évtizedek folyamán.
Borítókép: Csabai Kristóf / Dívány
