Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha múmia, akkor Egyiptom, piramisok, díszes szarkofágok. Ám nem csupán abban a régióban mumifikálták a holttesteket, hanem Japánban is, csak picit másképp. Nem volt előfeltétel például a halál.
Szokusinbucu, avagy élő buddha – így hívják a japán rituális önmumifikációt, amit főleg a 12-15. században hajtottak végre buddhista szerzetesek a Japán Alpok hegyei között. Kifejezetten népszerű eljárásnak, a végső megvilágosodásnak számított, így meglehetősen sok szerzetes próbálkozott vele több-kevesebb sikerrel. A negatív siker és kudarc arányának oka az, hogy az eljárás kifejezetten hosszú és bonyodalmas, ráadásul ellene megy az emberi test minden természetes igényének.
Nem is olyan egyszerű mumifikálódni
Testünk halálunk után bomlásnak indul, rothadni kezd, és esze ágában sincs megaszalódni, ami ugyebár a múmiaság előfeltétele. Ahhoz, hogy kicselezzük ezt a természetes működést, vagy nagyon nagy hidegnek kellene kitenni magunkat – így keletkezett Ötzi, a gleccsermúmia –, vagy nagyon meleg és száraz időben kellene abban bíznunk, hogy bőrünk eléggé megkeményedik ahhoz, hogy ellenálljon a rovaroknak. A harmadik természetes lehetőség a láp mocsarába való elsüllyedés. A japán szerzeteseknek egyik sem állt a rendelkezésükre, így kitaláltak maguknak egy különleges módszert.
Miután két évszázadon keresztül szinte sehogy sem sikerült rendesen megaszalódni, a 13. században végre meglelték az önmumifikáció titkát. Az eljárás során a szerzetes három évre elvonul a hegyre, meditál, és semmi mást nem eszik, csak amit a hegyen a természetben talál, azaz gyökereket, terméseket, rügyeket, ágakat. Miközben lélekben eltávolodik a világtól, teste szépen kiszárad, közben pedig lebontja a zsírt és az izmok egy részét, illetve értelemszerűen a baktériumok és élősködők sem kapnak elég tápanyagot a szervezet egyéb részeivel együtt.
Élve eltemetve
A furcsa étrendet legalább ezer napig kell tartani, bár sokan kétszer-háromszor ennyi időt is eltöltenek a hegyen. A cél úgyis az, hogy az illető a végtelen meditáció állapotába kerüljön, akár él, akár halott. Az eljárás utolsó fázisa száz napig tart, ilyenkor már csak sós vizet szabad inni, azt sem túl sokat, enni pedig egyáltalán nem lehet. A várva várt halál itt már nagyon közel jár a testhez, de meg lehet gyorsítani a folyamatot, ha kínai lakkfából főzött, mérgező teát iszunk.
Amikor már a test szinte halott, a hittársak fenyőkoporsóba zárják, majd leeresztik egy három méter mély sírba – azaz az ember egyik legrosszabb rémálmát váltják valóra: a szerzetest szó szerint élve eltemetik, csupán egy bambuszcsövet hagynak neki, amin keresztül lélegezhet. Emellé kap egy csengőt is, amit addig ráz, amíg él – ha már nem jelez, akkor lehet tudni, hogy vége. Ilyenkor azért a biztonság kedvéért még egyszer kiássák és ellenőrzik a tényeket, majd következik a végső temetés. Ezer nap után ismét felnyitják a sírt, és megvizsgálják, hogy végbement-e a vágyott mumifikálódás. Aki nem járt sikerrel, annak a maradványait elégetik, aki viszont megfelelően megaszalódott és már a nirvánában jár, az különleges elbánásban részesül, és szentélyben pihenhet a szent hegyen.
Mi, modern emberek ezeket a szentélyeket keressük és találjuk meg. Eddig húsznál alig több japán múmiát sikerült felfedezni annak ellenére, hogy annak idején több százan próbálkoztak.
A leghíresebb múmiák
Az egész eljárást Japánban elsőként kipróbáló és kidolgozó japán férfi művelt, a japán ábécét kidolgozó, szótárt író szerzetes volt, név szerint Kúkai. A 774 és 835 között élt pap alapította meg a buddhista Singon szektát, és alakította ki a Kója-hegyi buddhista központot. A legenda úgy szól, hogy Kúkai magától vonult be a sírjába, ahol azóta is mély transzállapotban várja több mint ötmillió év múlva esedékes visszatérését. Amelyik singonista tanítvány szeretett volna csatlakozni a szerzeteshez a nirvánában, maga is az önmumifikációt választotta.
A ma ismert leghíresebb ilyen múmia az 1783-ban, 96 évesen elhunyt Sinjokai teste, amely szinte tökéletes állapotban maradt meg. Olyannyira, hogy az arra járók csekély belépti díj ellenében meg is tekinthetik a jamagatai hegyek között. A Meidzsi-restaurációval 1868-ban az önmumifikációt mint ósdi és barbár szokást központilag betiltották. Persze ez nem jelentette azt, hogy mindenki jó útra tért: az utolsó holttest, amely a sorvasztó eljáráson esett át, 1903-ban került saját kis szentélyébe.
Egy félreértés miatt van az egész?
Az éveken át szenvedő szerzetesek lehet, hogy hiábavalóan próbálkoznak az örök megvilágosodás e formájával? Elképzelhető, hogy a nagy mester, Kúkai nem is a múmiává válásban látta a végső célt? A buddhista vallás arról ismert, hogy a holttestet elégetik, nem arról, hogy évszázadokon át őrizgetik. Ugyanakkor a japán buddhista szektákat nem ítélhetjük meg csupán a buddhizmus általános szabályai szerint.
Bialkó László Gergő buddhista gyakorló segít egy kicsit tisztábban látni a kérdésben.
„Buddha életében, mielőtt megvilágosodott volna, először a hindu kultúrában kereste a megszabadulást. Pontosan nem tudjuk, hogy milyen meditációs gyakorlatokat végzett, de azt igen, hogy kipróbálta a hinduk között oly népszerű aszketizmust és önsanyargatást. Napi egy gyümölcs, egy szem rizs volt a tápláléka, le is fogyott, de rájött, hogy ez a módszer nem vezeti őt el a megvilágosodáshoz. Ezért szokták mondani, hogy Buddha útja az arany középút a szélsőségek helyett. Buddha rájött arra, hogy sem az önsanyargatás, sem a hedonizmus nem vezet célhoz. Miután tanait hirdetni kezdte, napi egyszer jóllakó követőit aszkétákhoz képest egészséges testalkatuk miatt csúfolták, ez volt ugyanis a bizonyíték arra, hogy nem éheztették-szárították magukat.
A közép útja abban is megnyilvánult, hogy Buddha szerint a megvilágosodás eléréséhez, illetve ahhoz, hogy sikeresen, jól tudjunk gyakorolni, karban kell tartani a testünket is. A mumifikálódó japán buddhista szerzetesek szélsőséget képviselnek, és tulajdonképpen szembehelyezkednek az alaptanítással. Ugyanakkor itt lép be a misztikum a történetbe: az éhezéssel azt érik el, hogy elképesztően lelassul az anyagcseréjük, és miközben rettentő mély meditációs állapotba kerülnek, szinte eggyé válnak a természettel, ami a sintoizmus buddhizmusra gyakorolt hatásának eredménye lehet. Azt se felejtsük el, hogy a japán kultúrának része a végletesség, fontos számukra a fegyelem, a tisztelet, az önfeláldozás, gondoljunk csak a szamurájokra vagy a kamikazékra, akik számára a halál a mindennapjaik része volt.”
A szobor, amelynek belsejében egy szerzetes ült
2015-ben a magyarok is közeli kapcsolatba kerültek a buddhista múmiákkal. Egy 11-12. századból származó Buddha-szobor érkezett a budapesti Természettudományi Múzeumba, amelynek belsejében igazi múmia lapult. A kínai szerzetes múmiáját olyan ügyesen helyezték el a szoborban, hogy csak a CT-vizsgálat derítette ki az igazságot. A szobor holland tulajdonosa végül elvitette a múzeumból a különleges szobrot, amelynek lakójáról annyi derült ki, hogy buddhista mester volt, és életében egy kínai meditációs iskolában tanított. A mumifikálódás kínai szokása Bialkó László szerint valószínűleg az ország vallási hármasának volt köszönhető.
„Kínában három vallás uralkodott és hatott egymásra: a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus. Ezek nagyon szoros kötelékben álltak egymással, így történhetett meg, hogy a taoizmus lelki és testi öröklétének vágya (a szerzetesek örök életet adó, ásványokat, olykor mérgező anyagokat tartalmazó elixírgolyókat fogyasztottak) összemosódott a buddhizmus tanaival.”
