Az amerikai westernklasszikusokat mind jól ismerjük: Volt egyszer egy vadnyugat, a Vad banda, A hét mesterlövész. Szűkítsük ezért most a kört Németországra, ahol mind a NDK, mind az NSZK filmgyártói ontották a vadnyugati filmeket: a nép zabálta, beleértve minket, magyarokat is. De van-e ennek bármi oka azon túl, hogy boldog-boldogtalan végignyargalt a gyerekkorában azon a korszakon, amikor apacs indián vagy gondtalan cowboy akart lenni?
A romantikus vadember
A germánok állítólag mindig is kalandvágyók voltak. Rögtön eszünkbe jut a világhírű Karl May, akinek termékeny életművét nagy szeretettel írták át a mozivászonra − a német westernek legjava az ő könyveiből készült. A préri iránti szerelme csillapíthatatlan volt, ennek ellenére sosem jutott el az általa oly nagyon szeretett vadnyugatra. Persze ez sosem jelentett számára akadályt: korabeli térképek, útleírások, néprajzi és nyelvészeti tanulmányok alapján szinte hiánytalanul megteremtette képzeletében a táj tökéletes másolatát.
A valaha élt egyik legsikeresebb író stílusát jól ismerjük: egyes szám első személyben mesélte el történeteit, mintha a saját élményeit írná le. Karl May igen szenvedélyes ember lehetett, regényeit és életpályáját tekintve egyértelműen látszik. Főhősei a klasszikus értelemben vett, nemes vadembert testesítették meg, akik cselekedeteinél fogva kikezdhetetlenek. Old Shatterhand, Old Firehand – ugye, milyen csodaszépen idézik a gyerekkort ezek a hangzatos nevek?
Ugyanígy az indiánok, akik legtöbbször a gonosz fehér ember által elnyomott, ártatlan áldozatai. Winnetou, Incsu Csunna, Nso Csi – az örök igazság és jóság megtestesítői. De ne feledjük a kajovákat, utahokat, tonkavákat, navahókat, akik közt megbújik bölcs és igazságos és akasztani való indián is. Most egy picit együtt sóhajtunk: a fél gyermekkorunkat velük töltöttük! Karl May egy saját univerzumot hozott létre könyveivel, jellegzetes hőseivel és gonoszaival egy ízig-vérig valódi terepen álmodta meg meséit. Persze nem bízott mindent a képzeletére: nagyon pontos kutatómunkát végzett minden egyes könyvénél.
Old Shatterhand is hazánk fia
Akit az író egyébként, feltételezések szerint a magyar utazó és etnológus, Xántus Jánosról mintázott. A szabadságharc után nyugatra emigrált tudós lóháton érkezett a vadnyugatra, és részt vett a Saint Louis−Kalifornia vasútvonal építésében, miközben közeli kapcsolatba került indiánokkal, és jelentős geográfusi munkát végzett, amiért el is ismerték – idehaza és kint is.
Az író regényei elsöprő sikernek örvendtek, nem hiába, hiszen mesteri módon engedte szabadjára és elegyítette a felhőtlen szórakozást, a vég nélküli kalandozást és fantáziát. Ez azóta is így van, a Winnetou-regények szinte egyenes belépők a tinikorszakba. Persze az ártatlan kalandvágy mindig is megvolt bennünk, hát még abban a korban, amikor az utazás szinte leküzdhetetlen kihívás volt: például a vasfüggönyön innen.
A Führer is szeretett kalandozni
Talán éppen ezért is lett olyan nagy siker Az Ezüst-tó kincse. Egy bizonyos Harald Reinl kamerát fogott, és filmre vitte Winnetou egyik leghíresebb históriáját. Azért is érdemes megemlíteni Reinl nevét, ugyanis ő volt Leni Riefenstahl egyik szárnysegédje a második világháború után. Az a „Leni”, aki a második világháború előtt lelkes filmkészítője és tisztelője volt a náci pártnak. Ő volt, aki Az akarat diadalával a valaha készült leggrandiózusabb (és utólag látva legfélelmetesebb) propagandafilmet elkészítette, és aki filmet forgatott az 1938-as berlini olimpia eseményeiből is a pártvezetés megrendelésére.
Az már csak az egész történet pikantériáját adja, hogy Adolf Hitler hatalmas Karl May-rajongó volt. Ez igen furcsán hangzik, ha egy pillantást is veszünk az egykori német vezér jól ismert életművére. May minduntalan a kisebbségek érvényesüléséről, igazságtalanság eltörléséről regélt – az indiánok állandó kiszolgáltatottsága örökös témája volt, a fehérek vérszomjas és pénzéhes törtetése pedig ellenpólusként szolgált.
A híres Thomas Mann fia és a Mephisto írója, Klaus Mann cikke viszont a The Kenyon Review 1940-es őszi számában így szól a diktátorról: „A képzeletét, az élethez való hozzáállását befolyásolták a western thrillerek. A Karl May által bemutatott olcsó és hamiskás hősiesség tálalása rabul ejtette a későbbi Führert; szerette ezt a primitív, de mégis hatásos eszességet: a »titkos fegyvereket« és szörnyű trükköket. (..) Amit az elbukott festő és potenciális diktátor főként csodált Old Shatterhandben, az a furcsa elegye a brutalitásnak és képmutatásnak:
legnagyobb könnyedséggel tudott idézni a Bibliából, miközben gyilkolt;
könnyű lelkiismerettel tudta végrehajtani a legrosszabb atrocitásokat.” Mann pedig itt egy egészen érdekes tényt ír le. „…[Hitler szerint Old Shatterhand] biztosra vélte, hogy ellenségei egy »alárendelt fajhoz« tartoznak és kevéssé emberek – ahol ő, Old Shatterhand egy »superman«, aki Isten hívására pusztítja a rosszat és szolgálja a jót.”
Mann cikkében egyébként erősen kritizálja Karl Mayt: kifogásolja, hogy főszereplői brutalitását elfogadhatóvá teszi a hősiesség fényében, felmagasztalja őket jó cselekedeteikért, holott kegyetlenség és kegyetlenség közt nincs különbség. Hitler pedig úgy vallotta, Karl May regényei a legkevésbé sem pacifisták, hanem épp ellenkezőleg. Viszont itt már erősen közrejátszik az a tény, hogy ki hogyan olvassa és fogja fel Karl May kalandregényeit. Hitler esetében pedig felmerül az is, hogy mennyire befolyásolta May őt, és inkább mennyire volt képtelen elszakadni a saját beteges gondolkodásától még a kalandregény olvasása közben is. Egy német történész, Günter Scholdt 1984-es, Hitler, Karl May und die Emigranten című könyvében arról ír, hogy közel sem Karl May hatására vált Hitler véreskezű diktátorrá, ellenkezőleg:
Karl May befolyása sem tudta megállítani Hitlert abban, hogy azzá váljon, akit a történelemkönyvekből ismerünk.
Szoci indiánok
1960-as években May regényei virágkorukat élték, aminek számottevő oka az volt, hogy a nyugat-német filmproducerek gondoltak egyet, és filmre vitték Winnetou kalandjait, mégpedig Harald Reinl vezénylete alatt. Sikert arattak, miért ne tették volna, a filmek még Amerikába is eljutottak.
Az örökös versengés és a bizonyítási kényszer itt is megvolt, a kelet-németek sem voltak restek, kameráért nyúltak: 1965-ben a babelsbergi stúdióban a német demokrácia égisze alatt megszületett A Nagy Medve fiai című indiánfilm a főszerepben a jugoszláv származású Gojko Mitićcsel.
És itt következik az, amiért érdemes tudnunk Hitler történetét: a kommunista pártvezetés mellőzte Karl May regényeit, többek közt a néhai pártvezér rajongása miatt. Természetesen az is az indokuk közt szerepelt, hogy ezek a regények túlzottan keresztényi szemléletet közvetítettek, de a nyugat-német filmek sikere miatt kénytelenek voltak megoldást találni: megalkotni a saját szocialista indiánfilmet Winnetou nélkül. A Nagy Medve fiai hatalmas siker lett, egész Kelet-Európa odavolt érte, még Szovjetunióban is éltek-haltak az indiánokért, akik történetei rejtett propagandát természetesen ugyanúgy magukban hordozták, mint a lehető legtöbb minden más művészeti alkotás akkoriban. Az indiánregények tehát a kommunista vezetés nemtetszése ellenére gátat törtek, ami aztán végül hasznukra – és hasznunkra vált.
A fantáziánkat nem állították meg a határon
Gojko Mitić volt az európai indiánfilmek sztárja. A kelet-német „Winnetou”, az igazság élharcosa, aki az elnyomókat megbüntette, akinek élete és világa a szabadságot jelentette. A tág préri ura, bölcsességgel és tisztánlátással. Igazi hős, éppen olyan, amelyre szüksége volt a keleti blokk népének, akik a falon túl szemlélhették, milyen szabad a nyugat.
Miközben ezek a filmek a nyugati sikerek mintájára is készültek, Gerd Gemünden úgy tartja, mind-mind ideológiai célzatot is magukban hordoznak:
nyílt kritikája az Amerikai Egyesült Államok terjeszkedését segítő kapitalizmusnak és a rasszizmusnak.
Mely utóbbi még a 60-as években is komolyan tetten érhető volt bizonyos államokban.
Mindeközben a keleti blokk kiélhette szabadságvágyát: a Karl May által honosított, majd szovjetbaráttá tett vadnyugat mítoszai tökéletes szelepként működtek. A vad, határok nélküli préri, a nyugat idillikus képe, melyben a háborgatott indiánoknak véres úton, de igazság, a gonoszok pedig bitófa és pisztolygolyó volt a jussuk.
Az indiánfilmek akkora sikert arattak, hogy Gojko Mitić híre a vasfüggönyön túlra is elért, a nyugati filmkészítők pedig egyre gyakrabban hívták, hogy filmet készítsenek vele. A 70-es évekre állandó bejárása volt filmfesztiválokra, a nép szemében pedig ő lett az ikon, aki a hidat képezte a nyugati és keleti szegmens közt. Persze idővel az indiánfilmek is eltűntek a palettáról, a nyugat-német western is elhalt, elkopott, megváltozott, Karl May pedig újra visszaköltözött inkább csak a könyv lapjaira, a tinédzserek hétköznapjaiba.
