A tudósok olyan mértékben játszottak testekkel, élettel és halállal, amit Frankenstein doktor is megirigyelhetett volna. Azt azért tegyük hozzá, hogy bár etikátlanok és fájdalmasak voltak, ezek a kísérletek a maguk módján hozzájárultak a tudomány fejlődéséhez...
Halló, egy macskával beszélek?
1929-ben egészen más állatvédelmi irányelvek voltak érvényben, mint napjainkban. Ezért végezhette el a Princeton két tudósa, Ernest Glen Wever és Charles W Bray azt a kísérletet, amelyben egy élő macskát alakítottak át telefonná. Műtéti úton eltávolították az állat koponyájának egy részét, szabaddá tették a jobb hallóideget, és elektródát vezettek bele. A macska testének más pontjára is rögzítettek egyet, majd az elektródákat kábel segítségével rákötötték egy hangszigetelt szobában elhelyezett erősítőre. Az állat jobb fülén beérkező hangok – a kutatók egyike beszélt bele – ezután az erősítőből szólaltak meg: erősen és tisztán, ha az állat feje elég vért kapott, ám halkabban, ha a vérellátást mesterségesen rontották. A hang egészen addig jelent meg az erősítőn, amíg szerencsétlen macskát meg nem ölték. Utána a trükk már nem működött.
A kutya, aki két fejjel élt
Vladimir Demikhov szovjet tudóst rendkívüli módon érdekelték a szervátültetések, az 1930-as évektől kezdve három évtizeden át kísérletezett is velük. Máig úttörőnek számít ezen a területen – még úgy is, hogy nagyon bizarr végeredménnyel jártak –, ő inspirálta Robert White-ot is, aki nagy botrányt kavarva majmoknál alkalmazta a fejátültetést. Demikhov inkább a kutyáknál maradt. Az eljárás során két kifejlett ebet altatott el, majd az egyik levágott fejét ráműtötte a másik állatra. A kétfejű kutya magához tért, sőt a két fej szeparáltan evett, ivott, hallott és szagolt, így a kísérlet beigazolta, hogy az agy képes egy idegen testben is működni. Demikhov összesen 23 alkalommal végezte el az átültetést, de mindegyik bizarr kreálmánya hamar életét vesztette: a leghosszabb idő, amit kétfejű blöki ezen a világon töltött, egy hónap volt.
Demikhov gyomorforgató kísérletezése csak a második lehetett a sorban, 1908-ban a francia sebész, dr. Alexis Carrel és az amerikai dr. Charles Guthrie már véghezvitték ugyanezt az operációt, de az állat csupán néhány órát maradt életben.
Az olasz neurológus, Sergio Canavero a múlt helyett a jövőre koncentrál, és mélyen hisz abban, hogy a fejátültetés része lesz a jövőben embereken is sikeresen elvégzett műtéteknek. Az első kísérletet a megengedőbb etikai szabályozású Kínában végezték el 2017-ben, de csupán holttesteken.
Sötétben világító állatok
A Hawaii John A. Burns Orvosi Egyetemen kifejlesztett módszer használatával 2006-ban különböző rágcsálókkal végzett sikeres kísérletek után egy kínai kutatócsoport valami nagyobb állatot szeretett volna világítóvá tenni. Ehhez világító medúzákból vett géneket ültettek sertésembriók testébe. Az állatkák nemcsak túlélték a beavatkozást, de valóban zöldes derengést árasztottak magukból a sötétben, úgy, hogy életkilátásaik nem lettek rosszabbak egy átlagos fajtársukénál. Nem ez volt az első ilyen kísérlet, de a kutatók nagyon büszkék voltak arra, hogy az ő malacaik világítottak a legerősebb fénnyel – még a belső szerveik is. Az eljárás nem volt teljesen öncélú, az eredmények a jövőben vérzékenységgel vagy más genetikai eredetű betegséggel élőkön segíthetnek. A használt génsebészeti eljárás többek között véralvadást segítő enzimek hiányára jelenthet megoldást, ám ehhez embriókon kellene kísérleteket végezni.
Közeleg a húsvét, úgyhogy meg kell említenünk, hogy török tudósok hasonló eljárással világító juhokat és nyulakat is létrehoztak már.
Az egér, akinek emberi fül nőtt a hátára
1997-ben dr. Charles Vacanti és asszisztense Linda Griffith-Cima szintén genetikai módosítást hajtottak végre, ám ezúttal az alany egy fehér kísérleti egér volt. A rágcsáló génállományába egy tehénből vett porcsejteket és az emberi fül DNS-ét ültették be, így ahogy az állat növekedett, úgy lett egyre nagyobb és formásabb a hátán lévő fül. Az eljárást a jövőben arra szeretnék használni, hogy a fül nélkül született, vagy fülsérülést szenvedett emberek életét még egészen korán megváltoztathassák.
2016-ban a kísérletet a tokiói és kiotói egyetem közös akciója során patkánnyal és az emberi fül őssejtjeinek használatával is sikeresen elvégezték.
Háborús sérültek kapták vissza az arcukat
Már az első – akkor egyetlennek hitt – világháború során is olyan sérülésekkel tértek haza a katonák, amelyek megakadályozták őket a normális életvitelben. A srapnelek háromezer katonánál okoztak arcsérüléseket, közülük több férfinak az egész arcát eltorzították, amellett, hogy megnehezítették az evést, ivást, olykor a lélegzést is. Dr. Harold Gillies, a modern plasztikai sebészet egyik korai képviselője dolgozta ki azt az eljárást, ami segített rajtuk, ő alapította hozzá az első olyan kórházat, amelyet arcsérülteknek terveztek.
A bordáikból vettek ki szövetet, amit aztán úgy formáltak, hogy beültethető arc- és orrcsontot kapjanak, másoknál pedig kivágtak egy nyelv alakú szövetet a sérülés helyéhez közel, és azt felhajtották az arcra, a sérült helyre, hogy ott megtapadjon. A legismertebb átültetése William Spreckley hadnagynak volt, akit arcon lőttek, de Gillies három éven át tartó munkájának hála 1920-ban új orrot és orcákat kapott.
