Bűnevő, piócagyűjtő, kivégzés utáni takarító: a 8 legrosszabb munka a történelemben

Úgy érzed, hogy a munkahelyednél kilátástalanabb, kuszább, rosszabb helyet nem is találhattál volna? A főnököd egy zsarnok, kreativitásod romokban, és még este hétkor is meetingeken ülsz? Egy kicsit árnyaljuk a képet. Olyan elképesztően rossz munkákat mutatunk a történelmi időkből, amikhez képest a maiak felérnek egy napfényes üdüléssel.

Ötszáz évvel ezelőtt is ugyanúgy dolgoztak a megélhetésükért az emberek, mint ma, csak valószínűleg kevesebbszer kaptak szabadságot, és a betegbiztosításuk sem volt megoldott. De ez volt a legkisebb problémájuk. Nyersebb, olykor kegyetlenebb volt a világ, ehhez igazodtak a betöltendő állások is, ráadásul, ha valaki váltani akart, ahhoz gyakran költözni is kellett, mert lovon vagy gyalog ingázni meglehetősen lassú és problémás dolog. Befolyásolta még a munkavégzést a családi akarat, a rang, a kapcsolati háló, és sokkal nehezebb volt az átjárás a kialakult kasztok között – ha volt egyáltalán –, mint manapság. 

A francia koldus nem bagettet evett

Mielőtt kitört volna a mindent elsöprő forradalom, Franciaországban elképesztően sokan szegényedtek el és voltak kénytelenek koldulni a napi betevőjükért. Elindult köztük egyfajta verseny azért a pénzért, amit a vagyonosabbak a szegény sorúaknak szántak – aki több együttérzést tudott kicsikarni belőlük, az járt jobban. Annak érdekében, hogy hiteles és sikeres koldusok legyenek, sokan fizikailag is eltorzították magukat – az öncsonkítások közül az volt a legborzalmasabb, amikor a száj vonalát tovább vágták fültől fülig, a fogak a helyükön maradtak, de az ínyt és az orrot is borzalmasan megnyomorították. 

Kolduslakoma Franciaországban, 1850-ben – gúnyrajz
Kolduslakoma Franciaországban, 1850-ben – gúnyrajzFotó: Bildagentur-online / Getty Images Hungary

Kivégzés utáni takarító

Pár száz évvel ezelőtt a nyilvános kivégzés és az akár napokig tartó kínzás mindennapos eseménynek számított. Az oly gyakran és oly bőven folyó vért azonban valakinek el is kellett takarítania. A kegyetlen események után a munkásnak kellett összeszednie és rendeltetési helyére szállítania a visszamaradt testrészeket, vért, és mindent, ami emberi vagy állati eredetű volt. Belegondolni is rossz, micsoda lélekjelenlétet és gyomrot igényelhetett a munka, amit nemcsak az események után, de közben is végezni kellett. Máglyán elégő, napokig tartó kínzásban megtört, sikoltozó, lassan kettéfűrészelt, vízbe fojtott emberek, nők, férfiak, gyerekek – aki ezt kibírta, pénzt és a megélhetés reményét kapta cserébe. 

Szakmája: hullalopó

Azok is számíthattak egy kis betevőre, akik a holttestekről gondoskodtak. A frissen eltemetett testek kihantolásával és titkos szállításával járó szolgáltatást olyan orvosok és nebulók vették igénybe, akik anatómiát szerettek volna tanulni, esetleg kísérleteket végezni, de nem volt kin. Az 1800-as években elképesztő fejlődésnek induló orvostudománynak szüksége lett volna alapanyagra, de hivatalos engedéllyel csak kivégzett bűnözők testét kapták meg boncolásra, ami évente száznál is kevesebb hullát jelentett. Hogy több gyakorolnivalójuk legyen, megrendelték a hullalopók szállítmányát, akik egészen tökélyre fejlesztették a sekély sírok ügyes és nyom nélküli fosztogatását. 

Kivégzések és temetések után is akadt munka
Kivégzések és temetések után is akadt munkaFotó: Leemage / Getty Images Hungary

Vérét adta a pénzért: a piócagyűjtő

Egy fokkal jobban hangzik, mint halottakkal foglalkozni, de tényleg csak egy fokkal. Évezredeken át tulajdonítottak erős gyógyító erőt a piócáknak – a hirudin fontos fájdalomcsillapító, véralvadásgátló, keringésjavító anyag, amely ma is gyógyító erővel bír. A második világháború idejéig a kis vérszívókkal történő kezelést boldog-boldogtalannak felírták – még patikákban is lehetett piócákat kapni –, a láztól kezdve a hisztériáig szinte mindenre. Igen ám, de hogy jutottak hozzá az orvosok és a betegek az értékes nadályokhoz? Piócaszedők segítségével. A munkásoknak nem volt más dolguk, mint a mocsaras, vizes területeken begyűjteni a vérszagot megérző állatokat. Ehhez feltűrt nadrággal gázoltak bele a vízbe, hogy minél több pióca rájuk tapadjon, majd azokat óvatosan – az állat nem sérülhetett meg – leválasztották, és mohával bélelt kosarakban, üvegedényekben tárolták őket. Nem volt fájdalommentes művelet, a nyílt sebek el is fertőződhettek, így az okosabbak lovakat vagy speciális horgászbotot használtak a célra. 

Bűnbak és bűnevő

Az angol nemesi családokban a 15-16. században meglehetősen érdekes elv segítségével fegyelmezték a gyerekeket. Egy vele egykorú, azonos nemű kis barátot vettek fel szolgálatba, akinek az volt a dolga, hogy elviseljen minden olyan büntetést, amelyet a nemesi csemetére mértek. Akár a szülők, akár a tanítók ítéltek verést vagy megszégyenítést a gyerekre, a trónörököst bántani nem lehetett, így mindenért barátja lakolt. Az érző szívű főúri gyermek azért változtatott a viselkedésén, hogy ne kelljen látnia társa szenvedését, ám azok a szolgák, akiknek lelkiismeretlenebb gazda jutott, nem jártak túl jól.

A whipping boy volt a család bűnbakja
A whipping boy volt a család bűnbakjaFotó: Wikimedia Commons

Ennél még rosszabb sora volt a bűnevőknek, akik a katolikus vallás tündöklésének idején gondoskodtak arról, hogy a hirtelen halált halt emberek az utolsó kenet feladása nélkül is a mennybe juthassanak. A szokás az 1600-as évektől egészen 1906-ig megmaradt, ekkor hunyt el Richard Munslow, az utolsó hivatásos bűnevő. Az volt a feladata, hogy a pap nélkül távozó hithű keresztények felravatalozott testéről kenyeret evett, megéve azzal együtt annak összes bűnét is. Az azokért járó büntetést lélekben ő cipelte tovább, és ha jó családhoz hívták, még egy pohár sört vagy bort is kapott, hogy leöblítse a keserű terhet. Abban az időszakban annyira rettegtek a pokoltól, a bűnevőket pedig olyannyira kiközösítették és kerülték, hogy csak a társadalmi ranglétra legaljára szegényedett emberek vállalták ezt a munkát.  

Büdös a munka?

A bőrcserzők fontosságához nem fér kétség, hiszen a bőrt mint tartós, ellenálló anyagot rengeteg módon használták fel évezredeken keresztül. Ám a régi módszert, amivel a cserzést végezték, senkitől sem irigyeljük. Indiában csak az érinthetetlen kasztba tartozók voltak képesek a szag elviselésére, de Európában is a külvárosokban, szegénynegyedekben működhettek az ilyen típusú cserzőműhelyek. A bőrt ugyanis a vadászok a hozzá tapadó szőrrel, vérrel, hússal, ürülékkel, sárral és zsírral együtt adták le, s ezeket a nem ritkán már bomló, büdös részeket áztatással le kellett választani a bőrről, majd azt víz és ürülék keverékében áztatni, hogy puhuljon. 

Nagyjából hasonló életet éltek a gyapjúval foglalkozó munkások is, főleg azok, akik ammónia segítségével varázsolták a gyapjút tisztává és világossá. Akkoriban ugyanis egyetlen ammóniaforrást ismertek: a vizeletet, amiben órákig áztatták az anyagokat – néha egy kis meszet is kevertek hozzá, csak hogy még szagosabb és veszélyesebb legyen a művelet. A szappankészítők sem jártak sokkal jobban, hiszen állati zsírt, hamut és lúgot kellett védőfelszerelés nélkül kevergetniük. Ennek ellenére valószínűleg hálát adtak az égieknek, hogy nem csatornavadászatból kell élniük, azaz nem az ő dolguk vaddisznókkal és omlásveszéllyel harcolva az értékesnek látszó holmikat kihalászni és megtisztítani mindentől, ami csak egy csatornában előfordulhat.

Mustra