Arról nemrég írtunk, hogy miért zabáljuk a realityket, a tévében pedig folyamatosan érkeznek és folytatódnak új és régi szériák, nemrég éppen a Survivor magyar verziója ért fináléjához. Most kicsit visszatekintünk a múltba, hogy megtudjuk, honnan és hogyan alakult ki a ma olyan erősen kritizált, mégis tömegeket megmozgató műfaj.
Nicsak, ki beszél
Alapvetően mit nevezünk valóságshow-nak? Illetve miért nevezzük annak? Hiszen a valóban megtörtént eseményekből táplálkozó tévés műfajokat – dokumentumfilm, sporteseményekről szóló összeállítások, hírműsor, kibeszélőshow stb. – nem ide soroljuk.
A valóságshow pedig a fantázia és a valóság sűrű összekeveredése, amit a leginkább pénzéhes szerkesztők, írók és rendezők befolyásolnak, hiszen számukra a legfontosabb szempont nem az életszerűség, hanem hogy kellően érdekfeszítőek legyenek az epizódok, ami által a képernyő elé tapadunk. Mindez a tévézési szokásaink és a technológia változására vezethető vissza a 70-80-as évektől, amikor is a szatellitnek és kábelnek köszönhetően egyre több kereskedelmi csatorna bukkant fel, a távirányító megjelenésével pedig könnyedén tudtuk ezeket szelektálni. Melyik öreg motoros ne emlékezne arra, hogy milyen fontos volt annak a szerepe a családban, aki a tévé gombjain kapcsolt át a kettesre.
Ma ez természetes, de talán nem gondolunk bele, milyen nagy szerepe van a választási lehetőségnek, mely során mi tudjuk a több száz csatorna közül kiválasztani, mit nézünk, ahelyett, hogy ugyanazt a két-három csatornát váltogatnánk. Nálunk a rendszerváltás után terjedtek el a tematikus tévéadók, amelynek egyszerű, nagy lehetősége abban állt, hogy lehetett még több műsort gyártani. Ez egyfelől minőségromlást jelentett, másfelől pedig lehetőségek tárháza volt. Kialakultak a hibrid műfajok, például a riport és a show közös gyereke lett a kibeszélőshow, a dokumentumműsorok felől pedig a valóságshow-k bukkantak fel a horizonton.
Azok a 90-es évek
Ami elvileg rendbe szedte a 80-as évek után hagyott kulturális romhalmazt, szokták mondani, de azért ez közel sem igaz – annak az évtizednek a progresszivitása nagyon is szükséges volt. A valóságshow itt jelent meg teljes valójában és népszerűségében. Szórakoztató műsorok, amelyek az élet minden területét felölelik, többnyire kapcsolódnak társadalmi témákhoz, esetleg politikai intézményekhez, bár ez utóbbi nálunk manapság nem divat. A túlélő versenyek, tehetségkutatók viszont hirtelen népszerűek lettek, a 90-es évek végétől szinte állandó tényezői voltak az egész napi műsorblokknak, ami a producereket és a televíziós szerkesztőket arra indította, hogy még több valóságközeli műsort kell gyártani. Dőlt a lé, és ennek hatására jöttek létre az ezredforduló előtt a Balázs- és Mónika-szerű mindennapi, többnyire igénytelen, de nézettségre, szenzációra gyúró műsorok.
Ezekben a sorozatokban nemcsak az a csábító, hogy kukkolni lehet más ember életét, hanem hogy bárki szerepelhet, csak kis szerencse és bátorság kell hozzá. Ezt a híres művész, Andy Warhol már előre megjósolta: „A jövőben mindenki híres lehet 15 percre”. Szépen lassan eltűntek a képernyőkről a tabuk, a műsorok elkezdtek dagonyázni az intimitásban. Végképp eltörpült már a televízió eredeti funkciója: a híradás, a nem látott dolgokról való tájékoztatás. A valóságshow-k szereplői pedig többnyire hétköznapi, átlagos emberek, akik vagy ugyanazt teszik, mint mindig, vagy éppen olyan őrülten extrémet, amit senki más a világon.
Ki a faszagyerek?
Ehhez még aztán internet sem kellett, hogy úgy terjedjen, mint a lepra. Ott voltak a szemtelen bulvárújságok, melyek napról napra és hétről hétre örömmel csámcsogtak a „hírességek” mindennapjain, akik tálcán kínálták fel botránnyal tarkított életüket. Az olvasók persze zabálják ezt is, hiszen ugyanaz az illúzió keríti őket hatalmukba, mely a műsor nézése közben is: bennfentesek lehetnek, akik messzebbre látnak a saját életüknél.
Ezek a celebek pedig azok, akik általában sötét bunkók, de gazdagok. Semmit sem tettek le az asztalra, mégis betegre keresik magukat. Az internet pedig segít abban, hogy senki ne kerülje el a legnagyobb attrakciókat. Hiába üres és semmitmondó az, ami éppen Győzikével történik, hírértéke rendkívül magas. Erről a nagy semmiről néha a magasabb színvonalú magazinok is írnak, hogy több látogatót, olvasót szerezzenek. Így akaratlanul is megtudjuk, éppen kiben van benne az X, ki találta meg a feleségét, ki a faszagyerek a Villában.
Vissza a jövőbe
Mint majdnem minden a mozgókép történetében, ez is az Egyesült Államokban kezdődött, ahol már a 40-es években olyan műsorok készültek, mint Allen Funt Candid Camerája, amely milliók életébe nyújtott bepillantást. „Mosolyogj, lehet, hogy a tévében leszel” – született meg a híres mondás. A humoros csínytevéseket, kínos pillanatokat Funt titokban lencsevégre kapta, a sorozat pedig egészen 2014-ig műsoron volt. Kicsivel később, az 50-es években érkeztek a televíziós szépségversenyek, tehetségkutatók, különféle szórakoztató műsorok, ám ezek merőben máshogy néztek ki. 1966-ban Andy Warhol – aki híres volt arról, hogy még az unalmat is izgalmasnak találta – elkészítette a Chelsea Girls című kísérleti filmet, amelyben bármiféle rendezés nélkül filmezte ismerőseit. Érdekes látni, ahogy a szereplők fokozatosan tárulkoznak ki a kamerák előtt. Később több kritikus is úgy vallotta, ezt a filmet „okolják” a valóságshow-k megszületése miatt.
A siker édes illata
1973 volt az áttörés éve, amikor az An American Family képernyőre került, ám ezt hevesen kritizálták, pont azért, mert nem teljesen valós képet adott egy átlagos amerikai családról. Már akkor rájöttek, hogy fel kell valamivel turbózni a mindennapokat, ha nézőket akarnak csalogatni. Ekkor leginkább még olyan szándékkal tették ezt, hogy a népet tanítsák, szélesítsék látókörüket, bár még problémát jelentett az a fajta prűdség, mely gátolta a legintimebb pillanatok rögzítését is. Persze minden új dolog meghonosítása időbe telik, az alkotók pedig nem ijedtek meg, újabb adagot nyomtak le a közönségük torkán. Így ezzel szinte egy időben érkezett aztán a The Dating Game, mely társkereső műsorával szintén új színt hozott a televíziózás történetébe. A közönség ezt már imádta, a program bizonyította, hogy mennyire érdekesnek találjuk más életét vagy szerelmi történetét, párkapcsolaton belüli problémáit – egyszóval szeretünk kukkolni.
A 80-as évek vége felé így már bátran kísérleteztek a műfajjal, az amerikai MTV Real World vagy Cops (Zsaruk) című sorozatait már a mai értelemben is valóságshow-nak nevezhetjük. Nem kellett sok hozzá, a 90-es években a producerek már egyre többet készítettek, ami csak a csövön kifért. A műfaj sajátosságát aztán persze a mozira is átvitték – valamikor épp kifordítva. Például Sacha Baron Cohen Ali G vagy Borat figurája is realityként van beállítva, habár sok jelenet precíz rendezői munka eredménye. Ugyanígy a Jackass-sorozat, amely tulajdonképpen egy csapat őrült megrendezett tevékenységét dokumentálja.
A műfaj globális sikerét aztán a Survivor és a Big Brother hozta. A többi pedig ment magától – más országok sem voltak restek saját műsoraikat legyártani, vagy éppen saját igényeikre alakítva adaptálni a nemzetközi sikereket. Így érkezett meg hazánkba is aztán a Való Világ, a Big Brother, az X-Faktor, a Csillag születik és így tovább, melyeket legtöbbször csak azért nézünk – valljuk be – hogy szenzációt keressünk, és a tévé képernyőjén látható problémákkal fedjük el a mindennapi életünk nehézségeit.
