Régebben gyakran jártam ruhát vásárolni, és akkor még élveztem is. Hol fast fashion, hol használtruha-üzletekben nézelődtem, és a legtöbbször nem üres kézzel távoztam – függetlenül attól, hogy tényleg valami ritka kincsre leltem, vagy csak egy újabb olyan darabot akasztottam le a vállfáról, ami „majd valamikor, valamihez, valamilyen alkalomra jó lesz.” Ennek a baromira logikátlan elvnek köszönhetően szép lassan felhalmoztam egy csomó olyan cuccot, amit aztán szinte soha nem hordtam és végül mindig elajándékoztam. (Erre legalább jó volt az impulzív vásárlás.)
Anno nagyjából 40-60 volt a rendszeresen viselt és a fölöslegesen megvásárolt ruháim aránya, amiből az elmúlt években szerencsére 80-20 lett. Mert már nem veszek meg minden szart, amiről azt gondolom, hogy majd talán hordani fogom, de azért még mindig van hova fejlődnöm. Ezért is örülök, hogy nemrég meghallgathattam Szentesi Réka divatkutató elgondolkodtató előadását, amiből most idézek is néhány fontos információt.
Ismerős az a jelenség, amikor a szekrényed tele van mindenféle színű és fazonú trendi holmival, még sincs semmi, amit fel tudnál venni? Ez egyszerűen azért van...
...mert akkora a választék a fast fashion üzletekben, hogy már nem tudjuk igazán értékelni a ruhadarabokat.
Már nem magunknak vásárolunk, hanem annak, akivé válni szeretnénk: egy nálunk vékonyabb vagy éppen teltebb, egy nálunk lazább, komolyabb vagy szexibb stílusú valakinek" – magyarázta Szentesi Réka a Sziget fesztiválon tartott TEDx előadásában.
A divatkutató szerint vásárláskor gyakran olyan ruhadarabok landolnak a kosarunkban, amelyek kevésbé előnyösek az alkatunk szempontjából, nem is a mi méretünk, nem passzolnak a stílusunkhoz, az életmódunkhoz, a hivatásunkhoz, sőt az időjárási viszonyokhoz sem. De legalább olcsók. Persze vannak köztük kényelmes, szeretem-darabok is, ám a legtöbb nem ilyen.
„Mi pedig még több és még több darabot veszünk, mert azt gondoljuk, hogy a mennyiség majd megoldja a problémánkat, csakhogy ezzel komoly károkat okozunk a környezetünknek" – figyelmeztet a szakember.
Köszi, fast fashion!
A gyártás ütemének köszönhetően évente 30-40 új minikollekció kerül a fast fashion üzletekbe, ehhez az iramhoz pedig a fogyasztó is nagyon könnyen alkalmazkodik, hiszen az az érzése, hogy az egy éve vagy néhány hónapja vásárolt ruhadarabjai már ódivatúak. Idővel megtanultam ügyesen kombinálni a már meglévő darabjaimat, mert rájöttem, hogy stílusos és ízléses úgy is lehetek, ha követem feltétlenül az aktuális trendeket.
A gond nem a ruhavásárlással, az öltözködéssel, hanem a túlfogyasztással van – ahogy az evés esetében sem magával a táplálkozással, hanem a fast food térhódításával: nonstop habzsoljuk az egyszerűen, gyorsan beszerezhető, ugyanakkor tápanyagban szegény ételeket, aztán csodálkozunk, hogy elhízunk és megbetegszünk... Szóval a mai divatipar is azt az alapvető emberi tulajdonságot igyekszik kihasználni, hogy szeretünk a pillanatnyi örömöknek élni és a külsőségekkel foglalkozni, ezt pedig hosszú távon megint csak mi szívjuk meg. Tudtad, hogy a ruhaipar a második legkörnyezetszennyezőbb iparág a világon? (Az első az olaj.)
Lesújtó számok
- Egyetlen pamut póló készítéséhez mintegy 3000 liter vízre van szükség, hiszen a pamutföldek és a ruhafestés folyamata is rengeteg vizet igényel. Ez a mennyiség egy felnőtt ember számára három évre elegendő folyadékpótlást jelent.
- Egy farmernadrág legyártásához pedig 10 ezer liter vízre is szükség lehet.
- Mindeközben több mint egymilliárd ember nem jut megfelelő minőségű és mennyiségű vízhez.
- Kínában például a tavak és folyók 70 százaléka erősen szennyezett a textilgyártás miatt.
- Évente 80 milliárd ruhadarabot veszünk meg, melyekből rengeteget nem is hordunk. Hogy könnyebb legyen vizualizálni: ha egymás mellé raknánk a ruhadarabokat, ezerszer körbeérnék a Földet. Igen, évente.
- Csak az Egyesült Államokban évente 14 millió tonna, az Egyesült Királyságban pedig 350 ezer tonna ruha köt ki a hulladéklerakókban, holott a kidobott holmi 90 százalékát újra lehetne hasznosítani.
Azon túl tehát, hogy meggondolatlanul költjük a pénzünket teljesen fölösleges cuccokra – és még csak nem is vagyunk elégedettek a zsákmánnyal –, egy fenntarthatatlan, környezetkárosító iparág működését támogatjuk.
A fenntarthatóság azt jelenti, hogy a társadalmi egyenlőség jegyében, valamint környezetkímélő termékek vagy szolgáltatások eladásával keletkezik gazdasági profit. „A három kritérium közül azonban a ruhaipar esetében egyedül a profit érvényesül” – magyarázta Szentesi Réka. A környezeti problémák közé tartozik a légszennyezés, a vízszennyezés és a túlzott mértékű vízfelhasználás a termékek előállítása érdekében.
Mi mindent árul el a ruha címkéje?
A mosási és vasalási útmutatókon túl a termék anyagát, árát és a származási országot is feltüntetik a ruhák címkéin, ezek pedig fenntarthatóság szempontjából mind árulkodó információk, hiszen ha egy pólót Bangladesben gyártottak, poliészterből készült és ezerpárszáz forintba kerül, arra következtethetünk, hogy a készítője az ára töredékét kaphatta kézhez. Ráadásul az ideszállítása több energiát emészthetett fel, mintha az országban varrták volna, az anyaga nehezen lebomló műanyag és bio minősítés híján biztosan vegyszerekkel kezelték.
Apropó minősítés: ez a legfontosabb dolog, amire egy olyan vásárló számíthat, aki nem ismeri személyesen a ruhái készítőjét. A legelterjedtebb minősítések, amik a hazai polcokon is megtalálhatók, a Fair Ware (korrekt munkakörülmények), az Oeko-Tex (határérték alatti vegyszermennyiség) és a GOTS, ami az Etchical Fashion Forum által megfogalmazott szempontokat érvényesíti.
A minősítés problémája, hogy sem a fogyasztók, sem az eladók nem tudják pontosan, hogy mit jelent, ha ezzel a jelzéssel találkoznak, amit a ruha címkéjén a minősítés nevén egy virággal jelölnek. Másrészt azt, hogy a környezettudatos vásárlók szemét vonzzák a zöld címkék, a fast fashion márkák többsége kihasználja anélkül, hogy bármilyen minősítéssel rendelkezne. Ezekről az ellentmondásokról ebben a cikkben írtunk részletesen.
Mindeközben a Távol-Keleten
A divatipart modern rabszolgaságnak is nevezik, hiszen sok helyen veszélyes körülmények között, létminimum alatti bérért dolgoznak férfiak, nők és gyerekek azon, hogy minél több ruhadarab kerüljön a boltok polcaira, onnan pedig a mi gardróbunkba. Az eddigi legtragikusabb eset 2013-ban Bangladesben történt: dolgozók ezrei sérültek meg és 1134-en vesztették életüket a Rana Plaza összeomlásakor. Ekkor kezdett a média a divatipar árnyoldalaival is foglalkozni, és ezután született meg Angliában a Fashion Revolution mozgalom is, mely ma már több mint 80 országban jelen van és legfontosabb törekvése, hogy arra buzdítsa a fogyasztókat, hogy a meggondolatlan vásárlás helyett fordítsanak nagyobb figyelmet azoknak a ruháknak a kiválasztására, amelyeket valóban sokáig hordani fognak.
Le kell lassítanunk
Szentesi Réka szerint érdemes többször is átgondolnunk, mielőtt megvennénk egy újabb ruhadarabot: Biztosan szükségem van rá? Valóban passzol hozzám? Az én stílusom? Az én méretem? Jó minőségű? Meddig bírja majd? Az ízlésemnek megfelelő? Illik az életmódomhoz, a munkámhoz? És az időjárási körülményekhez? Ezek a kérdések segítik őt is a tudatos ruhavásárlásban. „Ha mindegyikre igennel válaszoltam, még egy fontos kérdés marad: Biztos vagyok benne, hogy legalább harmincszor hordani fogom a kiszemelt ruhadarabot? Ha igen, akkor megveszem” – mondta a szakember.
„Úgy gondolom, újra bele kellene szeretnünk a már meglévő ruháinkba, hiszen aki valóban jól érzi magát egy-egy outfitben – fizikailag és mentálisan egyaránt –, azt nem hajtja a vágy, hogy minden bulira egy új ruhát szerezzen be, vagy minden egyes szezon alkalmával fastfashion-körútra menjen" – véli a divatkutató.
Így tehát nemcsak a tele van a szekrényem, még sincs mit felvennem jelenség okozta frusztrációnk szűnik meg, de a Föld jövőjéért is rengeteget teszünk, ha nem vesszük meg azt a huszadik farmernadrágot, csak azért mert akciós.
