Gal Gadot eddig a legjobb szuperhősnő, akiről egész estés filmet forgattak, de mit értünk egyáltalán szuperhősnő alatt? Lehet egy halandó is szuperhősnő? Szexista dolog egyáltalán ez az egész? Na, és ha az?
Az a helyzet, hogy ha szuperhősnő alatt Gal Gadot-t értjük, akkor a külvilágnak igenis van szüksége rájuk, a film kritikáit elnézve jobban is, mint az unalomig ismételt férfi megfelelőire. Az már egészen más kérdés, hogy elég sokáig kellett várni, mire megszületett az első olyan (igazi?) női szuperhős, akire rá lehetett húzni egy egészestés filmet.
Ez már csak azért is meglepő, mert a bérgyilkosnőket például szerette a közvélemény, gondoljunk csak Nikitára, vagy a Kill Bill vérszomjas mennyasszonyára, de talán nem földtől elrugaszkodott példa Lara Croft és Charlie angyalainak az emlegetése sem. Eddig ugyanis ők voltak azok a szerencsés vagy éppen szerencsétlen női karakterek, akiknek pusztán a létezésére önálló filmet bíztak, egyúttal ők voltak azok is, akik ha nem is szuper, de elég jó képességekkel bírtak ahhoz, hogy kis- és nagylányok álmodozzanak arról, hogy a bőrükbe bújjanak.
Ettől függetlenül a képregényhősnők eddig gyalázatosan gyenge filmekben jelentek meg (Macskanőt Michelle Pfeiffer kellő alázattal tudta hozni Michael Keaton mellett, de Halle Berry-ről inkább ne beszéljünk), így felmerül bennünk a kérdés, hogy egyáltalán van-e rájuk igazán szükség?
Hiszen a szuperhősöket úgyis a geek kamaszfiúk szeretik, gondolnánk, de rögtön utána eszébe jut az embernek, hogy ja, nem is, hiszen a kislányunkat őrült boldogság tölti el, ha láthat egy szuperhősös, ultragagyi Barbie-s marhaságot, és valójában mi is bírnánk olykor, ha akár családanyaként is éjszakánként tökéletes alakkal és emberfeletti erővel indulnánk harcba a világ megmentéséért egy teljesen másik karakterként, mint amik amúgy vagyunk.
De hamár szükségünk van a szuperhősnőkre, akkor nyilván felmerül az is, hogy mi az, amit minimálisan elvárhatunk tőlük. Ebből a szempontból ugyanis Wonder Woman elég jól sikerült és szépen összerakott karakter lett, akiben a szépség, a tökéletes harctudás és az intelligencia mellett megtalálható az őszinte szeretet és a mértéktelen együttérzés készsége is, ami persze annak is köszönhető, hogy amúgy is minden szempontból egy ártatlan lélek.
Szóval, ha már valakinek szuperhősnőnek kell lennie, az nem árt, ha olyan hendikeppel indul, mint hogy Themüszkira szigetén él elzárva a külvilágtól, és egész szuperhőssé válása előtti életében csak könyvekből olvas a való világról. Már csak ezért sem lesznek belőlünk a szuperhősök. Meg nyilván azért sem, mert nem vagyunk félistenek, tehát nem árt az sem, ha szuperhősnőnk sok más férfi szuperhős társához hasonlóan eleve nem is igazi ember.
Mennyire szexista ez az egész?
A világ valahogy lassan ocsúdik ebből a képtelennek tűnő élethelyzetből, hogy ugyanis a férfi és a nő egyenlő. Ezért aztán érthetően a Wonder Woman-ról szóló filmet női rendezőre (Patty Jenkins) bízva a Warnerék mossák kezeiket, amire azonban nem is volt szükség, mert a Wonder Woman annyira cuki, hogy amellett eltörpül a tény, hogy különben botrányosan jól is néz ki. Igen, mellbimbója van a páncéljának, de még jó hogy!
És ahogy kínos lenne egy pocakos, bajszos Batmant vagy Szupermant nézegetni a vásznon ugyanúgy jó érzés, hogy a mai nőideálnak megfelelő szuperhősnőt kreáltak Dianából, mégiscsak két és fél órán keresztül kell néznünk, ahogy próbálja megmenteni a világot. Ettől még lehet szexista ez az egész dolog, de hát bár ez lenne a legnagyobb baj a világon.
Mindezek mellett mégis sok nő élhet a világon, aki úgy gondolja, hogy nemcsak hogy női, de férfi szuperhősökre sincs az ég világon semmi szükség, és nagyon nem is lehet hibáztatni őket miatta. A filmipar a Mátrix lövöldözős jelenetei óta nem volt képes megújulni látvány terén, sablonos egyensztorikkal térnek vissza az unalomig ismert karakterek (lásd Szuperman, Batman, Amerika kapitány meg az a csomó mutáns...), így aztán már épeszű nő legyen a talpán, aki beszédül egy moziba, hogy aztán 3D-ben szenvedjen végig egy filmet, amiben másodpercente felrobban valami.
