Vendégszerzőnk, a budapesti underground művelődésszervezője, a Toldi és a LÄRM munkatársa, a Konfekció, a Kolorádó és a Magyar Klipszemle társalapítója, rövidebb nevén Vida Vera Kijevben járt. Hogy minek ment oda és mit látott a szomszédoknál, ő mondja el saját szavaival, álló és mozgó képeivel a hajtás után!
Miért mentem Kijevbe?
A repjegy megvásárlásának motivációja kicsit ködös, mivel igen kétes lelkiállapotban vettem együltő helyemben három utat: egyet Bukarestbe, egyet Kijevbe és egyet Grúziába. Nem is nagyon emlékszem rá hogyan. Ez a kijevi utam volt a második a sorból. Tavasszal megjelent egy videó az i-D csatornáján Kijevről, ez:
Akkor belém nyilalt, hogy ezt záros határidőn belül a saját szememmel látnom kell. Aztán kiderült, hogy pont akkor lesz az ukrán divathét, amikorra a repjegyem szól. Akkor jöttek ki ezzel a kampánnyal, amiben cirill tetkós emberek érdekfeszítő ruhákban, népzenére fáznak. Éreztem, hogy erről érdemes lenne írni valamit a hazaiaknak. Végül egy elég vicces utolsó indok is volt: egy kijevi srác írt a butikunk oldalára egy üzenetet, hogy megvenné az egyik kabátunkat, szóval személyes átvételt biztosítottam neki.
Szarban hagyott szomszédaink, ahol most is háború van
Valószínűleg mindenki, aki ezt a cikket olvassa, hallott róla, hogy 2014-ben Ukrajnában forradalom volt. Irgalmatlan sok kiábrándult és dühös ember kivonult/kiköltözött a Maidanra, a kijevi főtérre a változás reményében. Mivel nem vagyok külpokitikai újságíró, ezért helyettem péládul a VICE News tök jól elmeséli, hogy mi történt akkor: az ukránok végül klasszikus értelemben szarban lettek hagyva. Se az EU-tól, se Amerikától nem kaptak érdemi segítséget. Az oroszok ellenben elfoglalták többek közt a legszebb félszigetüket, a Krímet, ahova nyaranta az ország (gazdagabbik) fele lejárt üdülni. (Abba most nem kívánok belemenni, hogy Krím és környékének lakossága mennyire vallotta magát azelőtt ukránnak, mert erről magyar huszonévesként, aki csak 3-4 éve egyszer megközelítette a félszigetet, asszem dilettantizmus lenne írnom.)
Mivel még sose voltam háborús országban, ezért nem tudtam, mire számítsak, mennyit fogok érzékelni ebből a fővárosban, a fashion weeken, a kocsmákban és az embereken. Nyoma nem nagyon maradt a városban a két évvel ezelőtti eseményeknek. Tök jó mutatja ezt a Kiev Post karikatúrája, amit az első kinti kávém mellé olvastam.
A Kiev Post amúgy egy ingyenes, angol nyelvű napilap, amit kávézókban, könyvesboltokban, meg pár helyen az utcán is meg lehet találni. Az újság szlogenje "Indepencence. Community. Trust." Ha ezt lefordítom magyarra, nagyon furán hangzik. Naivnak, szentimentálisnak, talán kicsit populistának is. Asszem nekem ez volt az, ami az első napomon megértette velem, mi a különbség egy langymeleg, kiábrándult politikai helyzetben lévő Közép-Európai ország (mi) és egy (bár szomszédos, de) harcban álló Kelet-Európai nemzet közt. Putyinból, Trumpból viccet csinálni Ukrajnában evidencia.
Putyinos WC papírt kábé minden aluljáróban lehet kapni. Ukrán nemzeti sálakat, hősök képével díszített trikókat, Maidanos zászlókat szintúgy. Szovejetes pólókat, amivel nálunk például tele van a Váci utca, viszont alig találni. Nem tudom, hogy más nemzet nacionalizmusa miért szimpatikusabb rendre a sajátunknál, de kábé minden pénzemet elköltöttem volna ezeknél az árusoknál.
Poszt-maidan, posztszovjet, és az antifashion, mint a jövő divatja
Mielőtt beszámolnék az divathétről, röviden mesélek egy elég markáns irányzatról, aminek kialakulásában az ukránok nyakig benne vannak. Mind a fast fashionben, mind a nagy divatházaknál megjelentek a kilencvenes évek posztszovjet szimbólumai. Ezt legdirektebben talán a francia Vetements márka hozta be azokon keresztül, akikkel elkezdtek kollaborálni. Ők főleg keleti blokkos fiatal tervezők és stylistok, például a grúz Demna Gvsalia és a vlagyivosztoki Lotta Volkova. Aki ennek a vonalnak a legnagyobb ikonja, az a tervező Gosha Runchinskiy.
Jelentőségét mutatja az is, hogy a Vetements 2016-os tavaszi-nyári párizsi showját ő nyitotta meg a márka kultikus DHL-es pólójában, tetőtől talpig normcore utcai ruházatban. Gosha világa a kilencvenes évek moszkvai utcagyerekeinek közegét jeleníti meg. Szabadon keveri a szovjet gesztusokat a cári Oroszország szimbólumaival, naiv jelképekkel. Deszkások, punkok és skinheadek komolykodását töri meg újratervezett Tommy Hilfiger, Adidas, Fila, Kappa, vagy Nike logókkal. Bár még nem tudok sok év távlatából konklúziót levonni, de asszem kijelenthetem, hogy ő az esszenciája ennek az iránynak.
Ez a Gosha-féle stílus keveredik most azzal a vonallal, amit magyarul talán úgy tudnék legjobban leírni, hogy az egykori E-Klubos divat. Agressor kabát, Energy póló, sportnapszemüveg, lánccal övhöz kapcsolt pénztárca, stb. Felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy miért pont ez az amúgy csak pár éve lecsengett trend jön vissza most ruházatban, vizuális művészetekben és zenében is. Egy olyan, amit most a közelsége miatt még sokan nevetségesnek tartanak.
Az egyik, de valószínűleg nem az egyetlen válasz erre az, hogy a kilencvenes évek volt az utolsó, amikor mi és ők, és a többi, Szovjetunióból frissen kiszabadult ország szabadnak érezhette magát. Elindult a szabad piac, behozták a tetriszt, a Nutellát, az a kazi pöröghetett a walkmanben, ami csak jólesett. Ez volt a szabad rablás kora, amikor még csak tanulgattuk a kapitalizmust meg a demokráciát, de fingunk se volt róla, hova fog ez vezetni. Ennek a térségnek ez nem egy múló trend. Sokkal mélyebben belénk ivódott érzelmi asszociációs rendszer.
Hogy ezeket a korgesztusainkat a tömegmárkák és a tejes nyugati kényelemben élő Vetements-ok felhasználják, majd két év múlva megunják és továbblépnek, az sok ukrán fiatalban szar érzést kelt. Új kijevi barátnőm, Lara szerint akik ezeket viselik, nem látnak a külső jegyek mögé se szociálisan, se politikailag, se gazdaságilag. Többször találkoztam olyan arcokkal, akik pont emiatt annyira átlagosan öltöznek, hogy egy pillanatra se tűnnének ukránnak az ELTE Múzeum körúti épületében.
Fashion week a szarban hagyottaknál
A rendezvényt a legnagyobb helyi kortárs múzeumban tartották. Ez egy kábé száz éves arzenál, monumentális és hideg terekkel, ami most műtárgyak helyett szponzorautókkal és kifutókkal volt tele. Ugyan akkreditáltam magam, a beengedés elég emocionális volt. Elvileg a nyakbalógómmal bármelyik show-t megnézhettem volna, de ezt egy (nyugati szemmel) uram-bátyám rendszerrel bármikor felülírhatták. A biztiőrök többnyire pofára engedték be az embereket. Ez nekem szerencsére nem jelentett túl nagy problémát, mert mindig akadt valaki, aki kézen fogott, beráncigált és leültetett a frontvonalba. A második naptól meg megszokták a képemet és már nem álltak belém.
A fogadócsarnokban voltak állandó installációki az ELLE-nek, a BMW-nek, pár szépészeti márkának, de a szokásos főtámogatók mellett például ott volt az ukrán posta is. Csináltak a fashion weeknek saját képeslapot, amit bármelyik postán meg lehetett venni. Volt postaláda festő akciójuk, helyben készíthető képeslap és bélyeg balhéjuk, amihez egy óriási szelfitükröt állítottak fel és helyben kiprintelték az eredményt feladható formában. Mindezt szimpatikus postahoszteszek segítségével.
Volt egy stand, ami egy országos HIV kampány részeként volt jelen. Itt ingyen lehetett szerezni gumit, felvilágosítást kapni az óvszeres védekezés előnyeiről műfaszok segítségével, illetve helyben csináltak HIV tesztet is. Ezen a standon a hoszteszek agyontetovált srácok és transzvesztita celebritások voltak. Volt egy stand, amit nem adtak ki szponzornak, itt minden nap más alkotó mutatkozhatott be. Első nap péládul Alia Zamanova “Stay Ugly” elnevezésű kampánya volt, második nap meg Polina Veller installációja, ami a divat szeméttermeléséről és az újfajta női létről szólt.
Az egy főre eső megjelent kerekesszékesek száma amúgy sokszorosa volt a budapesti átlagnak. Gondosan ügyeltek rá, hogy a rendezvény minden pontja megközelíthető legyen számukra is. Ezeket a példákat azért emeltem ki, mert a kint töltött pár napom alatt nem múló érzés nyomorgatott azzal kapcsolatban, hogy fingom sincs, itthon hány év múlva és milyen formában történhetne hasonló.
A megjelent ukrán felhozatal amúgy kábé két markánsan elkülöníthető részre oszlott. Az egyik fele volt a gyönyörűen kiöltözött szláv oligarcha és oligarchafeleség, a másik része a fentebb már taglalt kilencvenes évek moszkvai utcagyerekeinek kinéző társaság. Ez a két közeg nem is nagyon vegyült egymással. A gazdagok megnéztek pár show-t, vagy végig nyomogatták a telefonjukat, az utcagyerekeké meg a tervezők és a modellek közege volt. Ők inkább dolgozni jöttek, vagy a haverjaikat támogatni. A képemen mutatom a két pólust: hogy milyen ruhák voltak, azt tárgyilagosan mindenki itt fel tudja mérni – én megírom a saját benyomásomat.
A kollekciókban fekete-minimál dominanciával egyáltalán nem találkoztam
Sőt. Fekete ruhával gyakorlatilag egyáltalán nem. Nagyon megy természetesen ez a fentebb említett szláv vonal. Érdekes volt például az, hogy a legelegánsabb márkák is használtak valami Gosha-féle streetwear gesztust. Például egy tökig felhúzott frottírzoknit a kisestélyihez, vagy egy Kappa-szerű oldalcsíkozást egy selyemnadrágon. Elég sok márka gengszter rapre vonultatta a modelleket, de zeneileg a kedvencem az volt, amikor a megnyitó show-t a Poustovit márka egy helyi, a Kárpátiának megfelelő hazafias rockoperával zárta a műsort.
Minden bemutató végén, mikor a modellek bevonultak, a tervezők kijöttek és a hazai szolid meghajlás helyett önfeledt rocksztár ugrálással ünnepeltették magukat. Ezután, mikor ők is visszatértek a backstage-be, akkor meg rendre akkora ösztöni ordibálás, kurjongatás hallatszott ki, ami fél órán át tartó lemoshatatlan vigyort szült a fejemre.
Míg a Mystetskyi Arzenálban ment a BMW Kiev Fashion Week, ezzel párhuzamosan egy szomszédos expo épületben megrendezték a Mercedes-Benz Kiev Fashion Dayst. Ennek miértjéről mindenkitől más infót kaptam. Durvább lehet ez a divatharc, mint az összes hazai Tony and Guy kontra Marie Claire kontra Gombold újra hülyeség. Minden esetre szereztem egy meghívót oda is. Ahogy láttam, ott inkább a kisebb márkákra koncentráltak, kicsit fapadosabb volt az egész. Én a cseh Jiri Kalfar bemutatójára jutottam be, amin valami Pussy Riot-szerű zenére vonultak cári hercegek és hercegnők.
CXEMA és a rave forradalom
Aki a cikk elején megnézte azt az i-D videót, az láthatta, hogy a mai kijevi underground egyik alapköve a CXEMA nevű elektronikus zenei csoportosulás. Mielőtt kijöttem, pont kaptam egy levelet tőlük, hogy kollaboráljunk valamit a LARM-mel (az az egyik munkahelyem), csináljunk itthon Cxema backstage partyt. A fenekemen forogtam örömömben, hogy pont most írtak én meg pont most megyek ki, szóval meg is írtam nekik, hogy találkozzunk már kint.
Évente párszor, többnyire kietlen indusztriális helyeken szerveznek illegál/féllegál bulikat. Kicsit olyan, mint itthon voltak kül’kolor partyk, csak sokkal trashybben, kőundergroundban. Lenti videóban remekül látni, milyen arcok és hogyan partiznak végig egy napot. A csapat atyja egy Slava Lepsheev nevű harminc valahány éves helyi dj. Találkoztam már egy-két ilyen techno pápával, így volt a fejemben stabilan felépített prekoncepció, milyen benyomást fog tenni rám. Utolsó napomon ültem be vele és a “menedzserével” – vagy hogyan nevezte Lerát – egy puttó kis kocsmába vodkázni. Csalódtam. Hiányzott belőle a nyugati elitizmus. És hiányzott belőle a kijevi stílusparádé is. Igazi pápa forma. Átlagosnak tűnő, okos és humoros.
Mikor találkoztunk, frissen jött meg a berlini CTM fesztiválról, amit úgy írt le, hogy vissza fogja fizettetni a vízumát még egy ilyen nyugati élmény után. Hogy lehet az, hogy kint arról szól a buli, hogy emberek fekete ruhákban emészthetetlen zajzenére hordják fent az orrukat?! Hát mennyire igaza van! Mondjuk valószínűleg egy berlini életében annyira kevés dolog történik, hogy azért megy oda, hogy legalább valamit érezzen. Más egy kijevinek, aki kocsmázás közben is azt nézi a tévében, hogy hány orosz tank kisebbíti éppen az országát.
Ha már itt tartunk megjegyezném, hogy miért nincs tele a budapesti éjszaka ezekkel az ukrán fiatalokkal. Hát azért, mert olyan nehéz szerezni kint vízumot, hogy például Slava hat éven át sehol nem járt a világban. Valószínűleg a CXEMA létrejöttében is erős motiváció lehetett az, hogy amellett, hogy a helyi fiataloknak egy soha nem volt szabadságérzetet adó partyt szerveznek, ezáltal felhívják magukra a nemzetközi figyelmet. Így talán több európai együttműködésre lesz lehetőségük. Véleményem szerint a nyugatnak és nekünk is kutya kötelességünk egy ilyen helyzetben lévő nemzet fiataljait a magunk módján segíteni. Esetünkben például abban nyilvánulhat meg, hogy meghívjuk őket kiállítani, fellépni, előadni, ami által ők kapnak egy meghívólevelet, és máris nem kafkai procedúra az, hogy átlépjék az országhatárukat nyugati vagy déli irányba.
Milyen Kijev, mint turisztikai célpont?
A Wizzairnek hála fillérekért kijuthatunk. Mivel az ember nem költ sokat az útra, érdemes jó lokációjú szállást foglalni. A reptérről kábé egy ezresért be lehet taxizni vagy uberezni a belvárosba. Évekig azért nem mentem Kijevbe, mert megfizethetetlen volt számomra. Ennek most nyomát se éreztem. Kábé minden a fele az itteni áraknak. Kivétel, ami olcsóbb, mert például cigit kétszáz forint felett nem lehet találni. Elég kellemesen lehet viszont urizálni, gondolkodás nélkül beülni bármelyik étterembe, kocsmába.
Legnagyobb költésem egy halbárban volt, ahol csak azt nem kértem ki, amit nem vettem észre az étlapon. Ott 2300 forintot sikerült hagynom. Kijev olyan vendéglátásban, mint mondjuk Grúzia. A legszutyokabbnak kinéző söntésben is pöpec, friss kaját szervíroznak. Bulizáshoz érdemes helyi arcokhoz csapódni. Ha az ember kérdezősködik, akkor általában mindenki a Closer nevű klubot ajánlja. Ami amúgy nem szar, sőt, de mellette sok kevésbé legális buli van a városban, amiről inkább a belterjnek van tudomása.
Közlekedni uberrel, taxival érdemes, mivel filléres tétel mindkettő. De emellett persze kár kihagyni a cári metrókat és a kubai villamosokat. Konstans mínusz tizenhat fokban a város felét sikerült csak magamba szívnom, így kénytelen vagyok áprilisban a következő Cxema partyra kimenni. Eléggé összezavartan sikerült az itthoni langymelegbe visszarepülnöm. Látva egy ilyen várost, ami túl van egy politikai forradalmon, épp zajlik egy kulturális forradalmuk, tudják, hogy hol vannak keleten, kicsodák, kábé mit szeretnének. Utálok az itthoni közegre krákogni, nem is szokásom, de nem mondom, hogy nem ütött tarkón a szomszédok tettrekészsége és identitásazonossága.
