A 2014-es őszi-téli kollekciókat bemutató divathéten is a jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlottak az események mind a négy városban – New York, London, Milánó, Párizs – a kifutóktól a külső helyszínekig, ahol rémálommá vált áthaladni azoknak, akik nem különösebben élvezik a street-style fotósok lelkes hadát. Úgy tűnik, hogy nem csak nekünk szúrt szemet a furcsa a hobbi, hanem a fashionista.com szerkesztőinek is, akik utánajártak annak, hogy kinek és miért éri meg jól öltözött emberekre vadászni.
A fotósok száma szezonról-szezonra exponenciálisan nő, ami teljesen érhetetlen, hiszen a könyörtelen iparágnak már megvannak a jól bejáratott emberei. Nem értjük, hogy miért képzeli azt valaki, hogy ezeket a bejáratott embereket lecserélik egy lelkes, de kezdő fotósra. Mindenesetre mégis egyre többen vágnak bele a lehetetlenbe, hiszen eltekintve pár szerencsésről, a divathét fotózása anyagilag inkább kiadásokkal jár, mint zsíros bevétellel.
A napi street style képeket egy kijelölt központi oldalra lehet feltölteni, ahova számos magazin fizet be, hogy letölthesse a képeket. Egy képszerkesztő állítása szerint a Harper's Bazaar vagy az Elle külön erre az eseményre kiválasztott street style fotóst alkalmaz, akinek bére 30.000 dollár (6,69 millió forint) vagy ennél is több egy szezonban, a négy hetes divathét alatt. Azonban több nagynevű magazin nem rest kevesebb tapasztalattal rendelkező fotósokat felkérni a feladatra, az ő bérük átlagosan 12.000 dollár (2,6 millió forint) körül mozog. Bár fontos megjegyezni, hogy a fiatal fotósoknak általában ebből a pénzből kell fizetniük a repülőjegyüket, a szállásukat és az étkezésüket is mind a négy, híresen drága városban.
Természetesen bizonyos cégek közismertek fukarságukról, egy forrás szerint a Condé Nast például csak 6000 dollárt (1,3 millió forint) fizet fotósainak az egész hónapos rohangálásért, és nem veszik figyelembe, hogy ebből fedezni kell az olyan szükséges kiadásokat, mint az utazás, a szállás és az étel. Ebben az esetben a fotósok megpróbálnak némi plusz pénzhez jutni külföldön úgy, hogy más ügyfelek megbízásából is lőnek képeket a divathéttől függetlenül. Lehet az hirdetési kampány, lookbook vagy termékelhelyezésről készített anyag. De az is előfordul, hogy a saját oldalukat bővítik a külföldön lőtt fotókkal.
Mint ahogy a legtöbb iparágban, itt sem mindegy, hogy hogyan hívjuk fel magunkra a figyelmet. Ha egy szerkesztő átnézi a street style anyagainkat, mert fel szeretné használni egy online vagy egy nyomtatott anyaghoz, akkor nagyon oda kell figyelni, hogy hogyan tárgyalunk vele és mely képeket dugjuk az orra alá. Egy ismertebb fotós, mint például Candace Lake vagy Phil Oh 75 dollárért (15.750 forint) ad el egy képet egy internetes cikkhez, a nyomtatott anyaghoz ugyanazt 250 dollárért (55.800 forint) árulja a szerkesztőknek.
Ha egy fotós szerez magának egy bizonyos szintű hírnevet, akkor több magazinban is megjelenhetnek fotói, mert az ő képeit már olyan ügynökségek veszik meg, mint például a Trunk Archive, ahol minimum 600 dollárt (133.940 forint) csengetnek ki egy negyed oldalas anyagért. De nem ritka, hogy az A-listás divatmagazinok szerkesztői 1200 dollárt (267.885 forint) is kifizetnek egy teljes oldal street-style anyagért.
Azok a fotósok, akik csak most kezdik el, azoknak általában ennél az összegnél jóval kevesebbet, körülbelül 100-150 dollárt (22.320 – 33.480 forint) fizetnek egy-egy jól sikerült képért. De ők boldogan fejet hajtanak a felajánlott összegre és lelkesen kattintgatnak gépükkel, hiszen tudják, ha nevük egyszer bekerül egy magazinba vagy felkerül az internetre, akkor valószínűleg kapnak akkora figyelmet, hogy a szerkesztők vagy ügynökségek megkeressék majd őket a következő szezonban. Sok fotós küldi el a szerkesztőknek portfólióját és a munkáit lehozó oldalak linkjeit, ami nagyszerű módja annak, hogy a neve elkezdjen pörögni a szakmában.
„A legtöbb ember nagyon lelkes. Pedig ez a munka nagyon sok időt vesz igénybe és fárasztó is. Üldözni kell a túlterhelt szerkesztőket, hogy nézzék meg a képeket, amiket az emberekről lőttél. Én mondjuk nem így csinálom, de valószínűleg nem az enyém a legjobb üzleti stratégia" – mondja Adam Katz Sinding, a népszerű Le21ème alapítója és fotósa, aki állítása szerint annak köszönheti sikerét, hogy jó időben volt jó helyen.
És bár azt állítja, hogy ez a munka soha nem unalmas, a szezonról-szezonra beáramló új fotósok megnehezítik a fényképezést. „Ma már nem annyira fontos a kép minősége, inkább az veri fel az árat, hogy mennyire híres az ember, aki rajta van” – mondja Sinding, aki egész évben úton van, képeket lő a világ minden tájáról, többek között a Koppenhágai Divathétről, évente kétszer a Pittiről, a Férfi Divathétről, az Haute Couture hétről, az Art Baselről illetve a Coachelláról is. A divathét alatt street style képeket fotóz a W magazinnak, a helyszínek között pedig jövedelem-kiegészítésként nemzetközi kampányokat vagy katalógusokat fényképez divatházaknak.
„A W magazin a legnagyobb ügyfelem, szeretem őket, mert összhangban vannak az én személyes elképzeléseimmel. Az egy hónapos divathét alatt a fotósok 21 órát dolgoznak naponta. Általában három-négy fős csoportokban mozgunk és bérelünk szállást, mert így sokkal olcsóbb. Jó móka fel-alá szaladgálni, nem lehet megunni. De ott van a félelem is, hogy lemaradok valamiről. Ha nem vagyok ott, érzem, hogy el kellett volna mennem. És ha nem megyek, nem keresek pénzt” – mondja az egyre telítettebb iparról Sinding, aki a későbbiekben reklámkampányok készítésével szeretne foglalkozni.
