Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem kéne múló trendként használni a homoszexualitást, akkor se, ha könnyebb leszbizős reklámokkal felhívni az emberek figyelmét.
A jezebel.com nem kertelt a minap, amikor azzal kezdte egyik anyagát, hogy a divatlapok direkt rájátszanak a nők egymás iránti vonzalmára. Újabban már talán nem a férfiaknak szánják a cégek a buja nőkkel megpakolt kampányokat, ugyanakkor nem igazán etikus a hatás kedvéért múló trendként használni a homoszexuális vonzalmat. A hajtás után sorra vesszük pár külföldi szakember véleményét, Tyler McCall Fashionistán megjelent cikkével kezdjük.
Tetszel, de nem úgy!
McCall a “girl crush” kifejezéssel foglalkozik behatóan, mely annak köszönhetően jelenhetett meg, hogy egyre menőbb nőtársaikat dicsérni, imádni, de vonzódni hozzájuk már nem menő. A nehezen magyarítható szópárnak van szócikke az Urban Dictionaryben is, azt jelenti: "Csodálat és imádat, amit egy nő egy másik nő iránt érez, mindenfajta szexuális vonzódás nélkül." Számos celeb is ezzel a hashtaggel – #WomenCrushWednesday – posztol Instagramra az általa csodált másik celebnőről képeket, például Cheryl Cole és Khloe Kardashian.
A "girl crush" kifejezés jelenléte azonban hiába divatos, nem feltétlenül pozitív: a nyíltan meleg, amerikai plus size blogger és Marie Claire kolumnista, Nicolette Mason szerint ez pont olyan mentegetőzés, mint amikor a férfiak úgy dicsérnek egy másik pasit, hogy gondosan melléteszik, hogy szó sincs arról, hogy ők melegek lennének. Fölösleges és kínos magyarázkodás, amivel ráadásul tagadjuk, amit esetleg érzünk: miért ne találhatnánk valóban vonzónak a másik nőt?
Lizz Rubin, az Autostraddle.com divatszerkesztője szerint nem kéne külön kifejezést használni arra, hogy megnyugtassa magát az ember lánya, ő nem meleg. Arabelle Sicardi divatszakember szerint a szakma hozzáállása látszik a leszbikus szoftpornónak is beillő fehérneműreklámokon is, melyeket mindig vonzó nőkkel adnak el. Annak ellenére, hogy a szakmában dolgozók nyitottnak tartják magukat, nagyon is szeretnek rájátszani a leszbikus sémára, és fetisizálni a leszbikusokat: vagy oltári szexisek, vagy divatos, sovány androgünök, vagy szőröslábú feministák Batz papucsban. Rubin is többször megkapta már, hogy ha leszbikus, akkor ronda kövér is, és aki a divatszakmában dolgozik, tudja, hogy ennél nagyobb sértés nem létezik.
Kuncsaft vagy kolléganő
A Fashionista szerzője és Mason végül arra jutnak, hogy a "girl crush" kifejezést nem kell feltétlenül azonnal törölni a szótárból, de ki kéne találni valami mást helyette: "A girl crush-ban az esik rosszul és annak van rossz hatása, hogy egész alattomosan erősíti a negatív sztereotípiákat a melegekkel kapcsolatban" – mondja Mason. "Sose értettem, miért olyan nehéz a nők számára egyszerűen azt mondani, hogy nagyon tisztelik a másik nőt vagy nagyszerűnek tartják. Miért kell az érzéseinknek keretet adni, és ilyen kifejezésekkel megtoldani őket?" – teszi hozzá Mason.
A "girl crush" nem újdonság, Reina Lewia és Katrina Rolley "Ad(dressing) the Dyke: Lesbian Looks and Lesbians Looking" című könyvében ír arról, hogy a divatipar arra tanítja a nőket, hogy nyugodtan "fogyasszák" más nők testét, reagáljanak bujaságukra, de ne úgy, mint egy szexuálisan túlfűtött férfi, hanem inkább a képpel azonosulva. A fotókat nézve a nő automatikusan az ábrázolt szexi alany helyzetével azonosul, aki egy ismeretlen férfinek pózol, tehát van egy bizonyos elképzelt "férfi nézőpont", ami biztonságossá teszi ezeknek a fotóknak az élvezetét a nők számára úgy, hogy semmiféle leszbikus áthallása ne legyen; mintegy előre felmenti őket.
Az erotikus felhangú divatfotókon és editorialokban nagyon érdekes a férfiak helyzete: a férfi kívülálló, miközben a nő egy biztonságos fantázia által kreált, színpadias, homoszexuális világban élheti ki vágyait. Jó példa erre a Purple magazin 12. száma, melyben Terry Richardon először a bujálkodó modellek mellett elhagyatva áll, majd a kamera mögül figyeli teljesen felöltözve, ahogy a három nő egymást kényezteti. Itt tehát az elképzelt "férfi nézőpontot" képviselő alak meg is jelenik.
Lewis és Rolley megjegyzik, hogy az efféle anyagoknál általában budoárt vagy bordélyt rendeznek be a stúdiókban, így a "feltételezett heteroszexuális női néző kétféleképp képzelheti csak bele magát a helyzetbe, vagy kuncsaftként, vagy kolléganőként, tehát prostituáltként" – így vagy úgy, homoszexuális élménybe képzeli magát, egy olyan világban, ahol a férfiak abszolút kívülállók.
A leszbikus kapcsolat csak fantázia
Érdekes, hogy a nők a képeken nincsenek igazi kapcsolatban egymással. Erre jó példa az olasz Vogue 2011-es júniusi kiadásának egy plus-size modellekről lőtt fehérneműs anyaga, melynek a címe (Sogno di Donna, azaz a nő álma) is sokat elárul a koncepcióról. A Steven Meisel által lőtt sorozatban négy ismert teltkarcsú modell, Robyn Lawley, Candice Huffine, Marquita Pring és Tara Lynn szomorkodnak egy szál semmiben, erotikus pózokban, az egyetlen valódi kapcsolatot kizárólag a kamerával tartják.
Az elképzelt, univerzális férfitekintet jelenléte a fehérneműreklámokban a legnyilvánvalóbb, azaz a szexis fehérneműhirdetésekkel úgy tűnik, elsősorban a férfiakat kívánják megcélozni a divatházak.
„A legtöbb fehérnemű-márka és annak reklámja összekapcsolja a fehérneműt a férfiakkal, ami hagyján hogy nagy baklövés, de még unalmas is. A divatvilág a provokatívabb vonal felé tendál, nem véletlenül lett menő azonos neműekkel reklámoztatni az elmúlt években" – mondja a divatújságírással foglalkozó Arabelle Sicardi, aki szerint az efféle női szexualitással túlfűtött divatanyagokkal az a fő gond, hogy a leszbikus kapcsolatot fantáziaszüleményként mutatják be, pedig nagyon is valóságosak az ilyen nő és nő közötti kapcsolatok.
Így a legkönnyebb sokkolni
A másik gond, hogy a divatipar egyértelműen sokkolni akar a homoszexuális töltetű jelenetekkel, a vonzódást lecserélhető trenddé teszi: erre jó példa Sicardi szerint a V magazin címlapja, amin Rihanna és Kate Moss simogatja egymást aligruhában miközben üres tekintettel merednek előre, pont mit a "poénból", a pasik kedvéért leszbiző tinilányok a diszkóban.
„Ez úgy megy, hogy a divatlapok vagy a kampányok afféle játékos módon állítják be a leszbikus pózokat, mintha a két nő nem kacérkodna egymással, hanem csak csiklandoznák egymást. Komolytalanul, olyan könnyedén, ahogy le lehet venni egy bugyit. Mint például ahogy Kate Moss és Rihanna pózol a V Magazin tavalyi címlapján. Érzékien, de üres tekintettel néznek a kamerába. Megalázó, ahogy az ipar kezeli a szexuális irányultságot, mintha ez is csak egy múló trend lenne" – folytatja Sicardi, akinek szavait a Style magazin egy 2012-es húzása is alátámasztja: akkor a lap "leszbikus sikk-ként" aposztrofált egy trendet, mintha a nemi vonzódás is csak egy divathullám lenne, amihez elég bakancsot húzni és szegecselt nyakláncot, már meg is van. Aztán ha unjuk, levethetjük. Lizz Rubin sem vélekedik túl pozitívan a legújabb őrületről:
A divatipart valójában nem érdekli a homoszexualitás
„A divatvilág egyre nyitottabb a leszbikus nők felé, mindaddig, míg nőiesen vagy androgün stílusban öltözködnek. Nem hiszem, hogy egyébként ezek nélkül a tulajdonságok nélkül a divatipar tisztelné őket, vagy fogékony lenne a leszbikusokra. Bár kivételesen van néhány sikeres meleg nő, vagy legalábbis nyíltan férfiasan kinéző női modell, mint az úszóból lett modell és művész Casey Legler, a 46 éves modell és színésznő, Jenny Shimizu, a férfi kampányokban is helyet kapó Erika Linder vagy a nemesi származású Stella Tennant.”
Abban minden szakértő egyetért, hogy szexualitás nem divat, nem egy menő kiegészítő, nem olyasmi, aminek bármilyen formáját ilyen redukált, lebutított formában szabad lenne felhasználni, reklámozni vele. A leszbikusság nem "sikk", nem múló trend, nem kéne még több művien kreált homoszexuális jelenettel megtölteni a lapokat, akármennyire menő is most a klasszikus női-férfi modell felállás helyett mindent nőkkel reklámozni.
