Ennél-e szöcskét, barátom?

Piacon vásárolni a világ minden pontján különleges élmény, de Mexikóban megkerülhetetlen, esszenciális kulturális kaland. Ha mindenki azzá válik, amit megeszik, akkor a mexikóiakban elég sok az összetevő – a papayától a szöcskén át a kaktuszig ugyanis mindenféle bizarr dolog kerül beléjük.

Egy bölcs mexikói öregasszony, Teresa néni azt mondta nekem egyszer, hogy amikor elutazik valahová, és kíváncsi, hogy milyenek az ott élő emberek, két helyet biztosan megnéz: a piacot és a temetőt. Az elsőt azért, mert amit az ember megeszik, maga is azzá válik. A másikat meg azért, mert aki jól bánik a halottaival, az az élőkkel is jól bánik. Mindkét bölcsesség kétségbevonhatatlan, ráadásul abszolút el is tudom képzelni a nyugdíjas Teresa nénit, amint turistáskodik egy idegen város temetőjében, engem mégis jobban érdekelnek a piacok, mint a temetők.

Nyolc hónapot töltöttem Mexikóban, és amikor csak tehettem, a piacon szereztem be a napi betevőt. Mexikónál kevés kaotikusabb helyen jártam, és minden mexikói város legkaotikusabb pontja a piac. Ez minden mexikói város szíve, ahová az emberek nem csupán bevásárolni járnak, hanem ebédelni, társas életet élni és üzletelni is. A piacon mindent lehet kapni, amit meg lehet enni – márpedig Mexikóban mindent, ami ehető, meg is esznek, és ebben az esetben az ehetőt a szokásosnál kissé nagyvonalúbban kell elképezelni. Egy igazi mexikói kifejezetten büszke rá, hogy a hazájában semmi nem megy veszendőbe, és igazából az a hülye, aki nem eszi meg a szöcskét és a kaktuszt.

A legvonzóbb pultok azok, ahol gyümölcsöket árulnak. A standard déligyümölcsökön kívül – papaya, mangó, ananász, banán – Mexikóban van egy csomó igazi egzotikum, amit még sehol nem láttam, maximum konzervben. A guajava például, ami a trópusi vegyes gyümölcsevek ízét adja a maracujával együtt, itt egészen olcsón kapható, ettem is kilószámra. Szintén nagy kedvencem volt a granadilla, amiből a magok közti kocsonyát kell kienni, valamint a szilvalekvár-ízű és –állagú zapote.

Vannak kevésbé telitalálat gyümölcsök is, mint a puha, piros belsejű, de eléggé ízetlen mamey, és vannak furcsa zöldségek, mint a cukorrépához hasonlító, de annál jóval lédúsabb, retekszerű jícama, vagy az egészen kicsi, gömb alakú cukkinik.

Mindezek mellett, ahogy már említettem, Mexikóban megeszik a kaktuszt is, legalábbis a nopal nevű fajtát (magyarul fügekaktusz). Salátába szokták tenni, leginkább a zöldbabhoz hasonlít az íze.

Szintén nagyon izgalmasak a szárított cuccokat áruló pultok. A hibiszkuszvirágból és a tamarindból ivólé készül, a mindenféle magokat snackként eszik (a kedvencem az amarant-magból, földimogyoróból és mézből készült müzliszelet, az alegría), de lehet kapni szárított halat és szárított rákot (garnélát és folyamit is), szintén elrágcsálás céljára.

A legbizarrabb snack kategória győztesei holtversenyben a fentebb már beharangozott chapulines, vagyis az olajban sült szöcske (nem rossz az íze, egyszerre füstös és olajos, csak az kellemetlen, amikor az ember torkán akad egy lábacska) és a huitlacoche. A huitlacoche gyakorlatilag a kukoricacsövet megtámadó gombafertőzés: amikor a kukorica úgy néz ki, mintha már egy hónapja rohadna a pincében, és minden épeszű ember gumikesztyűvel dobná a szemétbe, akkor a legjobb. Tacóba vagy quesadillába szokták tenni, az ízére nehezen találnék szavakat, nagyjából a gomba, az élesztő és a kovászos uborka háromszögében tudnám elhelyezni, de valójában sokkal jobb annál, mint ahogy ezek alapján tűnik.

Nem is Mexikó lenne, ha nem lehetne mindenféle formájú, színű és csípősségű chilit kapni a piacon. Van vagy húsz különböző fajta, egy mexikói háziasszony bizonyára pontosan kiismeri magukat köztük, én mindenesetre csak tisztes távolból figyeltem őket, eszembe sem jutott, hogy belerakjam valamibe, amit főzök. Még a végén kicsit többet tettem volna bele, mint kéne, és kiégett volna a lábos alja.

Nagyon jó, előre elkészített salátákat is lehet kapni a piacon, van bennük a nopaltól a jícamán át a tökvirágig minden. Vannak tacósok is a piacon, akikre fokozottan érvényes az, ami általában az utcai büfékre az egész világon – ahol sokan esznek, oda kell menni, mert ott nincs ideje az ételnek, hogy megromoljon. Külön szépsége a dolognak, hogy néha ki van rakva az egész tehénfej is a pultra, a legfinomabb tacohús ugyanis abból készül.

A piacon árulnak kisállatokat is, például papagájokat és törpenyulakat. A nagyobb piacokon megevésre szánt állatok is vannak, például tyúkok, akkora ketrecben, amiben még megfordulni sem tudnak. Külön élmény, amikor az ember lehajol, hogy elférjen valahogy a plafonról lelógó, eladásra szánt ruhák, törülközők és piñaták alatt, és hirtelen egy adag összezsúfolt csirkével találja magát szemben. Kell a jó idegrendszer és a jó gyomor a mexikói piacokra, és az sem árt, ha az embernek kőből van a szíve.

Vannak azért a piacon olyan dolgok is, amiket még a mexikóiak sem esznek meg. Talán azért, hogy az olaj- és belsőségszagot ellensúlyozzák, talán azért, hogy az élők megetetése után a halottakról se feledkezzenek meg, a tacósok közelében vannak általában virágosok is. A virágárusok éppúgy leszólítják a járókelőket, mint a zöldségesek, amit nem értek igazán: az még csak elképzelhető, hogy valaki kötélnek áll, és vesz egy kiló paradicsomot – a koszorúkat viszont nem tudom, kire tudják rátukmálni.

És ez még nem minden. Minden mexikói piacon akad legalább egy mágia-árus, ahol amuletteket, szenteknek szánt virágadományokat és füstölőket lehet kapni, illetve mindenféle kenőcsöket és porokat rontás ellen. A nagyobb városokban külön boszorkánypiac is létezik, ahol szárított állatembriókat is árulnak, a sláger mégis a csuklyás, kaszás, csontvázfejű Szent Halál-szobor. A Santa Muerte (Szent Halál) a mexikói folklór egyik sajátos szereplője, és bár elég riasztóan néz ki, szerencsehozó ereje verhetetlen.

Mexikóvárosban a Mercado de Sonora a legnagyobb boszorkánypiac: itt aztán tényleg mindent lehet kapni, ami a fehér vagy fekete mágiához, a halottak megidézéséhez és az élők megbabonázásához szükséges. Békésen megfér egymás mellett a pultokon a sok angyal, karneváli maszk és szerencsehozó karkötő, de van japán integetős macska, pentagrammal díszített halálfejes Szűzanya, sőt, maga II. János Pál is fel-feltűnik a választékban.

Ha meg már úgyis a Szent Halálnál tartunk, akkor látogassunk el egy pillanatra a temetőbe is. Teresa néni nem tévedett, a mexikói temetők is sokat elárulnak az országról. Különösen halottak napján, ami Mexikóban igazi népünnepély, amikor a családok oltárokat emelnek otthon, az elhunyt szeretteik fényképével, sok-sok papírmasé csontvázzal, virággal és színes papírokból kivágott díszekkel. Este pedig kitelepülnek a temetőbe, ahol a sír mellett esznek-isznak, jól berúgnak, és bömböltetik a bulizós zenéket hajnalig. Mi a tanulság? Kevés olyan ország van a világon, ahol annyira jól bánnának mind az élőkkel, mind pedig a halottakkal, mint Mexikó.

Különleges gyümölcsök, zöldségek, bizarr finomságok és rengeteg virág: ezt nyújtja egy igazi mexikói piac. Aki arra jár, ki ne hagyja: a vásárláson túl a rácsodálkozás és a kíváncsisággal vegyes borzongás is a piacra járás élményéhez tartozik. Minden, amit tudni érdemes a világ egyik legérdekesebb országáról, az megtalálható a piaci standokon.

Kommentelés és további Alapkonyha

Hozzászólások jöhetnek a facebookon, további Alapkonyha cikkek pedig itt olvashatóak. Legközelebb a konyhafelszereléseket vesszük szemügyre, és megpróbáljuk eldönteni, többet ér-e, ami többe kerül.