Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Olasz álomesküvőre voltunk hivatalosak a múlt hétvégén – természetesen nem hagytuk ki! Hanem annak rendje és módja szerint legjobb ruhánkat öltöttük magunkra, választottunk a házasulandók nászajándék-listájáról, a tisztesség kedvéért egy üveg magyar bort is a hónunk alá csaptunk, és így felszerelkezve elzarándokoltunk a Torino melletti kis falu, becsületes nevén San Sebastiano da Po kastélyába, ezt bérelték ki ugyanis helyszínül.
Olasz álomesküvőre voltunk hivatalosak a múlt hétvégén – természetesen nem hagytuk ki! Hanem annak rendje és módja szerint legjobb ruhánkat öltöttük magunkra, választottunk a házasulandók nászajándék-listájáról, a tisztesség kedvéért egy üveg magyar bort is a hónunk alá csaptunk, és így felszerelkezve elzarándokoltunk a Torino melletti kis falu, becsületes nevén San Sebastiano da Po kastélyába, ezt bérelték ki ugyanis helyszínül. A lakodalom alatt pedig, miközben az egyik kezünkkel végigettük-végigittuk az elképesztő menüt, a másikkal a fényképezőgépet kattintgattuk. Makulátlan szertartás, mesebeli helyszín, luxusmenü és dúskáló násznép, plusz rengeteg kép a hajtás után. Így mutatnak példát az olaszok, ha hét országra szóló dínom-dánomról van szó.
A szombat délutáni torinói templomi szertartás alig különbözött attól, amit itthon megszokhattunk, legfeljebb annyi újdonsággal szolgált az ifjú pár, azaz Marco és Giulia, hogy belépéskor minden férfinak járt egy aprócska élő virágcsokor, ami itt coccarda néven futott, és amit a zakók hajtókájára kellett tűzni a ráerősített ziherejsztű segítségével. A boldogító igen után a násznép vonult ki először a templom elé, majd amikor végül a friss házasok is kiléptek, a hagyományos rizsesőt hullattuk rájuk. Ők aztán rizses hajjal fogadták a gratulációkat (a menyasszony bonyolult kontyában még hajnal felé is volt egy-két kósza rizsszem), majd mindenki autóba szállt, és elhajtottunk a lakodalom helyszínére.
A dínom-dánom négy jól elkülönülő részből állt. Ezek közül az első volt az aperitivo, amit aztán maga a cena, azaz a vacsora, majd a tortázás-kávézás-ivászat követett, végül az egész táncos buliba torkollott. Az aperitivo megfelelője itthon általában valami pogácsázós-pezsgőzős állófogadás szokott lenni. Nagyjából itt is erről volt szó, csak éppen pezsgő mellett még kétféle bor, az olaszos gyümölcsös bellini és francia boros-likőrös kir is rendelkezésre állt, ételből pedig annyiféle volt, hogy amellett maga a vacsora szinte eltörpült. A mindig svédasztal-rendszerben felszolgált aperitivónak ugyanis észak- és főleg észak-nyugat-Olaszországban, azaz Piemontban és annak központjában, Torinóban hatalmas kultúrája van. Munka után hétköznaponként is szokás egyenesen aperitivózni menni, ami összességében inkább szól az evésről, mint az ivásról, és gyakran olyan bőséges, hogy utána a vacsora már el is marad.
Amint az a képre kattintva megnyitható galériában is látható, a szakácsok a leginkább itt tettek ki magukért. A fotók alatt található magyarázatokban részletezett ételek között számtalan féle sajt, sajtkrém, sonka és egyéb felvágott volt, de szolgáltak fel miniszendvicseket és frissen kisütött rántott ínyencségeket is (többek között panírozott cukkinit, apró halakat, parmezánt és az egyébként fűszernek használatos, leginkább bazsalikomra emlékeztető salviát). Egy külön asztal sushi-különlegességeknek volt szentelve. Mindez a kastély egyre hűvösödő belső kertjében és földszinti termeiben.
A vacsorának este 9 körül ültünk neki a kastély hátsóbb termeiben, amelyek a domboldalban feljebb helyezkedtek el egy gigantikus méretekkel rendelkező és a valószínűtlenségig romantikus, dúsan vadregényes park mélyén. Az aperitivóhoz és a helyi hagyományokhoz képest viszonylag rövid volt a vacsoramenü: előételnek az északolasz specialitás, a risotto tavaszi zöldségekkel gazdagított változatát kaptuk, majd természetesen töltött tészta következett, négyzet alakú tortelli, spárgával megtömve, vajas szósszal leöntve. A főétel fácánsült volt vadas szósszal, amihez a köretet, szintén a helyi szokásoknak megfelelően külön szolgálták fel. Magyar létemre én bevártam az omlós, szaftos hús mellé a rántott almát és a sajtos, ropogós tésztából készült, belül borsót és egyéb zöldségeket rejtő batyukat, de a nagyjából 150 fős násznép egyébként előbb a húst fogyasztotta el, majd külön fogásként a köretet. A desszert istenien frissítő grapefruit-szorbet volt.
A nagyjából másfél órás vacsora után már nem kellett többet asztalnál ülni, a torta kedvéért ugyanis visszatértünk az aperitivo színhelyére. A kertet mécsesekkel díszítették fel, a termekben a hűvösre való tekintettel begyújtották a kandallókat. Ott várt minket a hatalmas, de nem emeletes, erdei gyümölcsökkel borított torta, valamint mellé kávé, gyümölcsök és néhány egyéb édesség, amelyek közül itt csak az isteni, friss, meleg, gőzölgő, krémes és meglepően magas alkoholtartalmú zabaglione fenségességének szentelek egy fél mondatot. További részletek a galériában.
Amiben radikálisan különbözik egy észak-olasz lagzi egy magyartól, az az, hogy ezen a ponton, azaz nem sokkal 11 után a zabálás lezárul. Nincs éjfélkor töltött káposzta, nincs maradék torta, sőt, még a bár is bezárt éjjel 1 körül, ami után már csak az alkoholizálhatott, aki ravasz módon előre bespejzolt magának egy kis grappát vagy limoncellót. Így aztán elmaradt a nálunk gyakorlatilag kötelező szétcsúszás is, nem volt vicces menyasszonyrablás, nem voltak még viccesebb feladatok, nem voltak meghatott-unalmas beszédek, nem volt menyasszonytánc, nem volt lakodalmas kutya-effektus, nem volt fényképvetítős nosztalgiázás sem, sőt az örökzöld slágerekre és ezek olasz megfelelőire is csak nagyjából 3-ig volt energiája ropni a fiatalságnak, amikor is a közelebbi család maradéka visszavonult a kastélyban nekik fenntartott szobákba, a többiek pedig gond nélkül visszaautóztak Torinóba.
És ahogy a kocsiban zötyögtünk az álmossággal és a fáradtsággal küszködve (de a hányingerrel nem), megállapítottuk, hogy ennek a lakodalomnak a középpontjában a hely varázslatos szépsége, az ételek és italok hagyományos volta, de ugyanakkor rendkívüli változatossága állt – azaz a minőség és nem a mennyiség. Megtartották azokat a szokásokat, amiket ma egy harminc körüli pár bevállalhatónak érez, de nem erőltették a kínos jeleneteket. Bensőséges és felszabadult ünneplés volt vad túlzások nélkül. Ön ehhez képest milyennek képzeli el az álomesküvőt? Ön is dombtetőn, apró falvacska közepén álló gyönyörű kastélyra vágyik, vagy inkább más helyszínt képzel el magának? Mit venne fel és hagyna el a menüről? A kommentekben költsön el fejben milliókat egy ennél is jobb lagzira!
