málta bombázása

Az utolsó szövetséges bázis maradt a Földközi-tengeren

A szigetet évszázadokon át a máltai lovagrend tartotta irányítása alatt, mígnem Bonaparte Napóleon katonái megszállták a területet, és kiűzték a lovagokat; a franciák uralma azonban nem tartott sokáig, még ugyanabban az évben felkelés tört ki ellenük, majd egy brit katonatiszt, Alexander Ball lett a sziget kormányzója. 1814-ben a párizsi békeszerződés értelmében Málta hivatalosan is brit koronabirtokká vált, ettől kezdve elterjedt a szigeten az angol nyelv használata.

A britek kiválóan felismerték a földközi-tengeri sziget stratégiai elhelyezkedésében rejlő potenciált, ezért haditengerészeti támaszpontot hoztak létre Máltán, melynek jelentősége a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitásával még jobban megnőtt, hiszen békeidőben innen indulhattak a kereskedőhajók India és a Távol-Kelet felé. Ugyanakkor a szigetet – szintén elhelyezkedése miatt – igen nehéz volt megvédeni, ami jókora hátrányt jelentett egy fegyveres konfliktus esetén.

A második világháború kezdetén még senki sem vett tudomást Málta létezéséről és fontosságáról, Franciaország eleste után azonban a sziget rendkívüli jelentőségűvé vált, ugyanis ez maradt az egyetlen szövetséges bázis Gibraltár és az egyiptomi Alexandria között, ahonnét a britek ellátmányt szállíthattak Líbiában és Egyiptomban harcoló erőik számára. Elfoglalásával a németek kiszoríthatták volna ellenfeleiket a Földközi-tenger térségéből, lehetetlenné téve számukra az utánpótlást, miközben biztonságossá teszik saját, Észak-Afrikába vezető ellátási útvonalaikat.

A helyzetet különösen veszélyessé tette a tény, hogy a sziget mindössze 81 kilométerre fekszik Szicíliától, vagyis Hitler első számú szövetségesétől, a fasiszta Olaszországtól: a britek korábban még tárgyalásokba is kezdtek Benito Mussolini olasz diktátorral, miszerint odaajándékoznák neki az Olaszországot „megillető” szigetet, ha cserébe megígéri, kimarad a háborúból, Winston Churchill miniszterelnök azonban – kiváló előrelátással és nem túl sok bizalommal Mussolini irányában – megvétózta a tervet.

Megunták a németek az olaszok bénázását

Az események Churchillt igazolták, 1940. június 10-én Olaszország belépett a háborúba a németek oldalán, és rögtön másnap bombázni kezdte Málta szigetét, a kezdeti támadások azonban csekély pusztítást végeztek a katonai infrastruktúrában, és inkább a lakosság elrettentését szolgálták. Mussolini ekkor még a tengeren kívánta megvívni a harcot Máltáért, azonban alaposan elszámította magát: a brit haditengerészet jócskán felülkerekedett az ellenségen, július 9-én a calabriai partoknál legyőzték az olasz flotta zászlóshajóját, ami visszavonult saját kikötőjébe.

Az olasz diktátor bakot lőtt, veszni hagyta saját stratégiai előnyét – 200 repülője állomásozott Szicília szigetén, míg Málta felkészületlen és könnyen támadható lett volna –, a britek ellenben gyorsan észbe kaptak és alaposan megerősítették a sziget védelmét, plusz haderőket, fejlettebb repülőket, hajókat és torpedókat telepítettek a helyszínre. Gondoskodtak Málta folyamatos ellátásáról, Gibraltárból és Alexandriából is konvojokkal szállították a fegyvereket, muníciót, élelmet és más cikkeket a szigetre; az út rendkívül veszélyesnek számított, a konvojok hajóin gyakran rajtaütöttek a tengelyhatalmak tengeri őrszemei.

Az olasz légierő folyamatosan bombázta Máltát, támadásaik azonban nem tudtak átütő méretű pusztítást végezni, a lakosság pedig lassan megszokta a folyamatos légiriadókat, és élte tovább mindennapi életét. Hamarosan azonban minden megváltozott, Mussolini ugyanis súlyos vereséget szenvedett a Balkánon a görögök ellen, Hitler pedig a britekkel szemben maradt alul Észak-Afrikában – a németeknek muszáj volt beavatkozniuk Máltán, ha nem akarták elveszíteni a térséget és az arab olajmezőkhöz való hozzáférést. 1940 decemberében Luftwaffe-hadosztályokat telepítettek Szicíliába, melyek technológiában, felkészültségben és létszámban is jóval felülmúlták az olasz légierő képességeit, januárban pedig megkezdték a sziget elleni masszív támadást.

Reggeltől estig hullottak a bombák, porig rombolták Máltát

A kiválóan felszerelt, remek pilótákból álló német légierő megsemmisítő támadást intézett a sziget ellen, január 15-én két és fél óráig tartó bombázással szinte porig rombolták a britek három stratégiai jelentőségű városát, Vittoriosát, Sengleát és Cospiculát. A támadásban több százan haltak és sebesültek meg, 9000 ember otthon nélkül maradt; bombatámadás érte a vittoriosai Szent Lőrinc-templomot, melynek kriptájában 35 ember keresett menedéket, mindnyájan a helyszínen szörnyethaltak.

A légi ostrom első hónapjaiban a Luftwaffe 2500 tonnányi nagy erejű bombát dobott le Máltára, és előfordult, hogy naponta 100 légiriadót kellett elrendelni a szigeten – az olasz támadások idején majdnem két hónapba telt, mire elérték ezt a számot. Februárban voltak olyan napok, amikor a lakosság napi 9 órát töltött óvóhelyeken, miközben folyamatos volt az éhínség, a németek észak-afrikai térnyerése következtében ugyanis szinte teljesen elvágták az utánpótlási útvonalakat – a sziget a kapituláció szélére került, a britek azonban semmi áron sem akarták feladni Máltát.

Nyáron a bombázások valamelyest alábbhagytak, Hitler ugyanis a légierő jelentős részét átcsoportosította a Szovjetunió elleni küzdelemhez, év végén azonban újra megindult a masszív offenzíva, még a korábbiaknál is nagyobb méretben. Albert Kesserling tábornok eltökélt célja volt a szövetséges bázis megsemmisítése, ezért 1942 január–februárban olykor napi 80 tonnányi bomba hullott Máltára folyamatosan, a főváros, Valletta és a sziget más települései gyakorlatilag rommá változtak. A hihetetlen mértékű bombázás dacára két év alatt viszonylag csekély számú, 1493 civil áldozat lelte halálát Máltán, ami annak köszönhető, hogy a helyiek biztos búvóhelyekre leltek a sziget sziklába vájt menedékeiben.

A brit király kitüntette a máltai népet bátorságáért

A britek azonban gyorsan kapcsoltak, ekkor már a legfejlettebb, Spitfire vadászgépekkel látták el Málta védelmét, melyek képesek voltak felvenni a harcot a német Messerschmidtekkel, és tengeralattjáróik is harca készen álltak, emellett nagyszabású tervet dolgoztak ki, hogyan törjék át a német vonalakat és juttassanak élelmet és utánpótlást Máltának. A Talapzat-hadművelet (Operation Pedestal) névre keresztelt vakmerő, de végül sikeres akció fordulópontot jelentett a sziget védelmében, és 1943 elejéig megoldotta a Máltát védő egységek ellátását.

A szövetségesek megfordították a helyzetet, és sikeresen megtartották stratégiailag fontos szigetüket, melyet 1942 novemberében az Észak-Afrika, a következő júliusban a Szicília, majd szeptemberben az Olaszország elleni invázióhoz használtak bázisként. Olaszország elestével a Földközi-tenger helyzete stabilizálódott, Málta polgárai pedig végre fellélegezhettek; épp ideje volt, a sziget 1940 júniusa és 1942 novembere között 2 évig, 5 hónapig és 9 napig szenvedett folyamatosan bombatámadásoktól.

VI. György brit király – II. Erzsébet királynő édesapja – 1942 áprilisában hősiességükért és hihetetlen, megrendíthetetlen bátorságukért a György-keresztet adományozta a máltai népnek, amely ma is látható a szigetország zászlajában. A háborút követően, 1947-ben a máltai nép nyomására Nagy-Britannia új alkotmányt adott az országnak, mely kimondta a sziget teljes önigazgatását és egy helyi kormány létrehozását is engedélyezte, 1964-ben pedig Málta független országgá válhatott a Brit Nemzetközösségen belül. A szigetország végül az 1970-es években teljesen megszabadult a brit függőségtől, köztársasággá vált, 2004-ben pedig Magyarországgal együtt csatlakozhatott az Európai Unióhoz.