Kármán Irén: Pénz nélkül szeretem jól érezni magam

Te választottad a címet?

Igen. Miért?

Nem tartasz attól, hogy a Szex és New York-os utalás miatt komolytalannak tartják majd? Vass Virágnak vagy Fejős Évának elnézik az olvasók, de tőled lehet, hogy nem ezt várják.

Nem. Szándékosan adtam ezt a címet annak idején, mert amikor ezt a sorozatot néztem, azon gondolkodtam, kéne egy Szex és Pestet írni. A történetbe beletettem a pesti mindennapokat, éppen azért, mert más közegben élünk. Itt is vannak helyes lányok, törtetők, karrieristák, szinglik, akik tudják a helyüket a világban, és a mindennapjaikat meghatározza a férfiakhoz való viszonyuk. Ezért amit dokumentaristaként Budapesten az elmúlt években tapasztaltam, azt megpróbáltam beleszőni a mi közép-európai valóságunkba.

A könyv azokról a lányokról szól, akikkel a tényfeltárói munkád közben találkoztál?

Igen, sok emberrel találkoztam, sok emberi történetet megismertem, és ezeket nyilván nem lehet névvel, címmel, telefonszámmal nyilvánosságra hozni. Felhatalmazást sem kaptam arra, hogy ezeket a dokumentarista műfaj keretein belül nyilvánosságra hozzam, így arra gondoltam, hogy beleszövöm egy regénybe.

Kármán Irént nem női regények írójaként ismerték meg az emberek, hanem tényfeltáró újságíróként. Tudjuk, hogy az elmúlt négy évben nem véletlenül tűntél el a közéletből, visszavonultál, el is költöztél Budapestről. Miért pont ebbe az irányban indultál el?

Eléggé megviseltek a 2007-es, illetve az azt követő események. Elgondolkodtam azon, ha az ember tud valamit, vagy vannak információi dolgokról, azt milyen formában lehet nyilvánosságra hozni. Oknyomozó kollégák hada hozott számos adatot, információt nyilvánosságra az elmúlt 20 évben, a rendszerváltás óta, és ezek meg se rezdítették az érintett emberek pozícióit. Ebben az a szörnyű, hogy újságírók dolgoznak, emberfeletti munkát végeznek, ezt leírják, mások elolvassák, becsukják az újságot, és kész! Ezzel el van intézve! Azt gondolom, nem magunknak írjuk a cikkeket, hanem a nyilvánosságnak, és a nyilvánosságban kéne, hogy legyen erő. De itt politikusok részéről nem volt egy becsületes lemondás az elmúlt két évtizedben, egy ember sem volt, aki feltette volna a kezét, és azt mondta volna: bocsánat, hibáztam, és lemondok, vagy elismerte volna azt, hogy igen, gusztustalan volt, amit csinált.

Akkor mi értelme van csinálni?

Hiszek benne. Nem azért lettem dokumentumfilmes, mert nem hiszek benne. Nagyon is van értelme, hogyan másképp lehetne élni egy társadalomban, mint azzal a tudattal, hogy szabadok vagyunk? Az olajügyek kapcsán sok probléma felmerült, a bizonyítást nagyon nehézzé tették, mert az adatokat titkosították. Amikor engem összevertek, elindult egy nyilvánosságra hozatali folyamat, ami aztán szintén egy kutyakomédia lett: 60 000 oldalból százvalahányat tettek ki az internetre. Utána még azokat is kisatírozták, és akkor azon lehetett csámcsogni. De nincs igazi tisztulási szándék.

Az, hogy regénnyel jelentkezel, kitérőnek tekinthető?

Inkább csomagolni próbáltam a mondandómat. Ha ponyva, akkor ponyva formában, teljesen mindegy.

Te magad is azt mondod, ponyvát írtál?

Pontosan, nem szépirodalom ez, nem is gondolkodtam valami ütősebb műfajban, hiszen nem vagyok író, újságíró-dokumentarista vagyok, de megpróbáltam könnyedebb keretek közé terelni a mondandómat. Egyébként hiszek a bulvár műfajában és erejében is, abból a szempontból, hogy azt azért nagyon sokan olvassák, többen, mint a mélyenszántó tényfeltáró cikkeket. Teljesen mindegy, hogy miről beszélsz, vagy milyen csatornán, az a célod, hogy az információ minél több emberhez eljusson. Ha a bulvármédián keresztül, akkor ott, ebben sem találok semmi kivetnivalót.

Nem tartasz attól, hogy az új könyved kapcsán előveszik és kiforgatják a korábbi eseményeket? A rendőrség azt állítja, a megverésed nem ott és nem úgy történt, ahogy állítottad. Nem bánod, hogy újra felszínre kerülhet ez a történet?

De, persze fáj feleleveníteni az eseményeket, de azért eltelt négy év, nehéz felidézni, és nincs nagyon mit kiforgatni rajta. Az eljárás lezárult, az eredményéből feketén-fehéren kiderül, hogy az a dolog, amit én elmondtam, az úgy történhetett, ahogy elmondtam.

Áldozatnak érzed magad a történtek miatt?

Áldozatnak, igen. Leginkább azért, mert amikor a rendőrség sajtótájékoztatót tartott, nekem még varratok voltak a hasamban. Épp, hogy kijöttem a kórházból, máris egy egész napot kellett a rendőrségi nyomozás fura iránya miatt tanúskodnom – szinte magam ellen. Teljes mértékben azt gondolom, a rendőrség részéről ez tisztességtelen eljárás volt.

Nem sokkal azután, hogy kiengedtek a kórházból, vidékre költöztél a családoddal. Miért döntöttél így?

Végiggondoltuk az életünket, és azt, hogy a gyerekeket hogyan tudjuk megvédeni, mert ugye a fiamat elvileg tanúként hallgatták ki, de szinte megvádolták. Akkor még csak 16 éves volt, őt ez rettenetesen megviselte. Összeültünk, és megszületett a családi döntés, hogy vidékre költözünk.

Bejött a számításotok? Békén hagytak benneteket?

Persze, csendes vidéki életet élünk a gyerekekkel, a férjemmel, a kutyákkal. Bennem most egyensúly van.

Az olajügyeket félretetted?

Nem. Az adatokat, információkat, amelyek rendelkezésemre állnak, rendbe tettem, azokból próbálom kihozni azokat az összefüggéseket, melyeket esetleg majd később nyilvánosságra hozok. A TASZ-szal indítottunk 2008-ban egy pert a közérdekű adatok nyilvánosságra hozataláért. Ezt elutasították persze. Úgy tűnik, hogy nincs törvényes út az olajjal kapcsolatos visszaéléseket tartalmazó információkhoz, dokumentumokhoz. De én bízom benne, hogy ez nem marad így. A blogomon keresztül tartom a kapcsolatot számos olyan emberrel, aki hasznos információt tud átadni, illetve azokkal, akik ugyanazért harcolnak, mint én. Hogy ezek az adatok igenis legyenek nyilvánosak.

A férjed nem próbált lebeszélni arról, hogy ezzel foglalkozz?

Nem, ő is újságíró, ő is ebben hisz, úgyhogy támogat. Úgy gondolom, egy újságíró mindennapjainak ez a része. Mi nem fogjuk a bokánkat összerosálni, a veszély benne van a pakliban. Az, hogy egy újságírót bántalmaznak, persze felháborító, de megtörténik.

Megtörténhet még egyszer?

Persze. Nem csak velem. Úgy látom, mostanában nem a tényfeltárás megy, hanem a kiszivárogtatás. Ha a tényfeltáró munkát egy újságíró komolyan veszi, és valóban sérti olyanok érdekeit, akiknek van takargatnivalójuk, akkor szerintem nincs biztonságban. Egyre inkább a gengsztervilág felé megyünk.

A kilencvenes évek leszámolós időszakához képest látod rosszabbnak a helyzetet?

Az egy extrém korszak volt, a pénz újraelosztásáról szólt. Az egy bizonyos kört érintett, és az, hogy az Aranykéz utcában civilek is meghaltak, csak egy tragikus véletlen. Akkoriban a gengsztercsoportok egymással akartak leszámolni. A szörnyű az, amikor olyan embereket akarnak befenyíteni, akik egyébként nem kötődnek szorosan az alvilághoz. Most rosszabb a helyzet, sokkal rosszabb. Az olajügyeknek nincsen vége abból a szempontból, hogy az a pénz még mindig mozog a szürke és fekete zónában, illetve egy részét tisztára mosták.

A blogodon ezt írtad: “Ebben az országban két dolog nem számít: a tehetség és a gondolat. Minden más egyéb igen, a kapcsolatok, a bevállalósdi, a gátlástalanság, a törtetés, a korrupció.” Ezt a fehérgalléros bűnözésre értetted vagy általában a magyar néplélekre?

Sajnos nehéz tiszta, igazi értékekkel boldogulni, bizonyítani. Uralja az országot az urambátyám viszony, a ki kinek a rokona rendszer, és ez egyre inkább így van, nyilván ez kurzustól független, mert mindenki próbál helyezkedni, de ez Magyarországon nagyon látványos.

Akik a tényfeltáró írásaidat olvasták, dokumentumfilmjeidet látták, azt kapják a regényedtől, amire számítanak? Amire tőled elvileg számíthatnak?

Igen, csak kicsit könnyedebb hangvételben. Sok érzelem tör fel a könyvben, sok lelki folyamat, és a mindennapok nehézsége is kirajzolódik. Feltételezhető, hogy a politikai körök és az éjszakában pénzt kereső volt olajos körök nem állnak olyan messze egymástól. Ezt burkoltan megpróbáltam a könyvben is megmutatni. Mert ebben az országban ugye mindenki tisztességes üzletember. Magyarországon nem is bűn fehérgalléros bűnözőnek lenni, hanem dicsőség! Bájos betyárkodásnak tartják például az adócsalást, de ne felejtsük el: az ország ezért ment tönkre.

A könyvedben szó esik a prostitúcióról is?

Inkább a lelki prostituálódásról. A nők igen gyakran létesítenek érdekkapcsolatokat, és ezt be is vallják egymásnak. Ha bárki anyagi érdekből létesít szexuális kapcsolatot valakivel, az már feszegeti a prostitúció határait. Ez egy borzalmas állapot, de Magyarországon teljesen bevett és elfogadott dolog, pontosan azért, mert egyik oldalt sem ítélik el. Svédországban például büntetik azt, aki visszaél a másik kiszolgáltatott helyzetével.

Egyetértenél a prostitúció teljes tilalmával?

Igen. Totál megalázó, az emberi méltóságot sérti. Kiszolgáltatott helyzetben vannak az emberek, és a megélhetés miatt bizony bele lehet sodródni, a megélhetés meg olyan rohadt nehéz ebben az országban.

A dokumentumfilmekre ma nem nagyon adnak pénzt, volt egy olyan gondolatod esetleg, hogy egy népszerű regény bevételeiből megvalósíthatod a filmterveidet?

Ez nagyon nem volt a fejemben, mert engem már az első körben, az első könyvemnél becsaptak, átvert a kiadó, nem fizetett, és bár végrehajtási szakaszban van, pénzt még mindig nem láttam belőle. Nincs bennem a pénzszerzés vágya. Amikor leülök egy könyvet megírni, véletlenül sem az dolgozik bennem, hogy a pénzt majd mire tudom használni. Hippi lelki alkatom van, pénz nélkül szeretem jól érezni magam és a zabolázhatatlan szabadságvágy motivál. Persze bár úgy lenne, hogy jól jövök ki belőle a végén (nevet).

Fotó: Kováts Dániel