Fejős Éva: Ma már nem menő fikázni

Sok embertől hallom vissza, hogy a szereplő gyakorlatilag szól a fejükben - mesélte az írónő, akinek legutóbbi regénye örömből született, így már hagyta kialakulni a dolgokat. Úgy érzi, igényes szórakoztató irodalmat ír, és nem érdekli a sznob irodalmi környezet. Interjú.

Fotó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Fotó: Ulpius-ház Könyvkiadó

A legutóbbi könyved borítójára az van írva, hogy életed eddigi legjobb regénye. Miért ez lett hozzá az ajánló?

Mert így éreztem, bár nem én kértem, hogy ezt írják rá. Szerintem normális, hogy a szerző fejlődik, és egyre jobbakat ír. Legalábbis én úgy érzem, hogy bár még csak a regényírói pályám elején járok, regényről regényre fejlődöm. A visszajelzések alapján mondhatom, hogy az olvasóimnak is a Cuba Libre a legújabb kedvencük.

Mitől jobb ez a regény, mint a többi?

Úgy érzem, most volt a leglazább a történetvezetés, és már jobban tudok figyelni a szöveg kimunkáltságára. Nagyon történetorientált vagyok és sokszor elvisz a sztori. Általában nem tudom milyen lesz a történet közepe, vége, csak alaphelyzetet szoktam kitalálni. Gyakorlatilag behúz a történet, ezért korábban a történet jobban elragadott, és ezért nem olvasószerkesztői igénnyel olvastam újra a szöveget, de most már szerintem a szövegre, a javítgatásokra is elég türelmem van. Most már egyforma hangsúlyt fektetek mindkettőre. Ez a regény eddig a legteljesebb. Több korosztályról szól, sokkal szabadabban is bántam a karakterekkel. Az előző könyvem annyira felszabadított – ahol volt egy idősebb karakter -, hogy ebben már hagytam kialakulni a dolgokat. Szerintem érezni, ez a regény is örömből született.

Mikor engedsz el egy könyvet?

Ahogy az utolsó írásjelet leírom, elengedem. Szinte olvasóvá is válok, amikor regényt írok, olyan számomra, mintha egy filmben élnék, és én is ott lennék a regényszereplőim között. Nagyon nagy feltöltődés a regényírás számomra. Ezért sem tartok túl sok szünetet két könyv között. Sokan mondják, hogy fel kell töltődni, de nekem nem megy. Nekem ez a jó, ez a doppingom.

Vissza szoktad olvasni a könyveidet?

Most a Bangkok, tranzitot újra elolvastam, mert az egyik hősnőm visszatér a nyári regényemben, de kedvtelésből csak hónapokkal a megjelenés után olvasom el újra. Amikor elhozom a kiadótól a saját példányaimat, akkor elkezdem lapozgatni, imádom, élvezem, de azonnal fellelek bennük néhány hibát, amitől rosszul vagyok. Utána leteszem, és egyszer csak elkezdem elolvasni, amikor már eltávolodtam tőle.

Milyen érzés?

Érdekes, akkor is behúz a történet. Függetleníteni tudom magam attól, hogy én írtam. Néha rádermedek egy-egy mondatra, hogy ez jó vagy nem. Nekem elég sokszor el kell olvasnom, mert tanultam a Bangkok, tranzitból, amit megírtam és azzal a lendülettel el is engedtem. Át kellett volna olvasnom. A Cuba Librét sokszor elolvastam, mert nem akartam úgy leadni, hogy sok szerkesztői javítást kelljen benne tenni.

Mitől fejősévás egy regény?

Nem tudom, ezt szerintem az olvasóim jobban meg tudják ítélni. Azt mondják, olyan érzés olvasni a regényeimet, mintha ott járnának ők is a helyszíneken.

Mik a stílusjegyeid?

A párbeszédeim nagyon életszerűek. Sok embertől hallom vissza, hogy a szereplő gyakorlatilag szól a fejükben. Nem erőltetettek a dialógusok. És eléggé sodróak a történetek. Nem szeretek egy szálon futó történetet írni. Elkezdtem ilyet is, de rájöttem, hogy belehalok. Érdekes, hogy soha nem csinálok vázlatot, de mindig összefutnak a szálak. Elég éles váltások vannak a könyveimben, ennek az a magyarázata, hogy engem így szórakoztat az írás. A visszajelzések arra utalnak, hogy felszabadító erő van bennük, amit főleg a nők éreznek meg.

Említetted, hogy felszabadított egy idősebb karakter. Döntő többségében miért fiatal felnőtt hőseid vannak?

Korábban nem mertem játszani ezzel, a saját közegemből indultam ki. Most annyi változott, hogy mertem tizenéves, és idős, nyolcvanas főhőst behozni. Talán azt éreztem meg, hogy tudok az ő fejükkel is gondolkodni.

Nehéz összeegyeztetni az újság- és a regényírást?

Ha az egyik nem lenne, hiányozna. Most is mindjárt bemegyek a szerkesztőségbe. Van egy jó kis riporttémám. Bennem erős a szakmai alázat, nem tolom magam előtérbe egy interjúnál sem. Végül is ezek a tények, ezzel a földön járok. És vannak a regények, amikkel éjszaka és hétvégén foglalkozom, azokkal repkedek.

Van olyan interjúd, amire szeretsz visszagondolni, aminél úgy érezted, hogy az alanyból mindent ki tudtál hozni?

Igen, de ezek általában első találkozások voltak, később már nem működtek. Az ilyenek egyszeriek és megismételhetetlenek. Miklósa Erikával az első interjú annyira jó lett, hogy alig tudtuk abbahagyni a beszélgetést.

Milyennek írnád le az elmúlt tíz évedet? Mi minden változott benned és körülötted?

Azt veszem észre, hogy sok olvasóm szereti a regényeimet és a cikkeimet is. Ezt az ember csak remélni meri, és szuper érzés, ha része lehet benne. Tizenévesen írtam az első regényemet, ami nem jelent meg. Nyilván még most is tanulgatom a regényírást, mert soha lehet azt mondani, hogy jól csinálom. Azt remélem, egyre szabadabb leszek, egyre jobban fog doppingolni, hogy mennyien várják, amit írok. Nem tudom hova vezet, de biztos jó az irány. Mindig szeretnék megújulni. Szeretnék megmaradni a szórakoztató irodalomban, és úgy gondolom, a világon sehol nem kínos kijelenteni, hogy jó színvonalú szórakoztató irodalmat ír az ember. Bár Magyarországon sznob az irodalmi közeg, de ez engem nem érdekel. Írtam olyan elvont novellákat, amiket tényleg nehezen lehetett értelmezni, és levelezgettem irodalmi folyóiratokkal, ahol azt mondták, jó az irány. De elgondolkodtam: nem lenne jobb olyan történeteket írni, amik engem is szórakoztatnak?

Említetted az olvasói visszajelzéseket. Érdekelnek, függetlenül attól, hogy milyen a polaritásuk?

Amikor a Nők Lapjához kerültem, írtam egy riportot a petesejt adományozásról, ami itthon nem nagyon működött a szabályozások miatt. Elkezdtek olyan levelek is érkezni, amik valójában a levél írójáról szóltak: "miért kell az ilyennel foglalkozni, fogadjanak örökbe és egyébként is kit érdekel néhány ember problémája"... Nagyon indulatos leveleket kaptam egy olyan témával kapcsolatban, amit csak bemutattam. Akkor nem értettem. Pár ilyen cikk után rájöttem, hogy van egy olyan közösség - orgánumonként 300-400 ember -, akiknek bármit írsz, belekötnek.

Az irodalomkritika engem a helyén kezel. Ők elismernek, azt mondják, igényes szórakoztató irodalom. A fórumokkal nem foglalkozom. Ha túlérzékeny lennék, akkor nem tudnám ezt csinálni, visszavonulnék, és otthon írogatnék. Egy főhősnőm szájából meg is jelent már egy ilyen mondat: teszek a kritikusokra. Nyilván az én életérzésem is benne volt, hiszen nem a kritikusoknak írok. Magamnak írok. Az olvasóimtól pedig várom a véleményeket. Ma már szerintem nem menő fikázni, sokan inkább a jót szeretnék megtalálni valamiben. Én is ilyen vagyok, mert szerintem így az ember sokkal lazábban és boldogabban tudja élni az életét.

Képes lennél valami teljesen mást írni, mint amit megszokhattunk tőled?

Igen, de a kiadóm nem biztos, hogy be merné vállalni. Van egy írói álnevem, amit még senki sem ismer, és ki tudja, mikor fog megjelenni azzal a névvel egy könyv. Ezt játéknak gondolom. A thriller nagyon érdekel, lehet, meg is fogom próbálni. De tavasszal is megjelenik egy érdekes kisregényem, egyes szám első személyben íródik, és a Cuba Libre hősnőjének, Dalmának a gyerekkoráról szól, humorosan - és egy szálon fut a történet, mert ennél ez esett jól...

Milyen íróvá akarsz válni?

Olyanná, aki örömet okoz az olvasóknak. Volt, aki azt mondta, háromszor olvasta el a Cuba Librét. Kell ennél több?

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek