Lángh Júlia író irigylésre méltó élettörténete nem csak könyvein keresztül, de élőszóban is ugyanolyan izgalmasnak hat. Az újságíróként is tevékenykedő szerző nemrég az Afrikai Kulturális Központban mesélt afrikai élményeiről: a '90-es évek közepén ugyanis egy évet töltött a Nigerben található bozótfaluban, Illélában, ahol óvodát alapított, később pedig Csádban tanított rádiós újságírást mozgássérült fiataloknak.
Az ember akkor menjen Afrikába, ha dolga van
A Közel Afrikához (1996) és a Vissza Afrikába (2001) című kötetek szerzőjének élete csupa utazás és kaland, legalábbis az, hogy a '70-es-'80-as években Franciaországban és Németországban élt és dolgozott, majd egy hirtelen indíttatástól vezérelve Afrikába ment óvónőnek, cseppet sem nevezhető szokványosnak.
Lángh Júlia kezdetben a budapesti Kossuth Rádió munkatársaként tevékenykedett, majd a hetvenes években családjával Párizsba költözött, ahol a Szabad Európa Rádió párizsi tudósítója, majd '84-től '93-ig annak müncheni szerkesztője volt. Az igazán meglepő fordulat azonban csak ezután következett: az újságíró 52 éves volt, amikor felfigyelt egy francia apróhirdetésre, amelyben franciául beszélő óvónőt kerestek afrikai gyerekek mellé. Nem habozott: azonnal érezte, hogy neki ott feladata van, szerinte pedig az ember akkor menjen bárhova is – például Afrikába –, ha „dolga van”, nem „turistáskodni”.
Az egyébként francia-magyar szakos tanári végzettségű író elmondása szerint ez a 15 évvel ezelőtti vállalkozás pedagógiai kísérletként is felfogható, hiszen korábban sosem volt óvónő, viszont Párizsban egy afrikai család élt a szomszédjukban, és sokat foglalkozott középiskolásokkal – tehát mégsem volt teljesen idegen számára ez a terület.
Kint nem működnek az itthoni óvodai módszerek
Mivel sok helyen sokféle munkát végzett addigi élete során, feltételezett alkalmazkodóképessége révén ő kapta meg a lehetőséget. Persze nem puszta kalandvágyból vágott neki az útnak: feltett szándéka volt, hogy a fekete kontinensen tapasztaltakból könyvet ír, ami abban is segít majd neki, hogy 20 év külföldi lét után érzelmileg képes legyen visszatérni Magyarországra – írja szakmai életrajzában.
Az író elmesélte: a feladatot a lehető legjobban szerette volna elvégezni, ezért az út előtt rengeteg óvodába ellátogatott, hogy az ott látottak alapján építhesse fel az afrikai gyerekekkel való foglalkozásait. És mint tudjuk, az itthoni óvodák előszeretettel építkeznek az évszakokból, ha tél van, akkor a hóesés és a karácsony, ha tavasz, akkor a kirándulás, a virágok és a pillangók jelennek meg kedvenc témaként. Lángh-nak azonban csak megérkeztekor jutott eszébe, hogy ez a módszer bizony kudarcra van ítélve a számunkra megszokott évszakokat még csak hírből sem ismerő afrikai gyerekek esetében.
„A fehér nő óvodája”
Ennek ellenére remekül boldogult a nigeri bozótfaluban, Illélában, ahol hamarosan nagy népszerűségnek örvendett „a fehér nő óvodája”. Európai munkáltatói egyébként saját kislányuk számára hívták Afrikába az óvónőt – addig, amíg ők maguk a földművelés különböző fortélyaival ismertették meg az afrikai embereket. Az újdonsült óvónőnek több, számára addig szokatlan jelenséggel kellett szembenéznie: a moszlim környéken található faluban természetes volt a 2-3 feleség, és az, hogy a „szűkebb” család is 30-40 főt jelentett.
Az egyébként éppen az átláthatóság érdekében 12 fős óvodáscsoport így sokszor mégsem annyira volt nyomon követhető, hiszen a gyerekek mindig más-más testvérüket vitték el a foglalkozásra. A gyerekekkel sokat énekelt, agyagozott és játszott, a nagyobbak pedig nagyon lelkesen kérlelték, hogy diktáljon nekik: hatalmas tudásvágyat látott rajtuk. „A sok elkényeztetett európai csemete nem tudja, hogy milyen jó dolga van” – méltatlankodott Lángh Júlia.
A bordatörés és az ősök szelleme
Az író természetesen nem volt túl könnyű helyzetben: fehér nőként egy, az övével szöges ellentétben lévő kultúrában találta magát, ahol – bármennyire is volt mindenkivel kedves –, valami miatt eleinte állandó bizalmatlanságot érzett az ottaniak részéről. Ráadásul az első hetekben meglehetősen depressziósnak is érezte magát – mint utóbb kiderült, ez az egyik malária elleni gyógyszer mellékhatása lehetett. Céltudatos és határozott nőként sokszor megkapta a helyiektől, hogy nem adja meg a kellő tiszteletet az ősöknek, akiknek a szelleme folyamatosan jelen van és figyeli az élők minden lépését.
Egy alkalommal sikerült beszereznie egy kiadós bordatörést: a gyerekekkel labdázott, amikor nekicsapódott egy fának. A szörnyű fájdalmakért viszont bőven kapott kárpótlást: lábadozása közben rengetegen látogattak el hozzá, mindenki vitt neki valami kis figyelmességet – feltehetően az ősök keze lehetett a dologban –, így (körülbelül 6 héttel az érkezése után) végül mégis befogadták. Ahogy ő fogalmazott: úgy tűnik, „ez a bordatörés volt a belépőjegyem Afrikába”.
A „fehér nő”-t emellett kora miatt is igen nagy tisztelet övezte, hiszen érkezésekor 6 évvel volt idősebb, mint az ott – a nők körében – átlagos halálozási életkor (46 év). Elmondása szerint az idősek tisztelete az egyik legfontosabb dolog Afrikában, ami már óvodáskorban is megvan a gyerekeknél. (Nálunk meg sokszor felnőttkorra sem alakul ki.)
Darazsak, svábbogarak és Napoleon konyak
Láng Júlia kérdésünkre elmondta: a házában lakó rovarok sokféleségét volt a legnehezebb megszoknia, és bár ő nem szerette volna megzavarni a szobában szorgosan és precízen építkező kőműves darazsak munkáját, a helyiek tanácsára mégis megvált tőlük. Kezdetben még a mindenütt futkározó svábbogarak sem zavarták, ám amikor az egyik a lábán kezdett el felszaladni, kijött a sodrából, a „kellő mennyiségű adrenalin” birtokában már ölni is képes volt.
A szokatlan dolgok kellemesebb részét például az jelentette számára, amikor az impresszionista festményre hasonlító égbolt alatt tuareg teát kortyolgatott a nomád nép tagjaival, vagy amikor a Nap egyik pillanatról a másikra tűnt el a horizonton, szemmel látható gyorsasággal hozva el az éjszakát. Bár kívülről nem látszott, kocsma is volt a faluban – mint valami nyílt titok –, ahol a helyi kocsmáros többnyire ihatatlan sört és Nigériából csempészett Napoleon konyakot kínált.
Búcsúzáskor meghívták harmadik feleségnek
A kint töltött egy év elteltével a kocsmáros fiatalabbik felesége – merthogy kettő volt neki – lelkesen marasztalta az írónőt, majd félig komolyan (férje látható egyetértésével) azt is felvetette, maradjon itt velük, harmadik feleségnek. Aztán - pont, mint a népmesében - a főhős illedelmesen megköszönte a kedvességet és a felkínált lehetőséget, de újabb kalandok várták, és persze a hazája.
Folytatásképp aztán néhány év múlva visszatért Afrikába, ezúttal azonban a csádi N'Djamenába, ahol mozgássérült afrikaiaknak tanított rádiós újságírást. Ennek eredményeként született meg második Afrika-könyve, a Vissza Afrikába. A szerző mostanában a francianyelvű afrikai regények hazai megismertetésével foglalatoskodik, már rengeteg anyagot összegyűjtött tervezett kötetéhez. Szerinte ugyanis nincs is jobb eszköz az afrikai élet bemutatására, mint az afrikai szerzők tollából származó irodalom.
