Egy jó diktatúrában a foci propagandának sem utolsó: százezer néző a stadionban

A magyar nemzeti tizenegy ekkor már több mint három éve, 1950 júniusa óta veretlen volt, az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet szerzett, majd megnyerte a közép-európai bajnokságot, így mindenki joggal várta, hogy az 1954-ben esedékes világbajnokságon is győzelmet arat majd. Az angolok elleni barátságos meccs ötlete a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv fejében született meg, aki úgy gondolta, egy efféle mérkőzés kiváló felkészítés lehet a válogatottnak a közelgő világverseny előtt. Sebes már Helsinkiben elkezdett tárgyalni az angol féllel a mérkőzés tető alá hozásáról, a hazai pártvezetés azonban nem díjazta az ötletet. Rákosi Mátyás és az elvtársak tartottak egy esetleges vereség demoralizáló hatásától, később azonban meglátták a meccsben rejlő propagandalehetőségeket, így végül rábólintottak a tervre.

Mindkét ország lelkesedett az „évszázad mérkőzéseként” meghirdetett esemény iránt, melynek során a futball feltalálói, a hazai pályán kilencven éve veretlen „angol oroszlánok” küzdenek meg a világelső „mágikus magyarokkal” – a londoni Wembley-ben megrendezésre kerülő meccsre százezer néző váltott jegyet, a belépőket hetekkel korábban, néhány óra alatt elkapkodták. A Walter Winterbottom által menedzselt angol válogatott nem aggódott túlságosan ellenfeleik miatt – bár tisztában voltak a magyarok képességeivel és eredményeivel, úgy gondolták, ha eddig senki sem tudta őket odahaza megverni, miért pont egy ilyen kis ország csapatának sikerülne. Sebes – aki útlevelet kért és kapott, hogy kiutazzon Angliába és előzetesen megfigyelje az angol válogatott játékát – ellenben alaposan és tudatosan felkészítette játékosait a mérkőzésre: a Vasas-pályán „lemodellezték” a Wembley paramétereit, alaposan tanulmányozták az ellenfél gyengéit és erősségeit.

A magyar taktika az ellenfél lerohanása volt, ami azonnal sikerült is az Aranycsapatnak. A Grosics–Buzánszky, Lóránt, Lantos–Bozsik, Zakariás–Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor kezdőfelállással pályára lépő válogatott rögtön az első percben megszerezte a vezetést Hidegkuti Nándor révén. Gil Merrick kapus döbbenten nézte a jobb felső sarokba csapódó váratlan lövést, a vendéglátók felsőbbrendűségi érzése és optimista kilátásai azonnal elillantak. A szurkolók valóban két világ találkozását láthatták a pályán, és nem csak azért, mert a magyar válogatott a vasfüggöny mögül érkezett: míg az angol játékosok kedélyes öregfiúknak tűntek, a magyarok igazi vagány csibészekként jelentek meg, akiknek semmi sem tabu. Puskás a középkezdés előtt felkapta a labdát és híres baljával dekázott néhányat, ami akkoriban hihetetlen szemtelenségnek számított.

A tizenharmadik percben Jackie Sewell találatával a házigazdák egyenlítettek, így az angol válogatott egy kicsit fellélegezhetett, a huszonkettedik percben azonban ismét jött Hidegkuti és megint megszerezte a vezetést a vendégek számára. Ezután felgyorsultak az események: alig három perccel később Czibor megiramodásából Puskás lőtt egy nagy erejű bombát, majd négy perccel ezután szintén a „Száguldó Őrnagy” talált be – Bozsik szabadrúgásába tette bele a lábát. A harmincnyolcadik percben a hazaiak szépítettek: Stan Mortensen talált be Grosics hálójába, így a csapatok félidőnél 4:2-es állással vonulhattak az öltözőbe.

A szünetet követően a küzdelem ugyanúgy folytatódott, ahogyan negyedórával korábban abbamaradt. Az ötvenedik percben Bozsik szerzett gólt, majd három perccel később Hidegkuti ismét betalált, ezzel mesterhármasig jutott, ami idegenként kevés játékosnak sikerült a Wembley stadion történetében. Az ötvenhetedik percben Alf Ramsey büntetőből rúgott gólt a magyaroknak, a következő fél órában viszont már nem született találat, így kialakult a legendás 6:3-as végeredményt. A sporttörténeti jelentőségű diadal az egész világ számára meglepetés volt, az angoloknak pedig valóságos sokkot okozott. „Istenek alkonya”, „Elpüfölték az angolokat, a vereség lecke Anglia számára”, „Alázás az angol labdarúgóknak” – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel konstatálta a brit sajtó a válogatott megalázó vereségét.

A szigetország természetesen visszavágót követelt, mely meg is valósult: az Aranycsapat 1954. május 23-án látta vendégül a Népstadionban az angolokat, ez a mérkőzés azonban még nagyobb csapást jelentett az ellenfél számára. Bár fogadkoztak, hogy kiküszöbölik a csorbát, az angolok ezúttal is tehetetlennek bizonyultak, Puskásék 7:1-re intézték el őket – a korabeli közbeszéd gúnyosan azt mondogatta, „az angolok egy hétre jöttek, de hét eggyel mentek”. A két mérkőzés eredménye és az Aranycsapat dupla diadala a futball megreformálásához vezetett: az angolok és más nemzetek is belátták, hogy a sportágat megreformáló magyaroktól nem szégyen tanulni, és alkalmazni kezdték a Sebes által kidolgozott taktikákat. A kétszeres győzelem ugyanis főként annak volt köszönhető, hogy a hagyományos módon, ún. WM-formációban futballozó angolok tehetetlennek bizonyultak a 4-2-4-es alakzatban játszó magyarok ellen, akik villámgyorsan tudtak védekezésből támadásba váltani.

A később szövetségi kapitánnyá lett Alf Ramsey a magyaroktól kapott lecke nyomán reformálta meg az angol labdarúgást, minek köszönhetően a válogatott 1966-ban (először és máig utoljára) világbajnok lett. Az Aranycsapat taktikáját honosította meg Guttmann Béla Brazíliában, munkája révén a dél-amerikai ország a következő öt világbajnokságon háromszor is diadalmaskodott, de sokak szerint a Johan Cruijff nevéhez köthető holland „totális futballnak” is a Sebes-féle taktika volt az alapja. A világelső magyar válogatott ugyanakkor nem tudott eljutni a csúcsok csúcsára: az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében vereséget szenvedett az NSZK válogatottjától, ami a nyugat-német futball felvirágzását és a magyar aranykor végét jelentette.

A 6:3-as győzelem máig a magyar futball legdicsőségesebb pillanataként él a sporttörténelemben, ennek megfelelően számos könyv – magyar és angol szerzők tollából egyaránt – és dokumentumfilm született róla, sőt, idehaza még sportkocsmát is elneveztek a meccs tiszteletére. A vácdukai „intézmény” tulajdonosának édesanyja épp a legendás mérkőzés napján született, innen ered a névválasztás és a tematika – a sportpubban számos ereklyét őriznek, köztük a 6:3 tiszteletére kiadott bélyeget és dedikált Puskás-képet is.

Tímár Péter 1999-es vígjátéka, a 6:3, avagy játszd újra, Tutti főhőse (Eperjes Károly) szintén a nevezetes dátumon látta meg a napvilágot. A kukásként dolgozó, árvaházban felnőtt férfi egy váratlan csodának köszönhetően a múltban, az angol–magyar napján találja magát – Tutti elhatározza, ha törik, ha szakad, meghallgatja a meccset és kideríti, ki a valódi édesanyja. Első célja bonyolultabbá válik, mint hinné, ugyanis örömében előre bemondja a gólokat, ezért az őrültnek vagy éppen az átlagpolgároknál „többet tudónak” hitt figurát sorra dobják ki mindenhonnan.

Tegnap a posztimpresszionizmus egyik legjelentősebb alakja Henri de Toulouse-Lautrec életét mutattuk be olyan címmel, amit biztosan mindenki észrevesz. Ha mégis lemaradtál róla, még most sincs késő pótolni!