Öt lövéssel végzett ki egy arab férfit, mert melege volt

Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1957. október 17-én Albert Camus-nek, a francia egzisztencialista próza legjelentősebb alakjának ítélte az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Akadémia. Camus a díj átvételének évében többször is felszólalt a magyarok ügyében és elítélte az ’56-os forradalom leverését és a szovjet megtorlást.

Albert Camus 1913. november 7-én született az algériai Mondoviban. Franciaországból kivándorló földműves édesapja alig egy évvel később elesett az első világháborúban, így a fiú és idősebb testvére, Lucien nevelése a spanyol származású, analfabéta édesanyára maradt, aki takarításból igyekezett eltartani a családot. Camus nagy szegénységben, Algír munkásnegyedében nőtt fel, egy túlzsúfolt kis lakásban, ahol az anyán és a két fiún kívül még nagyanyja és mozgássérült nagybátyja is velük lakott. 

Már korán megmutatkoztak a fiú kivételes szellemi képességei, tanárainak segítségével tandíjmentesen felvették őt az algíri líceumba, tanulmányait azonban betegsége miatt – tuberkulózist kapott – kénytelen volt megszakítani. Tizenöt évesen otthagyta a szülői házat és alkalmi munkákból próbálta fenntartani magát, később felvették az Algíri Egyetem filozófia szakára, szakdolgozatában a görög és a keresztény gondolkodás kapcsolatait vizsgálta.

Rendkívül művelt fiatalember volt, aki falta a könyveket, és a sportban is jeleskedett – az úszás és a boksz mellett első számú szenvedélye a labdarúgás volt, melyet amatőr futballkapusként egész életében művelt. Mint később fogalmazott:

Mindent, amit az erkölcsről és a kötelességről bizonyosan tudok, a futballnak köszönhetek.

Az egyetem elvégzése után a Francia Alpokba utazott kúráltatni ismét felbukkanó tuberkulózisát, ekkor járt először Európában. Rövid ideig az Algériai Kommunista Párt tagja volt, de hamar kiábrándult a szovjet politikából és kilépett a pártból, gondolkodásában azonban továbbra is baloldali maradt. Munkásszínházat szervezett, melyben saját maga dolgozta át a különböző klasszikus műveket, színészként is szerepet vállalt, újságíró-gyakornokként dolgozott egy helyi lapban, írásaiban számos olyan konfliktusra felhívta a figyelmet, melyek évtizedekkel később az algériai háború kirobbanásához vezettek.

A második világháború idején már Párizsban élt, ahol barátai és kollégái, Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir társaságában részt vett az ellenállás megszervezésében – tüdőbaja miatt felváltva lakott rejtekhelyeken és szanatóriumokban. A német megszállás végét követően újságíróként és színházi szerzőként, dramaturgként dolgozott: a független baloldali Combat napilapot szerkesztette, de csakhamar ismét kiábrándult a dogmatikus szocialista gondolkodásból. Felhagyott az újságírással és a közélettel, de örök szerelmét, a színházat továbbra sem mellőzte – több abszurd darabját is bemutatták (Caligula, Félreértés, Az igazak), emellett számos külföldi szerző (köztük Dosztojevszkij és William Faulkner) művét fordította le és ültette át színpadra.

Prózaíróként Camus az 1940-ben írt, de csak két évvel később megjelent Közöny (eredeti címe: Az idegen) és az 1947-ben kiadott A pestis című regényekkel vált világszerte ismertté. Műveinek alapélménye a lét abszurditása, melyre csak életünk egy bizonyos pontján döbbenünk rá. A negyven nyelvre lefordított Közöny főhőse egy algíri francia hivatalnok, Meursault, aki a tengerparton váratlanul, minden indok nélkül revolverével meggyilkol egy arab férfit. Meursault a tárgyalás során és a halálos ítélet kimondásakor is teljesen közömbösnek mutatkozik – a világtól elidegenedett modern ember mintapéldánya, akit környezetétől csak az különböztet meg, hogy ő beismeri közönyét, és nem erőltet hamis érzelmeket magára. Ezért kell a történet végén meghalnia: a konvenció világát jelképező bírók nem tűrik el, hogy nyíltan vállalt ürességével az ő ürességüket is leleplezze. A regényből Luchino Visconti rendezésében 1967-ben díjnyertes film készült, de Camus története még a Cure zenekart is megihlette, akik Killing an Arab című dalukban adóztak előtte.

Camus szerint ugyanilyen abszurd hős volt Caligula is, aki „egzisztencialista zsarnokként” képes volt saját szabadságát korlátlanul megvalósítani, ami gyilkosságok és kegyetlenkedések sorozatához vezetett. Híres esszéjében, a Sziszüphosz mítoszában a szerző azt fejtegeti, hogy a híres mitológiai alak, akit az istenek egy szikla örökké tartó, hasztalan görgetésére ítéltek, valójában boldog, mert mindenre képes végzete ellen, és büszke maradhat a harcban. A pestis az algériai Oran városában játszódik, ahol váratlanul halálos járvány tör ki, ezért a várost elszigetelik a külvilágtól, a lakók pedig kénytelenek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és újfajta egzisztenciát kialakítani maguknak (2020-ban különösen aktuálisnak hat Camus műve...). Ez a regény jelentette Camus írói munkásságának csúcspontját – az értelmiségi közönség világszerte rajongott az íróért, az „abszurd” divatszóvá vált.

A megszállott nőfalóként is híressé vált Camus-t az utókor „a legmacsóbb filozófus” címmel ruházta fel, nem véletlenül. Romantikus kapcsolatainak története akár önmagában megérne egy izgalmas regényt. Kétszer volt házas: huszonegy évesen, alighogy nagykorú lett, elvette a tizenkilenc éves csinos és extravagáns Simone Hiét, egyik barátja exjegyesét, a kapcsolat azonban néhány éven belül tönkrement. Másodjára a francia–algériai zongoraművész Francine Faurét vezette oltár elé, aki a beszámolók és visszaemlékezések szerint Camus élete nagy szerelme volt. A párnak két gyermeke született, és Camus tragikus haláláig együtt maradtak, azonban se szeri, se száma az író alkalmi szeretőinek vagy éveken át tartó házasságtörő viszonyainak. Leghíresebb házasságon kívüli kapcsolata Maria Casares színésznővel volt, aki első szakításukat követően idegösszeomlást kapott, később mégis visszatért Camus oldalára. Vele párhuzamosan hősünk Catherine Sellers avantgárd színésznőnek és színpadi rendezőnek csapta a szelet.

A Sziszüphosz mítoszában fejtegetett filozófiai okfejtéseit 1951-es, A lázadó ember című esszékötetében folytatta. A tisztán látó, a jövő veszélyeit érzékenyen kitapintó könyvben sok korabeli értelmiségi – köztük Sartre – személyesen megcélozva érezte magát, és ellentámadásba lendült. Camus viszonya megromlott a francia baloldali egzisztencialista értelmiséggel, Sartre-ral dühös levélváltásokban ekézték egymást. Kettejük ellentéte főként azon alapult, hogy Sartre továbbra is kitartott a Szovjetunió eszmei támogatása mellett, míg Camus bírálta a sztálinista állam túlkapásait és bűneit. 1956-ban megjelent kisregényében, A bukásban tetten érhető a keserű irodalmi és ideológiai viták hatása. A főhős ezúttal Meursault-val pont ellentétes helyzetből indul: ítélkező bíró, aki mély bűntudatot érez. A világ erkölcsi önelégültségét iróniával szemlélő regényt sokan félreértették, ami még jobban elmélyítette a szakadékot Camus és bírálói között.

A következő évben Camus – a díj történetének második legfiatalabb elismertjeként – átvette az irodalmi Nobel-díjat munkásságáért. Ugyanebben az időben szenvedélyesen belevetette magát Magyarország védelmezésébe – ahol egyébként sohasem járt –: felszólalásaival, cikkeivel próbálta felhívta a világ közvéleményének figyelmét az igazságtalanul eltiport ’56-os forradalomra. A magyarok vére című írásában így fogalmazott: „Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” Szintén nyilvánosan kiállt a Zsivago doktor című regényéért kiátkozott szovjet író-költő, Borisz Paszternak mellett.

A Camus körül kialakult kultuszhoz korai, tragikus halála is hozzájárult. 1960. január 4-én Camus a Dél-Franciaországban töltött újévi vakációról utazott vissza Párizsba autóval, kiadója, Michel Gallimard társaságában. Útközben, egy hosszú, egyenes útszakaszon, ahol alig volt forgalom, az autó fának ütközött. A 46 éves Camus, akin nem volt biztonsági öv, kizuhanva azonnal szörnyethalt, Gallimard néhány nappal később a kórházban vesztette életét. Egyesek azt is feltételezték, hogy az írót szovjetellenes kiállásai miatt a KGB tette el láb alól. Halála idején Camus Az első ember című regényén dolgozott, mely algériai gyerekkorát dolgozta volna fel, és amiről úgy nyilatkozott, ez lesz élete legjelentősebb alkotása. A töredékben maradt regény csak évtizedekkel később, 1994-ben jelent meg. Camus-t a párizsi Lourmarin temetőben helyezték örök nyugalomra, temetésén Sartre mondott beszédet, aki pályatársa hősies, „makacs humanizmusát” dicsérte.

Tegnapi kultbaitünkben az angol irodalom nagyjának, Oscar Wilde-nak az életét és munkásságát mutattuk be.