Borzongató: ez a férfi olyat csinált elnyomóival, amit azóta se tud senki

Jancsó Miklós Vácott született 1921. szeptember 27-én. Erdélyi származású családja apai ágon magyar, anyai ágon román volt, apja az erdélyi kormánybiztos titkáraként dolgozott. A Monarchia bukása után távollétében az új hatalom halálra ítélte, ezért családjával Magyarországra menekült. Két fiuk született, a kisebbik egy román nagybátyja, Nicolae után kapta a Miklós keresztnevet. Az elemit és a középiskolát Székesfehérváron végezte – előbbit magyar–román kétnyelvű iskolában, utóbbit a cisztercieknél. Részt vett a cserkészmozgalomban, érettségi után felvették a pécsi egyetem jogi karára. Erdély visszacsatolása után a család visszaköltözött Kolozsvárra, Jancsó itt fejezte be tanulmányait és szerzett jogi diplomát 1944-ben. Bejelentkezett az ügyvédi kamarába, de végül sohasem dolgozott jogászként. Közben belépett az illegálisan működő Parasztpártba.

Miután besorozták katonának, szovjet hadifogságba esett és Karéliában dolgoztatták fakitermelésen, de gyenge egészségi állapota miatt egy orvos megsajnálta és hazaküldte. Családja ekkor már Budapesten élt, ő pedig a magyar fővárosban egy évig feküdt betegen, tüdőbajjal kezelték. Felépülése után úgy döntött, megvalósítja régi álmát és színházi rendező lesz. Nem vették fel a Nemzeti Színház rendezői tanfolyamára, ezért jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A felvételin Balázs Béla rábeszélte, hogy inkább a filmes pályát válassza. Egyetemistaként Jancsó lelkes tagja volt a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (NÉKOSZ), nagy elánnal vágott bele „a szocializmus és az új Magyarország építésébe”. 1949-ben megnősült, Wowesznyi Katalin táncosnőt vette el. A kapcsolatból egy fiú és egy lány született, előbbi, ifj. Jancsó Miklós (Jancsó Nyika) ismert operatőr lett.

Rendezői diplomája megszerzése után a Filmhíradóhoz osztották be, ahol hamar kiábrándult az épülő szocializmusból, ami nem csoda, hiszen a Rákosi-diktatúra éveiben a híradók előre legyártott forgatókönyv alapján készült fiktív propagandamesék voltak. A parasztokat legjobb ruhájukba öltöztették, csillogó, új traktort kaptak, eljátszatták velük, hogy boldogan, felhőtlenül örülnek a bőséges termésnek és éljenzik az ország vezetőit – Jancsónak ehhez kellett asszisztálnia. A Nagy Imre-féle enyhülés idején, 1954-ben végre otthagyhatta a híradót, ettől kezdve dokumentumfilmeket rendezett, és a propagandától elszakadva sikerült semlegesebb témákat feldolgoznia. 1956 októberében éppen Kínában forgatott a magyar néphadsereg művészeti egyesületével. A magyarországi forradalom hírét elhallgatták az ázsiai kommunista országban, ezért csak november 4-én, az ellenállás leverése után értesült először róla, mi történt odahaza. Feleségével azt fontolgatták, disszidálnak és Izraelbe költöznek, de végül letettek tervükről. A házaspár nem sokkal később elvált, Jancsó pedig feleségül vette pályatársát, Mészáros Mártát.

1958-ban végre játékfilmmel is bemutatkozhatott. Első egész estés filmje azonban, a második világháború végén játszódó, igencsak sablonos A harangok Rómába mentek kolosszális bukás volt, a kritika az év legrosszabb filmjének nevezte. Hosszú éveket kellett várnia, mire újra lehetőséghez jutott. Jancsót ekkoriban „az elfeledett rendezőként” aposztrofálták kollégái, „akiről senki sem tudja, hogy létezik”. 1962-ben a Budapest Filmstúdió vezetője, Nemeskürty István ajánlotta Jancsónak Hernádi Gyula írót munkatársnak. Hernádival filmre adaptálták Lengyel József Oldás és kötés című novelláját. A történet hőse egy fiatal, paraszti származású orvos (Latinovits Zoltán), aki helyét, egzisztenciáját keresi a világban. Hazatér a fővárosból vidékre, hogy meglátogassa súlyos beteg édesapját, és az út során átgondolja addigi életét. Jancsót főként Michelangelo Antonioni munkássága inspirálta. Az olasz mester hatása minden képkockáján érezhető ennek a modernista, entellektüel útkeresésről szóló filmdrámának. Hernádi – akinek a neve nem szerepelhetett a stáblistán, ugyanis épp tiltólistán volt egyik könyve miatt – ettől kezdve fél évszázadon át lett Jancsó állandó alkotótársa.

Következő munkájuk, az 1964-es Így jöttem önéletrajzi elemekből építkező második világháborús filmdráma. Az igazi áttörést az 1965-ös Szegénylegények hozta el Jancsó számára, mely stílus- és korszakteremtő mű, a ’60-as évek magyar művészfilmjeinek legjelentősebb, nemzetközileg is elismert alkotása lett. A kiegyezés után játszódó történetben osztrák vizsgálóbírók és magyar csendőrök kutatnak az Alföldön, a betyárok között az 1848–49-es szabadságharc egykori résztvevői után. A filmet lehet az ’56 utáni megtorlások parabolájaként is értelmezni (a magyar hatóságok csak azután engedték ki Cannes-ba, hogy Jancsó nyilvános cikkben jelentette ki: semmi köze ’56-hoz), de jóval inkább a hatalom természetéről szóló általános érvényű allegória. Jancsó itt alkalmazta először a védjegyévé vált rendezői fogásokat: a hosszú, többperces beállításokat, melyekben a kamera bonyolult mozgásokat végez, „balettezve” köröket ír le a szereplők körül, a végtelenbe nyúló, puszta, sík látképet, melyet a szélesvásznú technika még kietlenebbé tesz, az allegorikus figurákként, a történelem sakktábláján lépdelő bábukként felléptetett szereplőket.

Következő alkotásaiban sorra ugyanazt a témát, a hatalom játékát, az elnyomók és az elnyomottak közötti, gyakran változó, szerepet cserélő viszonyt vizsgálta, különböző történelmi korszakokba helyezve a cselekményt. A szovjet koprodukcióban készült Csillagosok, katonák (1967) az orosz polgárháború idején játszódik. A pletyka szerint Jancsó volt az esélyes az 1968-as cannes-i fődíj elnyerésére, de a franciaországi sztrájkok és tüntetések miatt lefújták a fesztivált, így nem jött össze a magyar Arany Pálma. A Csend és kiáltás (1968) a fehérterror idején, a Fényes szelek (1969) a NÉKOSZ-időszakban, az Égi bárány (1970) a Tanácsköztársaság végnapjaiban, a Még kér a nép (1972 – Cannes: a legjobb rendező díja) egy 19. századi aratósztrájk kulisszái között játszódik. A Szerelmem, Elektra (1974) Gyurkó László színdarabjának filmváltozata az ókori görög bosszútörténetet dolgozza fel. Időközben Jancsó Olaszországban is dolgozott, többek között Antonioni kedvenc színésznőjével, Monica Vittivel – A pacifista (1970), Magánbűnök, közerkölcsök (1976).

A változatos történelmi korszakok azonban csak alibiként szolgálnak a rendező számára, hogy újabb és újabb allegorikus közegben vizsgálhassa kedvenc témáját. Idővel a filmek cselekménye minimalizálódott és egyre absztraktabbá vált: konkrét történet helyett egyfajta rituális „történelmi balettet” láthat a néző, melyben különböző szimbolikus, névtelen figurák mozognak és töltik be a rájuk kiszabott szerepet. Jellemző motívum például, hogy a Még kér a nép szereplői közül ha megölnek valakit, az illető vörös szalagot kap, de továbbra is a színen marad. Jancsó – aki gyerekkorától rajongott a zenés színházért – filmjeit már-már táncszerűen koreografálja. Hernádi mellett a rendező állandó alkotótársa Somló Tamás, majd Kende János operatőr. Gyakori színészei Latinovits Zoltán, Juhász Jácint, Madaras József, Kozák András. A ’70-es évektől gyakran szerepet kapott filmjeiben Cseh Tamás, aki egyfajta énekes-krónikásként, gitárral a kezében kíséri a történéseket.

Jancsót a Szegénylegényektől kezdve világszerte a legjelentősebb magyar rendezőként tartották számon. Idehaza is megbecsülés övezte, a hivatalos kultúrpolitika számára ő volt „a filmrendező”. 1973-ban Kossuth-díjat kapott. (Azt tegyük hozzá, hogy a Kádár-kori nagyközönség inkább a szórakoztató filmeket kedvelte, mintsem Jancsó avantgárd darabjait...) Olykor mégis kritika érte munkásságát. Felhozták ellene, hogy nem érdeklik a jelenkor problémái, nem tud mit kezdeni velük, ezért inkább a múltba menekül. Az erénycsőszök kifogásolták a filmjeiben gyakran látható meztelen fiatal nőket. A Szegénylegények vesszőfutás jelenete különösen kiverte a biztosítékot. A ’70-es években a rendező második házasságának is vége szakadt, harmadszorra 1981-ben nősült, Csákány Zsuzsa vágót vette el. Fiuk, Jancsó Dávid édesanyja hivatását folytatta, apja utolsó filmjeit is ő vágta.

Jancsó a ’80-as évek második felében tért vissza a jelenbe. Az évtized végén és a következő évtized elején készült filmjeiben – Szörnyek évadja (1987), Jézus Krisztus horoszkópja (1989), Isten hátrafelé megy (1991), Kék Duna keringő (1992) – továbbra is a hatalom kérdéseit vizsgálta, de ezúttal már Magyarország és Kelet-Európa aktuális problémái, a szocialista rendszer bukása és az új társadalmi berendezkedés körüli események tükrében. Az Isten hátrafelé megy egy Gorbacsov elleni puccsot vizionál (ami később tényleg megtörtént, csak más irányból), a Kék Duna keringő főhőse az újonnan megválasztott miniszterelnök, aki a külföldi befektetőket próbálja meggyőzni arról, hogy a gazdasági csőd szélén lévő Magyarország jó befektetés.

A rendező a rendszerváltás után aktív közéleti szerepet vállalt, liberális elköteleződését nyíltan vállalta. A Szabad Demokraták Szövetségének tagja, kétszer önkormányzati képviselőjelöltje volt. Gyakran szólalt fel a sajtóban, fűzött kommentárokat az ország politikai eseményeihez, általában sajátos, ironikus humorral vaskosan átitatott hangján. Támogatta a marihuána legalizálását szorgalmazó Kendermag Egyesület munkáját, amiért Konrád Györggyel közösen „elnyerte” a jobboldali sajtómunkások által adományozott Sánta Kutya díjat. Az indoklás szerint „az egészséges magyar ifjúságnak az életből való kikapcsolása érdekében kifejtett lelkes kábítószeres hittérítő munkájáért”. 1988-tól Jancsó a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára volt. A ’90-es évek elején a Harvardon oktatott, ahol tanítványai közé tartozott Darren Arofonsky (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú).

Hosszabb szünet után Jancsó az 1999-es Nekem lámpást adott az Úr Pesten című posztmodern szatírával tért vissza, bizonyítva, hogy a nyolcvanhoz közel is képes megújulni és friss, fiatalosnak nevezhető színt hozni a magyar művészfilmbe. Az igazán eklektikus, a trashkultúrát a magas művészettel keverő, improvizációra és helyzetkomikumra épülő film két főhőse, a türelmét hamar elvesztő Kapa (Mucsi Zoltán) és a naiv Pepe (Scherer Péter) afféle magyar Stan és Panként ökörködi végig a lazánál is lazább cselekményt. A filmet öt hasonlóan agyament folytatás követte – Anyád! A szúnyogok (2000), Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2001), Kelj fel, komám, ne aludjál! (2002), A mohácsi vész (2004), Ede megevé ebédem (2006). A téma továbbra is a jelenkor és a történelmi múlt problémái, kérdései, ezúttal már vaskos iróniával szemlélve és tálalva.

Kapa és Pepe mellett olykor maga a rendező és alkotótársa, Hernádi Gyula is felbukkannak a vásznon, kiveszik a részüket a játékból. Cseh Tamás helyett Lovasi András „csehtamáskodik”, feltűnnek – és részben ezekkel a filmekkel váltak ismertté – olyan zenei formációk, mint a Bëlga („Magyar nemzeti hip-hopot!”), a Lyuhász Lyácint Bt. vagy a Burzsoá Nyugdíjasok. Jancsó még az olyan bulvársztárok szerepeltetésétől sem riadt vissza, mint Lagzi Lajcsi és Fekete Pákó. Utolsó nagyjátékfilmje a 2009-es Oda az igazság volt. Ezután még egy rövidfilmmel jelentkezett, a Magyarország 2011 című szkeccsfilm epizódjaként. A filmmel párhuzamosan a ’70-es évek eleje óta rendezett színházban is. 1994-ben elnyerte a Magyar Filmszemle életműdíját, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Budapest díszpolgára és a Magyar Mozgókép Mestere volt. A filmszakmában csak Miki bácsiként emlegették és tisztelték. Jancsó Miklós 2014. január 31-én hunyt el Budapesten, kilencvenkét éves korában.

Tegnapi kultbaitünkben filozófiával foglalkoztunk: Martin Heidegger életét és munkásságát mutattuk be.