Reményik Sándor a két világháború közötti erdélyi líra kiemelkedő alakja, munkássága mégis sokáig ismeretlen maradt Magyarországon – halála után politikai okokból száműzték nevét az irodalmi kánonból.
Kolozsvárott született 1890. augusztus 30-án. Evangélikus hitű családja a Felvidékről származott Erdélybe. Apja, Reményik Károly ismert kolozsvári építész volt. Anyai dédapja a szabadságharc bukása után bebörtönzött Pákh Mihály iglói evangélikus lelkész, nagyapja, Brocz Sándor erdőmester volt. Előbbitől a ’48-as eszményeket, utóbbitól a természet szeretetét kapta örökségül. Gyerekként nem annyira az irodalom, mint inkább a történelem érdekelte, szívesen olvasott Rákóczi Ferenc életéről, a francia forradalomról, a magyar szabadságharcról. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd beiratkozott a – szintén szülővárosában található – Ferenc József Egyetem jogi fakultására. Egyetemi évei alatt rendszeresen jelentek meg cikkei különböző lapokban – Dobsina és vidéke, Ellenzék, Kolozsvári Hírlap. Habár végigjárta a négyéves jogászképzést, szembetegsége miatt végül nem tette le az utolsó szigorlatot és nem kapott diplomát.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Az édesapjától örökölt vagyon lehetővé tette számára, hogy függetlenül, kizárólag az irodalomból éljen. Első verse 1916-ban jelent meg az Új idők című folyóiratban. 1918-tól állandó munkatársa lett az Erdélyi Szemlének. Első verseskötete, a Fagyöngyök (1918), mely egy magányos költő vívódásait, útkeresését örökíti meg, hamar népszerűvé tette. A trianoni békediktátumot, Erdély Romániához csatolását – az erdélyi magyarság döntő többségével együtt – tragédiaként élte meg. 1918 és 1920 között Végvári beszédes költői álnéven jelentette meg Magyarországon irredenta verseit (Mindhalálig, Végvári-versek), melyekben az erdélyi magyarokat maradásra szólítja fel, de olyan módon, hogy „őrlő szúként fészkelje be magát az idegen fába”, és tartson ki, amíg nem változik a történelmi helyzet. Legközelebbi barátai – költőtársai, Makkai Sándor és Áprily Lajos, a testvéreként szeretett festőnő, Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a Reményikhez még nála is közelebb álló Judik Józsefné Imre Ilona – Magyarországra költöztek, ő viszont nem volt hajlandó Erdély, sőt még szülővárosa elhagyására sem.
1921-től alapítója és főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, mely az erdélyi magyar nyelvű irodalom legfontosabb orgánuma lett. Magyarországon is tisztelték pályatársai, beválasztották a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagjai közé. Rendkívül termékeny költő volt, munkásságának negyedszázada alatt tizennégy verseskötetet adott ki. Legfontosabbak: Egy eszme indúl (1925), Két fény között (1927), Szemben az örökméccsel (1927), Romon virág (1935), Magasfeszültség (1940). Költői eszközei és témaválasztása is viszonylag állandó volt, keveset változott pályája alatt. Verseiben mindig valamilyen konkrét eseményből, alkalomból indult ki, majd egy asszociációs folyamatban elvont, szimbolikus jellegűvé tette azokat. A természet tüneményei, az egyszerű emberi gesztusok emelkednek lírájában jelképivé.
Érzékeny belső világát finom hasonlatokkal, árnyalt költői képekkel, pátosszal hevített szókinccsel érzékelteti. Témavilágában végig kitartott a nemzeti eszme mellett, de a ’20-as évek második felétől az Erdélyben élő népek békés együttélését hirdető transzilvanizmus felé fordult, a megbékélést szorgalmazta a magyar és a román népek között. A Miért hallgatott el Végvári? című versében így fogalmaz: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.” Humanista és pacifista szemléletmódja miatt ellentétbe került az egyre erősödő szélsőjobboldali mozgalmakkal. Egész életművét végigkísérte a közösségért való élet, a kisebbségi lét körülményei között megkerülhetetlen erkölcsi szerepvállalás gondolata. Leghíresebb versében, az 1931-es Ahogy lehet-ben ezt a sorsvállaló közéletiség programját fogalmazta meg:
„Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...”
(részlet)
Magyarságtudata mellett keresztény hite is végigkísérte pályáját, istenes verseit Kenyér helyett című kötetében fogta össze. A Gondolatok a költészetről című tanulmánya a költői hivatás kérdéseit feszegeti. 1937-ben, majd 1941-ben Baumgarten-díjat kapott, 1940-ben Corvin-lánccal ismerték el munkásságát. Halála után nem sokkal a Magyar Tudományos Akadémia posztumusz nagydíjjal tüntette ki. Babits Mihály Reményik ötvenedik születésnapjára írt, a Nyugat hasábjain megjelent esszéje, Az erdélyi költő végleg megszerezte számára az anyaországbeli elismerést. Szintén ötvenedik születésnapjára a Pásztortűz különleges összeállítással jelentkezett az alapító-főszerkesztő tiszteletére.
A szenvedő, halk hangú Reményik azonban fokozatosan egyre mélyebb depresszióba süllyedt. Hazája elvesztése, az egyre reménytelenebbnek érzett kisebbségi küzdelem a megmaradásért (attól tartott, az erdélyi magyarság fokozatosan felmorzsolódik) lelkileg és testileg is súlyos nyomokat hagytak egészségén. Morfiumfüggő lett, orvosai inzulinsokkal próbálták kezelni. Élete utolsó éveiben már kórházról kórházra járt, de még ekkor is folyamatosan alkotott. 1941-ben adták ki Korszerűtlen versek című kötetét, ugyanekkor született utolsó költeménye, a Meghalni mégis egyedül kell:
„Az ágyad és az asztalod
Minden nap rózsával lehet tele -
Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz -
S mint játékközben a labdát a gyermek:
Egyik kedves kéz a másikba perget -
Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
És végül mégis egyedül maradsz:
Halálod egyedül kell elviselned”
(részlet)
Ötvenegy éves korában hunyt el, 1941. október 24-én. A Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra. A visszaemlékezések szerint Kolozsvár utcáin megállt az élet, mikor végighaladt a városon a temetési menet, az utcákon tízezrek sorakoztak fel a költő tiszteletére. A világháború után azonban mind Magyarországon, mind Romániában igyekeztek befeketíteni Reményik emlékezetét a kommunista rendszerek. A régi, polgári világ után ácsingózó nacionalista költőnek kiáltották ki, sokáig csak elítélő jelzőkkel lehetett említeni a nevét. A ’70-es évektől kezdődően enyhült a tiltás: idehaza és Romániában is megjelenhettek értékelő tanulmányok, illetve válogatott verseket tartalmazó kötetek. 1990-ben, Reményik születésének centenáriuma alkalmából került neve újra a közérdeklődés látóterébe. Az utóbbi évtizedekben több helyütt is emléket állítottak neki: a kolozsvári evangélikus templom falán emléktáblát avattak, a templom udvarán szobrot emeltek neki. Szintén Kolozsváron alakult meg a Reményik Sándor Jótékonysági Művelődési Egyesület és a Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítvány a költő emlékének ápolása, szellemiségének továbbvitele céljából. A természetrajongó költő kedvenc nyaralóhelyén, Óradnán pedig Reményik Sándor Nevelési és Kultúrközpont létesült.
Tegnapi kultbaitünkben Janus Pannonius ellentmondásos életéről olvashatsz:
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
