Sóly nem játszótér: komoly kapcsolatot akart a férfi, a nő fia inkább feldarabolta

Augusztus 20. az államalapítás ünnepe, Szent István király napja, az egyik legrégebbi magyar ünnep. I. István király megalapította és megszilárdította a független, befelé és kifelé egyaránt sikeres magyar államot és a keresztény Európa részévé tette – erre emlékezünk a mai jeles napon.

Géza nagyfejedelem 972-ben került a magyarság élére: az ország ekkor igen nehéz helyzetben volt. A kalandozásoknak a súlyos vereségek miatt vége szakadt, a magyarok két erős birodalom – keleten Bizánc, nyugaton az I. Ottó által összekovácsolt Német-Római Birodalom – szorításában voltak. Géza felismerte, hogy országa csak akkor tud hosszú távon fennmaradni, ha beilleszkedik a keresztény Európába, ezért hittérítőket kért Ottó császártól. Ottó Bernard Sankt Gallen-i püspököt küldte Magyarországra, aki megkeresztelte Gézát és udvarának tagjait (bár a fejedelem élete végéig áldozott a pogány isteneknek is). Géza itthon hatalma megerősítéséhez, a külpolitikában a németek magyarországi terjeszkedési szándékának leszereléséhez használta fel az idegen papokat.

Fia, Vajk – akinek pontos születési helye és időpontja nem ismert, 969 és 980 között, valószínűleg Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot – Szent István vértanú után kapta a keresztségben az István nevet. A hagyomány szerint a prágai Szent Adalbert püspök keresztelte meg a 990-es évek derekán. Géza fiát a bajor herceg – a későbbi II. Henrik császár – nővérével, Gizellával házasította össze. Ekkor számos német lovag érkezett az országba, akik később István seregének magvát alkották. A fejedelem lányait szintén keresztény hatalmak vezetőihez, egyiket a lengyel herceghez, másikat a velencei dózséhoz adta.

Géza 997-es halála után Istvánra hárult apja nagyszabású tervének folytatása és véghezvitele, a keresztény magyar állam megalapításának feladata. Nem volt könnyű dolga: nagybátyja, a Dél-Dunántúlt uraló Koppány a szeniorátus ősi elvére hivatkozva – mely szerint az uralkodói jog a család legidősebb férfi tagját illeti – magának követelte Géza özvegye, Sarolt kezét és a főhatalmat is. Habár Koppány korábban Bizáncban felvette a kereszténységet, híveinek többsége pogány volt, akik a régi rendet és a törzsi szabadságot féltették, és kifogásolták az idegenek jelenlétét az országban. István lovagjai és Koppány seregei 998-ban Veszprém mellett, Sóly közelében csaptak össze. A csatát – erős német támogatással – István nyerte meg. Az elbukott Koppány testét négyfelé vágták és kitűzték a négy legjelentősebb vár falára, elrettentésül azok számára, akik István ellen szervezkednének.

Koppány legyőzése után István nekilátott az új magyar állam megalapításának. Befejezte a pannonhalmi főapátság építését, és koronát kért II. Szilveszter pápától, melyet a millennium évében Asztrik apát el is hozott számára. Istvánt a hagyomány szerint 1000 karácsonyán koronázták királlyá Esztergomban. Ezzel jogilag megteremtődött a keresztény Magyar Királyság, az új uralkodónak azonban még évtizedekig kellett harcolnia, mire stabilizálni tudta hatalmát és meg tudta törni a törzsfők uralmát. Először nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le. Nemcsak erőszakkal, de diplomáciával is érvényt tudott szerezni magának a törzsfőkkel szemben. Az ország északkeleti részét uraló Aba Sámuelt például úgy állította a maga oldalára, hogy hozzáadta egyik lánytestvérét. A meghódított területeken püspökségeket alapított és vármegyéket szervezett: tíz püspökség és két érsekség alakult Magyarország területén, mellyel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – a csehekkel és a lengyelekkel ellentétben – függetleníteni tudta magát a német egyháztól.

István a világi közigazgatást is átszervezte, ennek alapja a vármegyerendszer lett: a területek egy-egy vár irányítása alá kerültek, az igazgatásért az ispán felelt. Két törvénykönyvet alkotott, egyet uralkodása elején, a másikat a végén. Törvényeiben kötelezte alattvalóit a templomba járásra és a templomépítésre („tíz falu építsen egy templomot”), a magántulajdon tiszteletére, tiltotta az emberölést, a gyújtogatást, a király elleni összeesküvést – röviden, megteremtette a letelepedett életforma alapjait. Külpolitikájában arra törekedett, hogy biztonságot nyújtó szövetségesekkel vegye körbe magát. Hódító hadjáratot nem kockáztatott, de mégis gyakran kellett hadat viselnie. Erdélyt a besenyők támadásától kellett megvédenie, meggyűlt a baja I. Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemmel, a bizánci császár oldalán pedig a bolgárok ellen harcolt. A Német-Római Birodalom mellett István Velencével is jó viszonyt ápolt, egyik húgát a dózséhoz, Orseolo Ottóhoz adta feleségül. 1030-ban II. Konrád német-római császár mégis úgy döntött, hadjáratot vezet Magyarország ellen és hűbéresévé teszi a fiatal királyságot. István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva visszaverte a támadást, majd Bécsnél bekerítette és megadásra kényszerítette a császár seregét.

István négy évtizedes uralkodása a magyar történelem egyik legdicsőségesebb időszakai közé tartozik. Egy széttagolt, belső harcoktól és külső elszigeteltségtől szenvedő országot sikerült stabil, egységes keresztény monarchiává változtatnia. A király egyetlen életben maradt fiának, Imre hercegnek szánta a trónt. A Karoling királytükrök mintájára összeállította intelmeit fia számára, melyekben az alapvető erkölcsi kérdéseket, az uralkodói erényeket és a helyes kormányzás mikéntjeit fejtegette számára. Imre azonban 1031-ben egy vadászaton meghalt, így fellángoltak a trónöröklési viták. István megvakíttatta és megsüketíttette unokatestvérét, Vazult, akit azzal vádoltak, hogy összeesküvést szervezett ellene. A nádori hatalmat István uralkodásának utolsó éveiben Aba Sámuel gyakorolta, a király mégis unokaöccsét, a velencei Orseolo Pétert jelölte meg utódjául.

I. István király 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el. A székesfehérvári bazilikában temették el. 1083. augusztus 20-án, VII. Gergely pápa hozzájárulásával a lovagkirály, I. László emeltette oltárra, vagyis vette a szentek sorába Imre herceggel és Gellért püspökkel együtt. Ezt a dátumot, augusztus 20-át a 14. századtól, Nagy Lajos király uralkodásától kezdve tekintették a magyarok egyházi ünnepnek. Az egyetemes nyugati egyház csak a 17. századtól tekintette szentnek István királyt: XI. Ince pápa 1686-ban, Buda visszafoglalása alkalmából rendelte el, hogy augusztus 16-át világszerte tegyék meg Szent István ünnepének. Egy évszázaddal később azonban XIV. Benedek pápa csökkenteni akarta az egyházi ünnepek számát, ezért a Szent István-napot kivette a kalendáriumból. Magyarországon viszont ezzel párhuzamosan Mária Terézia elrendelte a Szent István-nap megtartását, sőt nemzeti ünnepként tette a naptárba augusztus 20-át. 1771-ben a királynő hozatta Bécsbe, majd Budára a Szent Jobbot, melyet a szocialista időszak kényszerű szünetének kivételével azóta is minden évben körmenetben visznek végig a városon.

Az 1848–49-es szabadságharc leverése után hosszú évekig nem ünnepelhették augusztus 20-át, az osztrák államhatalom ugyanis a független Magyarország jelképeként tekintett erre a napra. Először 1860-ban tartották meg újra Szent István napját, ami jelentős tüntetéssé fajult. A kiegyezés után augusztus 20. visszakapta régi jelentőségét. Ferenc József császár az 1890-es években munkaszüneti nappá nyilvánította az ünnepet. A Horthy-korszakban gyakran használták fel a Trianonnál elszakított területrészek visszakövetelésének hangoztatására. A szocializmus éveiben a hatalom nem látta célszerűnek megszüntetni az ünnepet, de igyekezett elvenni nemzeti és vallási kötődéseit. Először az új kenyér ünnepének nevezték el Szent István napját, majd az új, szocialista alkotmány – mely 1949. augusztus 20-án lépett érvénybe – napjaként ünnepelték. A rendszerváltás után visszatértek a régi tradíciók, 1989 óta ismét megtartják a Szent Jobb-körmenetet. 1991-ben az országgyűlés a nemzeti ünnepek – március 15., augusztus 20., október 23. – közül Szent István napját nyilvánította a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepének. A 2012-es Alaptörvény megtartotta ezt a rendelkezést.

Tegnapi kultbaitünkben az első magyar Oscar-díj alkotójáról, Rofusz Ferencről írtunk: