Fogadjunk, hogy te sem vetted észre a színésznő mellbimbóját ebben a jelenetben!

Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőséről, Alfred Hitchcockról legtöbbünknek rögtön a Psycho híres zuhanyjelenete jut eszébe. A filmvásznon addig sohasem látott brutalitású gyilkosságnál azonban már akkor is nagyobb erkölcsi problémának számított, hogy az áldozatot alakító Janet Leigh-nek vajon látszódik-e a mellbimbója a felvételeken.

A „feszültségteremtés mestere” cím megtisztelő birtokosa, minden idők egyik legnagyobb hatású filmrendezője Alfred Hitchcock, akinek újításai, elbeszélés- és filmtechnikai fogásai máig alapnak számítanak a játékfilmkészítésben.

Alfred Joseph Hitchcock 1899. augusztus 13-án született London külvárosában, ír származású katolikus családban. Édesapja egy vegyeskereskedés tulajdonosa volt, három testvér közül legfiatalabbként látta meg a napvilágot. Szülei – különösen édesanyja – szigorú katolikus erkölcsök szerint nevelték, mély nyomot hagyva a fiatal Alfred lelkivilágában. Egy ízben apja bevitte őt a helyi rendőrőrsre, és megkérte a felügyelőt, hogy tíz percre zárja be a kisfiút a fogdába, hogy örök életére megtanulja, mi történik azokkal, akik bűnt követnek el. A rendező állítása szerint innen eredt későbbi fóbiája a törvény őreitől – állítólag vezetni is azért nem tanult meg soha, mert félt, hogy gyorshajtásért megállítanák a rendőrök –, és a filmjeiben gyakran megjelenő, tévesen elítélt ember motívuma is erre az élményre vezethető vissza.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

A kis Alfred magányos gyerek volt, akit kövérsége miatt gyakran csúfoltak a társai. Anyja szigorú, bentlakásos jezsuita iskolába íratta be, ahol a papok gyakran büntették veréssel a kihágáson kapott nebulókat. A szexualitás kifejezetten tabunak, sőt megvetendő dolognak számított. Hitchcock átlagos tanuló volt, de kitűnt társai közül rajztehetségével. Az iskola elvégzése után mérnöknek készült és be is iratkozott egy esti iskolába, de apja halála miatt félbe kellett hagynia a tanulmányait és munkát kellett vállalnia: a londoni telefontársaságnál dolgozott műszaki rajzolóként. Kamaszkorától kezdve érdekelte a filmezés világa, így amikor 1919-ben híre ment, hogy az amerikai Paramount Pictures helyi stúdiót nyit Londonban, jelentkezett az álláshirdetésükre. Inzertrajzolóként kapott munkát, majd hamarosan rendezőasszisztenssé léptették elő, ami akkoriban még afféle mindenes munkát jelentett, így a forgatókönyvírástól a díszlettervezésig rengeteg területbe belekóstolt. A brit filmgyártás egyik fontos beindítója, Michael Balcon producer fantáziát látott a feltörekvő fiatalemberben, és egyre jelentősebb feladatokat bízott rá.

Hitchcock ekkoriban ismerkedett meg a nála egy nappal fiatalabb Alma Reville-lel, aki naplóvezetőként és vágóként dolgozott Balcon keze alatt. A szende, szűz fiatalember és kolléganője között hamarosan szerelem szövődött, néhány évvel később pedig oltár elé álltak. Alma egész hátralévő életében Hitchcock legfőbb bizalmasa és legfontosabb munkatársa maradt. A rendező csak úgy vágott bele egy filmbe, ha előtte kikérte felesége véleményét, aki gyakran szolgált hasznos dramaturgiai tanácsokkal is. A házasságból egy lánygyermek, Patricia Hitchcock született, aki színésznőként feltűnt apja néhány filmjében.

Hitchcock 1922-ben vágott bele első saját filmje, A 13-as szám készítésébe, a mű azonban sohasem készült el, a leforgatott részek is elvesztek. Balcon szárnyai alatt végül 1925-ben debütált rendezőként A gyönyörök kertje című filmmel. Az első valódi Hitchcock-filmnek azonban harmadik darabját, az 1927-es A titokzatos lakót tartotta, mely egy rejtélyes londoni sorozatgyilkos története. Már itt jelen voltak a hitchcocki életmű legfontosabb motívumai: a bűn, a kétértelműség, az ártatlanul meghurcolt ember, és természetesen a feszültséggel teli hangulat. 1929-ben Hitchcock rendezte az első brit hangosfilmet, a Zsarolást, melyet eredetileg még némafilmnek szántak, több jelenetét utólag szinkronizálták. A ’30-as évekre Hitchcock az egyik legismertebb brit filmrendezővé vált, akinek nevét a thriller műfajával kapcsolta össze a közönség. Ekkoriban készült alkotásaiban – Az ember, aki túl sokat tudott (1934), 39 lépcsőfok (1936), Fiatal és ártatlan (1937), Londoni randevú (1938) – dolgozta ki azt a stílust és azt a rendezői eszköztárat, mely egész későbbi életművére jellemző maradt.

Hitchcock már a kezdetektől a hollywoodi filmet tekintette mintának, és arra vágyott, hogy Amerikában dolgozhasson. Otthoni sikereinek nyomán többször is próbálkozott, végül 1939-ben David O. Selznick producer hívta meg a tengerentúlra, hogy rendezzen filmet a Titanic katasztrófájáról. A tervezett projektből semmi sem lett, helyette Hitchcock megkapta Daphne du Maurier regényének, A Manderley-ház asszonyának adaptációját. Habár a rendező kissé csalódott, a film ugyanis ízig-vérig angol történet volt, angol színészekkel, hollywoodi debütálása óriási siker lett, és a legjobb filmnek járó Oscart is hazavihette (melyet producerként Selznick kapott meg és nem a rendező). Hitchcock ettől kezdve az USA-ban folytatta karrierjét, ahol hamarosan az egyik legelismertebb és legkeresettebb rendezővé vált.

A magyar kritika sokáig – teljes félreértésből – a horror mesterének titulálta Hitchcockot, a rendező azonban valójában, ritka kivételektől eltekintve, egész életében a thriller műfajában alkotott. Mondhatni ő maga volt a műfaj megteremtője és kidolgozója. Egyszer tréfásan megjegyezte, hogy ha a Hamupipőkéből csinálna filmet, a közönség akkor is a hullát keresné a vásznon. Mesterien értett hozzá, hogyan játsszon a közönség idegeivel, igazi művészetté fejlesztette a suspense-t, vagyis a feszültségkeltést. Az általa kitalált módszerek, technikák máig a legalapvetőbb rendezői, elbeszélői fogásoknak számítanak a műfajban és általában a játékfilmben. Tőle származnak olyan fogalmak, mint a „MacGuffin”, ami egy, a cselekményt beindító, előremozdító tárgyat jelöl, melynek ezenkívül semmi más későbbi funkciója nincs, illetve a „vörös hering”, mely egy kezdetben fontosnak tűnő, de később mégis elvágott történetszálat jelent. A legtöbb filmjét irodalmi alapanyagból készítette: sokszor, ha talált egy történetet vagy regényt, ami megtetszett neki, gyorsan megvásárolta az adaptációs jogokat, nehogy más lecsaphasson rá.

Filmjeinek témája többségében gyilkossághoz vagy más bűnhöz kapcsolódik, figurái gyakran átlagemberek, akik valamiféle fatális tévedésnek köszönhetően sodródnak bele efféle ügyekbe. Gyakran megjelenik műveiben a szexuális elfojtás és függőség motívuma. Hitchcock emellett nagyon kedvelte a fekete humort, ami szintén gyakran felbukkan a filmjeiben. Színészeit és a stábot sokszor kikészítette gonosz vicceivel: például amikor megtudta, hogy az egyik színész retteg a pókoktól, egy műpókokkal teli dobozt ajándékozott neki. Műszaki tehetségét és mérnöki alaposságát a filmkészítésben is kamatoztatta: mindent pontosan, precízen, kockáról kockára előre megtervezett. A forgatást a filmkészítés legunalmasabb részének tartotta, hiszen szerinte ott pusztán annyi a dolga, hogy a már jó előre kidolgozott terveket valósítja meg élőben. Munkamódszeréből kifolyólag gyűlölte, ha a színészek improvizálni próbáltak vagy a lélektannal jöttek. Ingrid Bergman egyszer megkérdezte tőle, mi a motivációja az aktuális jelenetben, mire a Mester így válaszolt: „Az a nagy rakás pénz, amit ezért a filmért kapsz!”. A színészeket előszeretettel hasonlította marhákhoz, akiket terelgetni kell. Bergman mellett a korszak más nagy „marhái” is előszeretettel játszottak Hitchcock filmjeiben, a rendező állandó kedvenc színészei közé tartozott Cary Grant, James Stewart és Grace Kelly.

Hitchcock egyik legismertebb kézjegyének számított, hogy pár másodperc erejéig ő maga is feltűnt a filmjeiben. Ez a szokása még A titokzatos lakóban kezdődött, amikor az egyik statiszta nem jelent meg a forgatáson, ezért ő ugrott be helyette. Mint mondta, apró cameoszerepeinek köszönhetően könnyebben bele tudta magát helyezni filmjeinek világába. Gyakran apró gegek formájában bukkant fel a vásznon: épp lekési a buszt, egy nagybőgőt próbál lecipelni a vonatról, vagy egy falkányi uszkárt (saját kutyáit) vezet pórázon. Egy idő után a közönség már tudatosan kereste őt a vásznon, ezért Hitchcock mindig a film első pár percébe tette önmagát, hogy ne terelje el a nézők figyelmét a cselekményről. Legfrappánsabb felbukkanása a Mentőcsónak (1944) című filmben történt: itt az egyik szereplő által olvasott újságban jelenik meg a fotója – egy fogyókúrás szer reklámjában.

A ’40-es évek legismertebb Hitchcock-filmjei közé tartozik a kisvárosban bujkáló rejtélyes gyilkos nagybácsiról szóló A gyanú árnyékában (1943) – melyet ő maga a legjobb filmjének tartott –, a pszichoanalízist a középpontba helyező Elbűvölve (1945), a Forgószél című romantikus kémthriller (1946) és A kötél (1948). Utóbbi a Mester egyik legbravúrosabb alkotása: két fiatalember felsőbbrendűségi komplexusoktól vezérelve, amolyan Raszkolnyikov-módra gyilkosságot követ el, majd meghívja egyetemi professzorát és ismerősi körét lakásukba partira, miközben a hulla végig egy dobozba zárva hever a szobában. A gyilkosok nézőpontjából követett cselekmény végig valós időben játszódik, és hosszú, 10-15 perces beállításokban van elmesélve, melyeket úgy illesztettek egymáshoz, hogy azt a látszatot keltsék, mintha az egész film egyetlen folyamatos snitt lenne.

Az Idegenek a vonaton (1951) egy „elcserélt gyilkosság” furfangos története, a Meggyónom (1953) egy fiatal pap drámája, aki a gyóntatófülkében szerez tudomást egy gyilkosság tettesének kilétéről, a később sokszor feldolgozott Hátsó ablakban (1954) egy lábtörés miatt kerekesszékbe kényszerült fotóriporter unalmában a szomszédokat figyeli távcsővel, amikor gyilkosságra lesz figyelmes. Ehhez a filmhez Hitchcock egy egész bérház valósághű mását felépíttette a műteremben. 1956-ban újra feldolgozta korábbi filmjét (Az ember, aki túl sokat tudott), az ugyanebben az évben készült Tévedés áldozata pedig egy ártatlanul börtönre ítélt férfi kálváriáját meséli el. Az évtized második felében a rendező kísérletezőbb kedvében volt. Az 1958-as Szédülés – melyet az ítészek gyakran a világ valaha készült egyik legjobb filmjeként rangsorolnak – a modernista film előszobájának számít. Itt találta ki a híres „Hitchcock-fahrt” technikáját, amikor a kamera előremozog, miközben az objektív kifelé zoomol, így keltve különös, a szédüléshez hasonló érzést a nézőben.

Alfred Hitchcock, a Mester
Alfred Hitchcock, a MesterFotó: Bettmann / Getty Images Hungary

Időközben Hitchcock a televíziózásba is belekóstolt: félórás epizódokból álló Alfred Hitchcock bemutatja című sorozata, melyben producerként, műsorvezetőként, alkalomadtán rendezőként is részt vett, gyakran csattanóra épülő „meghökkentő meséket” prezentált hétről hétre. A sorozat olyan népszerű volt, hogy több mint tíz évig műsoron volt. Hitchcock, aki minden epizód elején ikonikussá vált „Jó estét!” köszöntésével jelent meg a képernyőn, hamarosan jól ismert arccá, igazi sztárrá vált – ami egy rendező esetében igazi ritkaságnak számított akkoriban. Népszerűségét kihasználva nevével és arcképével a tévésorozathoz hasonló sztorikat tartalmazó magazinokat és novellásköteteket adtak el, melyekhez valójában nem sok köze volt (utóbbiak közül több magyar fordításban is megjelent).

Hitchcock népszerűségének és pályájának csúcsát az 1960-ban bemutatott Psycho jelentette, mely új fejezetet nyitott a thriller (és a horror) műfajában. A Robert Bloch – egy valódi sorozatgyilkos, Ed Gein alakja által inspirált – regényéből készült film egy zavart elméjű, skizofrén fiatalember, Norman Bates (Anthony Perkins) története, aki saját, halott és a pincében kitömve tárolt, zsarnok édesanyjának beöltözve követ el gyilkosságokat az általa igazgatott motelben. A film nemcsak témája miatt volt újszerű és sokkoló, de a rendező által használt eszközök, a képek, hangok, vágások és a zene is jócskán kitettek magukért. A leghíresebb természetesen a háromperces, ötven vágást tartalmazó zuhanyjelenet, melyben Bates zuhanyzás közben szúrja le egy késsel csinos, szőke áldozatát (Janet Leigh). Habár a kés valójában egyszer sem ér Leigh bőréhez a vásznon, a gyors vágásoknak és a zenének köszönhetően (Bernard Herrmann ikonikus szerzeménye) a korabeli nézőket igazi sokként érte a korábban sohasem látott brutalitású gyilkosság. A cenzorok elsősorban amiatt aggódtak, hogy állítólag Leigh mellbimbója látszódik az egyik képen. Hitchcock az első megtekintést követően pár nappal később újra megmutatta a bizottságnak ugyanazt a jelenetet – ezúttal azok a tagok, akik korábban „látták” a mellbimbót, most nem találták, azok pedig, akiknek eddig nem tűnt fel, hirtelen „meglátták” az ominózus testrészt.

A rendezőnek sok más miatt is meggyűlt a baja az erkölcscsőszökkel. A cenzúrabizottság kifogásolta például, hogy a film elején a főhősnő és szeretője egy ágyban fekszenek, és a nő alsóneműben van. A transzvesztitamotívum szintén fejfájást okozott a bizottságnak. Hitchcock apró diadala viszont, hogy a Psycho volt az első hollywoodi film, melyben vécécsésze látható. A remek reklámkampánynak is köszönhetően a közönség özönlött a filmre, Hitchcock mesterműve több mint ötvenmillió dollárt hozott a konyhára 800 ezer dolláros költségvetése ellenében. A legenda szerint a film hatására alaposan lecsökkent a nyilvános fürdők látogatottsága Amerika-szerte. A hátborzongató remekmű később természetesen kiváló fejőstehénnek is bizonyult – három folytatás és egy előzmény-tévésorozat is készült belőle (mindegyik Hitchcock halála után).

Következő alkotása, a Madarak (1963) volt Hitchcock egyetlen vegytiszta horrorfilmje, egyben a természeti horror műfajának megteremtője. A cselekményben egy kaliforniai kisvárost, Bodega Bayt támadják meg a rejtélyes okból megzavarodott, agresszívvé vált madarak. A brutális képsorokban a varjak, sirályok belekapaszkodnak áldozataik hajába, széttépik az útjukba kerülőket – mindezt ismét Herrmann különös, zajokra épülő zenei kíséretével. A Madarak és az azt követő Marnie (1964) forgatása főként Hitchcock és felfedezettje, a modellből színésznővé lett Tippi Hedren viharos kapcsolata miatt került a bulvárlapokba. Hedren szerint a rendező zsarnokként bánt vele, saját szexuális vágyainak tárgyaként kezelte, megszállottként hajszolta őt, és amikor visszautasította Hitchcock közeledését, amaz mindent megtett, hogy ellehetetlenítse a karrierjét.

Hitchcock pályájának utolsó másfél évtizedében már kevésbé volt aktív. Szakadt függöny (1966) és Topáz (1969) című jelentéktelen filmjei nem találtak nagy visszhangra. 1972-es Téboly című thrillerét szülővárosában forgatta. A cselekmény egy Londonban tevékenykedő, áldozatait nyakkendőjével megfojtó gyilkos körül forog. Utolsó filmje, a Családi összeesküvés (a magyar cím félrefordítás, valójában a Családi sírhely a helyes) 1976-ban készült. Szeretett volna még egy utolsó filmet forgatni – a Rövid éjszaka című thriller forgatókönyve már régóta készen állt, de a rendezőt megromlott egészségi állapota megakadályozta az elkészítését. Habár hatszor jelölték rendezőként Oscarra, egyszer sem nyerte el a díjat. 1968-ban végül az akadémia életműdíjjal jutalmazta fél évszázados munkásságát. Köszönőbeszéde mindössze két szóból állt: „Thank you”. 1979-ben elnyerte az Amerikai Filmintézet életműdíját. Ugyanebben az évben Erzsébet királynő lovaggá ütötte. Hitchcock utolsó éveiben pacemakerrel élt és ízületi gyulladás (reumatoid arthritis) kínozta. Halálát végül veseelégtelenség okozta. Nyolcvanéves korában, 1980. április 29-én hunyt el Bel Air-i otthonában. Özvegye, Alma, két évre rá követte őt a halálba.

Míg az amerikai közönség főként sikergyárosként és a feszültségkeltés mestereként látta Hitchcockot, az ’50-es évektől kezdve az európai filmkritikusok, a francia újhullám és a modernizmus későbbi alkotói példaképükként, igazi zseniként tekintettek alakjára. Leghíresebb csodálója François Truffaut volt, aki híres interjúkötetet is készített mesterével. Az amerikai filmesek közül Brian De Palma volt a leghíresebb „Hitchcock-epigon”, de sokan mások, például M. Night Shyamalan és Christopher Nolan is a brit rendező munkásságát nevezték meg legfőbb inspirációjukként. Mel Brooks 1977-ben Magasfrász címmel paródiafilmet rendezett Hitchcock munkássága előtt tisztelegve, melynek kapcsán a Mester véleményét is kikérte. 2012-ben két életrajzi film is született róla egy éven belül. A Hitchcock a Psycho forgatásának kulisszái mögé vezet be, a címszerepben Anthony Hopkins, Alma szerepében pedig Helen Mirren látható. A Hitchcock és Tippi Hedren című angol tévéfilm pedig az ominózus, fentebb vázolt esetet meséli el. A rendezőt itt Toby Jones, Hedrent pedig Sienna Miller alakítja.

Schrödinger macskájáról bizonyára hallottál már. De azt is tudod, hogy pontosan ki az a Schrödinger, és miért kapott Nobel-díjat? Ha nem, tegnapi kultbaitünkből megtudhatod:

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.