Tennessee Williams a 20. századi amerikai drámairodalom három legnagyobb alakjának egyike (Eugene O’Neill és Arthur Miller mellett), akinek pontos lélekrajzra törekvő, költői realista drámái az emberi kapcsolatok befuccsolását, a szexuális és érzelmi függőséget, az amerikai dél álromantikus világa mögött meghúzódó traumákat állították a középpontba.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A Mississippi állambeli Columbusban látta meg a napvilágot 1911. március 26-án, Thomas Lanier Williams III néven, három gyerek közül a középsőként. Ötéves korában diftériát kapott, a betegség miatt egy évig kimaradt az iskolából, még járni is újra meg kellett tanulnia. A házba bezárva Thomas a különböző mesékbe, történetekbe menekült, és ez hamar felkeltette az érdeklődését az írás iránt. Szülei házassága már a kezdetektől kudarcos volt. Utazó cipőügynökként dolgozó apja elhanyagolta a családot, és egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. A beteg, gyengélkedő Thomast nem szívlelte, helyette öccsét, Dakint tartotta az „igazi fiának”. Édesanyja, egy anglikán lelkész lánya, egész életében megszállottan arra vágyott, hogy „déli úrhölgy” lehessen. Férjével ellentétben ő gondoskodással, szeretettel fordult idősebbik, betegeskedő fia felé, így próbálta pótolni a házasságából hiányzó gyengéd érzelmeket. Ő vette Thomasnak az első írógépet, mikor a fiú tizenegy éves volt. Tizenhat évesen jelent meg nyomtatásban az első írása, egy esszé, amiért öt dollárt kapott, egy évvel később pedig az első novelláját is publikálták.
Williams nővére, Rose kislánykora óta skizofréniában szenvedett. Miután az elmegyógyintézeti kezelések sikertelennek bizonyultak, a lányon lobotómiát hajtottak végre, ami egész életére cselekvésképtelenné tette. Húga tragédiája – amit sohasem bocsátott meg szüleinek – egész későbbi munkásságára kihatott. Drámáiban gyakran jelenik meg a törékeny, labilis nő figurája. Élete során Williams maga is gyakran küzdött depresszióval, és sokszor attól rettegett, hogy nővéréhez hasonlóan meg fog őrülni. Saját homoszexualitásának felfedezése még jobban ráerősített az állandó kívülállóság érzésére, és szorongását az italba fojtotta. A vallást is szkeptikusan szemlélte, ami szintén kirívónak számított a déli államok szigorú, protestáns erkölcsű világában.
A Missouri Egyetemen, majd a St. Louis-i Washington Egyetemen tanult újságírást, miközben egy cipőgyárban dolgozott, hogy fedezni tudja a tandíjat. Eközben már drámákat írt, melyeket néhány helyi színtársulat be is mutatott. Ezen felbuzdulva beiratkozott az Iowai Egyetem színház szakára, itt diplomázott 1938-ban. Diploma után New Orleansba költözött, ahol különböző munkákat vállalt, miközben megpróbált drámaíróként befutni. Itt vette fel – a déli állam után – a Tennessee keresztnevet. Első sikerét 1944-ben aratta az Üvegfigurák című darabjával, melyet Chicagóban és New Yorkban is sikerrel vittek színre. A dráma cselekménye és alakjai nagymértékben Williams saját, diszfunkcionális családján alapulnak. Egy idősödő, múltba révedő déli dáma osztozik St. Louis-i lakásán béna lábú lányával és elvágyódó fiával, a család egyetlen kenyérkeresőjével. Miután a lányt hiába próbálják férjhez adni – az anya ettől reméli gyermekei boldogságát –, a fiú végleg megcsömörlik és otthagyja a családi fészket.
Az igazi világhírt következő darabja, az 1947-ben debütált A vágy villamosa hozta el számára, mellyel elnyerte a Pulitzer-díjat. A New Orleans francia negyedében játszódó dráma szintén egy működésképtelen kapcsolatot mutat be Stella, a régi déli famíliából származó úrilány és brutális, erőszakos munkás férje, Stanley Kowalski között (utóbbi alakját a szerző egyik cipőgyári kollégájáról mintázta), akiknek életébe váratlanul robban be Stella nővére, a lelkileg sérült Blanche – egy újabb elegáns „déli dáma”, akin lassan elhatalmasodik az elmebaj. A darab a Broadway egyik legnagyobb sikere lett, 1951-ben pedig a filmvásznon is meghódította a közönséget. A rendezői székbe Elia Kazan ült, aki korábban a darabot is színre vitte. Stanley szerepében itt robbant be a fiatal Marlon Brando, Blanche alakját pedig az Elfújta a szél egykori sztárja, a való életben is mániás depresszióval küzdő Vivien Leigh formálta meg bravúrosan.
A következő évtizedben további sikerek következtek, amiknek köszönhetően Williams a Broadway egyik legelismertebb szerzőjévé vált. A Macska a forró bádogtetőn (1955) egy déli ültetvényes család hazugságokkal, képmutatással teli világába kalauzolja a nézőt. A pátriárka haldoklik, de családja eltitkolja előle a hírt, azt remélve, minél kedvesebbnek mutatkoznak vele, annál nagyobbat kaszálnak az örökségből. Fia, Brick képtelen megbirkózni egy volt iskolástársa iránt érzett homoszexuális érzelmeivel, ezért az ivásba fojtja szorongását. A darab elhozta Williams számára a második Pulitzer-díjat, három évvel később pedig – a hollywoodi cenzúrának engedve a homoszexuális szálat kigyomlálva – Paul Newman és Elizabeth Taylor főszereplésével a filmváltozat is megszületett. Az Orfeusz alászáll (1957), a Tavaly nyáron hirtelen (1958) és Az ifjúság édes madara (1959) szintén sikert arattak és hamar a mozivásznon találták magukat. Előbbiben újfent Brando játszotta a főszerepet az olasz sztár, Anna Magnani oldalán.
Williams darabjainak középpontjában a diszfunkcionális érzelmek, az illúziók és a társadalmi képmutatás állnak, melyek csapdájában hiábavalóan vergődnek hősei. Egyáltalán nem hatottak rá a korszak európai irányzatai, mint például az abszurd színház, helyette egyfajta – saját szavaival élve – „költői realizmust” próbált megteremteni. Stílusának kialakulásához fontos inspiráció volt az amerikai dél irodalmi öröksége, a Southern Gothic, ami bővelkedik hátborzongató, kísérteties, erőszakos elemekben. Az „elátkozott dél” dekadenciája, traumákkal terhes, a letűnt dicsőség illúziójába kapaszkodó világa termékeny talajt jelentett a lelkileg, sőt gyakran testileg is sérült karakterekkel benépesített történetekhez. Az elemzők kiemelik még a freudi szexuálpszichológia hatását Williams drámáiban: az elfojtások, a szexuális perverziók, a beteljesületlen vágyak minden darabját átjárják.
1963-ban Williams élettársa és nagy szerelme, Fred Merlo tüdőrákban elhunyt. Ez a tragédia hatalmas csapást mért az íróra, aki súlyos depresszióba esett, alkohol- és drogfüggő lett, végül beutaltatta magát egy elmeklinikára. Később a hírhedt Dr. Max Jacobson ajánlására amfetaminokat kezdett szedni a depressziója ellen. Korábbi sikereit sohasem tudta megismételni, és függőségén sem tudott úrrá lenni. Egyre magányosabbnak és elszigeteltebbnek érezte magát – hiába kereste fiatalabb meleg férfiak társaságát, azok legtöbbször visszautasították az idősödő drámaíró közeledését. 1975-ben megírta az emlékiratait. 71 évesen hunyt el, 1983. február 24-én, egy bizarr baleset következtében. Holttestére egy New York-i szállodai szobában találtak rá a rendőrök. A halottkém úgy találta, az író halálát fulladás okozta, ugyanis véletlenül a torkán akadt egy szemcseppes flakon műanyag kupakja, amit a szájában tartott, miközben csepegtetni akart a szerből. A boncolás barbiturátok nyomát találta a szervezetében, és ebből a hatóságok arra következtettek, hogy Williams a kupakot valójában kábítószer-tabletták beszedéséhez használta.
Jimmy Carter elnök 1980-ban az Egyesült Államok legmagasabb polgári kitüntetését, az Elnöki Szabadság-érdemrendet adományozta Tennessee Williamsnek. Egy másik, merőben eltérő tiszteletadás a William Hanna – Joseph Barbera alkotópáros részéről érkezett, akik Williams jellegzetes külsejéről, hanghordozásáról és manírjairól mintázták egyik rajzfilmfigurájukat, egy rózsaszínű, délies eleganciával beszélő oroszlánt, Nyegleót (Snagglepuss), akinek jellegzetes beszólására – Agyő, balra el! – biztos sokan emlékeznek.
Érdekesnek találtad ezt a kultbaitet? Olvasd el a tegnapit is:
