A japán Kuroszava Akira több mint fél évszázados életműve hidat képezett kelet és nyugat között. Shakespeare-t, Dosztojevszkijt, Tolsztojt adaptált, inspirációval szolgált a spagettiwesternek és a Star Wars számára is, miközben a japán történelemből és az aktuális valóságból építkezett. Minden idők legismertebb japán filmrendezője nagy nemzetközi hírnévnek örvendett, hazájában azonban „túlságosan nyugatinak” bélyegezték munkáit.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Kuroszava egykori szamuráj család sarjaként született Tokióban 1910. március 24-én, tornatanár apa nyolcadik, legkisebb gyermekeként. Szülei nyitott szellemben nevelték, és bátorították, hogy megismerje a nyugati kultúrát. A fiatal Akira sokat járt moziba és falta az amerikai regényeket, de valódi álma – ekkor még – az volt, hogy festő lesz. Legjobb barátja és példaképe négy évvel idősebb bátyja, Heigo volt. Tizenhárom éves volt, amikor bátyjával átélték a Tokiót sújtó nagy földrengést. Akira megriadt a romoktól és a szanaszét heverő holttestek látványától, de testvére arra intette, inkább nézzen szembe a félelmével. Ez az élmény egész életére hatással volt. Érettségi után a festőnek tanuló Akira összeköltözött bátyjával, aki mozikban dolgozott bensiként, vagyis a némafilmeket szöveges magyarázattal kísérő narrátorként. A ’30-as évek elején azonban Japánban is megjelent a hangosfilm, ami miatt Heigo és kollégái hirtelen állás nélkül maradtak. A bensik sztrájkolni kezdtek, de igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Heigo végül a kilátástalanságból a halálba menekült.
Bátyja öngyilkossága után Kuroszava úgy döntött, a festés helyett jövedelmezőbb foglalkozás után néz. Az ekkoriban szárnyait bontogató Toho stúdió rendezőasszisztenseket keresett – így került be a filmszakmába, ahol az asszisztensi munka mellett kitanulta a forgatókönyvírást, a díszlettervezést és a storyboard rajzolást is. Végül 1943-ban mutatkozhatott be rendezőként A judo legendája című filmmel, amely annyira sikeres lett, hogy két évvel később folytatást is szült. Első jelentősebb munkája, melyben saját bevallása szerint képes volt kibontakoztatni saját rendezői hangját, az 1948-as Részeg angyal, egy alkoholista orvos története, aki egy tuberkulózisban szenvedő gengsztert próbál megmenteni. Utóbbi szerepben Kuroszava kedvenc színésze, a legendás Mifune Tosiro brillírozott, akivel a rendező itt dolgozott először együtt.
A világhírt a két évvel később született A vihar kapujában hozta meg Kuroszava számára. Az Akutagava Rjúnoszuke elbeszélése nyomán született film egy gyilkosság történetét és az ügy felgöngyölítését meséli el. A bűnesetet négy különböző személy – köztük egy médiumon keresztül az áldozat – bíróságon tett tanúvallomásából ismerjük meg, amelyek ellentmondanak egymásnak. A filmnyelv bravúros használata – Kuroszava a filmkészítést komplex művészeti tevékenységnek fogta fel, melyben a próza, a dráma, a képzőművészet, stb. mind egybejátszik – hamar nemzetközi visszhangot keltett a film körül, ami nagy meglepetésre elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját és a legjobb idegen nyelvű film (akkor még tiszteletbeli) Oscarját. A siker nemcsak Kuroszava, de az egész japán filmművészet számára ajtót nyitott nyugat felé. A vihar kapujábant azóta is számtalanszor próbálták „utánozni”, tisztelegni előtte. Hollywoodban westernként dolgozták fel, de még a Star Trek: Az új nemzedék egyik epizódjában is megidézték évtizedekkel később.
Ezt követően Kuroszava Dosztojevszkijt adaptált, a modern japánba ültetve át Miskin herceg történetét (A félkegyelmű, 1951), majd Tolsztoj Ivan Iljics halála nyomán készítette el talán legmeghatóbb, leghumanistább filmjét, az Élnit (1952). A következő világraszóló siker az 1954-es A hét szamuráj. Kuroszava legnagyobb szabású filmje a 15. századi Japánban játszódik, ahol egy csapat gazdátlan szamuráj egy szegény falu népének szolgálatába szegődik, hogy megvédje őket a banditák támadásától. A siker nem maradt el, és ez abból is jól látható, hogy Hollywood is lecsapott a történetre – a belőle készült A hét mesterlövész szintén legendás alkotás lett, és számtalan folytatást ért meg. Első igazi szamurájfilmjében és az azt követő remekművekben Kuroszava még tovább fejlesztette A vihar kapujában című filmben megteremtett filmes kifejező eszköztárat.
Gyors vágásaival, közelképeivel, világítástechnikájával, dinamikus kamerakezelésével kifejezetten modernnek számított, nem csoda, hogy az ekkoriban kamaszéveiket töltő, később Hollywoodot megreformáló csodagyerekek, Spielberg, Lucas, Coppola, áhítattal lesték a filmjeit, mesterükként tekintettek a japán zsenire. George Lucas bevallottan számos dolgot kölcsönzött Kuroszava szamurájfilmjeiből, beleértve a Csillagok háborúja két robotjának, C3PO-nak és R2D2-nak a karakterét, akiket az 1958-as Rejtett erőd két szereplője nyomán talált ki. Lucas a Star Wars filmekben gyakran látható, a jeleneteket átkötő oldalas, illetve körkörös áttűnéseket is Kuroszavától vette át.
Kuroszava 1957-ben a Macbethet helyezte át középkori Japán világába (Véres trón), 1961-es filmje, A testőr pedig egy Dashiel Hammett ponyva, a Véres aratás nyomán született. Sergio Leone az utóbbi film cselekményét vette át, amikor három évvel később megalkotta a spagettiwestern műfajteremtő alkotását, az Egy maréknyi dollárért című filmet. Az olasz rendező később a bíróságon volt köteles felelni japán kollégájának. Miközben Kuroszavát nyugaton a legnagyobb mestereknek kijáró elismerés övezte, hazájában sokan kritizálták, mondván, filmjeiben túlságosan a nyugati ízlést követi, kiárusítja művészetét a külföldieknek. A filmek exportjáért felelős szervek természetesen nagyon jól tudták, hogy Kuroszava „nyugatias” stílusa remekül eladható a világban, ezért igyekeztek a filmjeit nyomni külföldi forgalmazásba, fesztiválokra, háttérbe szorítva más kiváló alkotókat, mint Mizogucsi Kendzsi vagy Ozu Jaszudzsiro.
A ’60-as évek második felében Kuroszava Hollywoodba ment, ahol felajánlották neki a Pearl Harbor elleni támadásról készülő, nagyszabású Tora! Tora! Tora! című háborús film megírását és társrendezését (Kuroszava feladata a japán részek megrendezése volt, az amerikai jeleneteket Richard Fleischer rendezte). A munkálatok azonban nem mentek zökkenőmentesen. Az amerikai munkamódszerek merőben eltértek attól, ahogy Kuroszava a hazájában dolgozott. A folyamatos nyomás, a stábbal való kommunikációképtelenség nagyon megterhelték a rendezőt, akinek egyre rosszabb lett az egészségi állapota. Végül a producer elmeklinikára utaltatta be, ahol megállapították, hogy súlyos ideggyengeségben szenved. Kuroszava otthagyta a projektet, anélkül hogy egyetlen kocka hasznos anyagot leforgatott volna, a stáblistáról pedig levetette a nevét.
Ezt a traumát egy még súlyosabb kudarc követte. 1970-es filmje, a Dodeszukaden, ami egy nyomortelepen játszódik, címét pedig az egyik gyerekszereplő után kapta, aki egy képzeletbeli vonat zakatolását játssza ezzel a hangutánzó szóval, kritikai és anyagi bukás lett, csődbe vitte saját filmgyártó vállalkozását. A kudarc hatására Kuroszava 1971 decemberében öngyilkosságot kísérelt meg – megpróbálta felvágni az ereit és elvágni a torkát –, de nem járt sikerrel. Hamar felépült, visszavonult a filmezéstől, és otthona magányában keresett menedéket.
Két évvel később tért vissza a rendezői székbe és aratott újra világsikert, Hollywood után ezúttal a rivális nagyhatalom, a Szovjetunió filmgyártását erősítve. A Moszfilm stúdió felkérésére készített Derszu Uzala Vlagyimir Arszenjev azonos című regényének adaptációja, melynek főhőse egy szibériai nomád nép, a nanájok utolsó képviselője, aki képtelen alkalmazkodni a megváltozott világhoz, a civilizációhoz és elhagyni a vadont, melyben egész életét eltöltötte. A film másodszor is elhozta az Oscar-díjat Kuroszavának. Nem mindenki volt azonban ennyire lelkes. Az anekdota szerint Kádár János privát vetítőjében nézte meg Kuroszava művét, a mozi üzemeltetőjének tanácsára, aki azt gondolta: Oscar-díjas film egy öreg vadászról, Kádár elvtárs pedig imád vadászni, biztos tetszeni fog neki. A hűséges káder azonban elszámította magát, a pártfőtitkár ugyanis, miután végigszenvedte Kuroszava lassú tempójú filmkölteményét, dühödten rohant oda hozzá: „Ha még egyszer levetít nekem egy ekkora szart, esküszöm, soha többet moziba nem teszi be a lábát!”
Idős éveiben a japán mester a korábbihoz képest kevésbé gyakran, de változatlan szorgalommal készítette filmjeit. Az 1980-as Árnyéklovas társfinanszírozója Francis Ford Coppola volt, az alkotás Cannes-ban Arany Pálmát nyert. 1985-ben Kuroszava Shakespeare Lear királyát álmodta vászonra Ran – Káosz címmel, mely az akkori legdrágább japán filmnek számított. A finanszírozásba ezúttal Luis Buñuel korábbi producere, a francia Serge Silberman szállt be. Mivel a forgalmazó nem tudott megállapodni, hogy japán vagy francia filmről van szó, nem nevezték a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára. Habár a Ran Japánban mérsékelt sikert aratott, külföldön a mester egyik legnagyobb alkotásának kiáltották ki, mely bőven felveszi a versenyt fiatalon készített mesterműveivel. Egy történet szerint amikor egy külföldi kritikus megkérdezte a vizualitásáról híres Kuroszavát, hogy az egyik jelenetet miért pont egy adott beállításból vette fel, a rendező így felelt: „Ha tíz centivel jobbra fordítom a kamerát, belóg a képbe a repülőtér. Ha tíz centivel balra, a Toyota gyár. És tudja, a film a középkori Japánban játszódik.”
1990-ben Kuroszava saját álmait filmesítette meg – az Álmok egy idős zseni személyes merengése, erős szimbolizmussal és még erősebb képi világgal felvértezve. A leghíresebb jelenetben egy festő belesétál egy Van Gogh-képbe és találkozik a holland mesterrel, akit Martin Scorsese alakít. Mivel a japán stúdiók ezúttal sem voltak hajlandók finanszírozni a költséges alkotást, most egy másik Kuroszava-rajongó, Steven Spielberg segített be az anyagiakba. Az 1991-es Augusztusi rapszódia a Nagaszaki elleni atomtámadás lelki hatásaival foglalkozik, egy amerikai sztárral, Richard Gere-rel a főszerepben. Kuroszava utolsó filmje, az 1993-as Még nem... után is folyamatosan dolgozott, forgatókönyvet írt, azonban egy balesetet követően a nyolcvanas éveit taposó rendező már képtelen volt lábra állni, utolsó éveit kerekesszékben töltötte. 1998 szeptemberében stroke következtében hunyt el tokiói otthonában, nyolcvannyolc évesen.
Kuroszava életművére az erős látványvilág és a filmnyelv bravúros használata mellett az erős humanista szemléletmód is mindvégig jellemző maradt. Filmjeiben mindig jelen van egyfajta morális tanulság, de sohasem didaktikusan, szájbarágósan. Hősei gyakran a végsőkig kitartanak, még akkor is, ha legtöbbször elbuknak. Többek között Dosztojevszkij hatására Kuroszava megértően viszonyul hőseihez. Az emberi tényező érdekli, a küzdelmek, az erőszak, a részvét, az önfeláldozás. Saját maga így fogalmazott:
Ha tárgyilagosan nézem az általam forgatott filmeket, akkor, gondolom, ez lehet a mondanivalójuk: Mért nem tudják az emberek megpróbálni, hogy boldogabbak legyenek?
Ha érdekesnek találtad ezt a kultbaitet, olvasd el a tegnapit is, itt:
