Boris Vian a modern francia irodalom különös zsenije, akinek nyelvi leleményessége és játékossága hetven éve bűvöli el az olvasókat. Rövid élete során foglalkozott költészettel, matematikával, színészettel, festészettel és dzsesszzenével is, de legtöbben a Tajtékos napok szerzőjeként ismerik. A kultregényt újabb és újabb nemzedékek fedezik fel maguknak.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Vian 1920. március 10-én született a Párizs környéki jómódú Ville d’Avray kertvárosban. Műszaki diplomát szerzett, és egy ideig a Francia Szabványügyi Hivatalban dolgozott. A monoton hivatali munka helyett jobban érdekelte őt az amerikai popkultúra, elsősorban a dzsesszzene és a bűnügyi ponyvairodalom. Trombitásként saját dzsesszzenekarában játszott, igazi fanatikusként hallgatta Duke Ellington, Miles Davis és a többi nagyság lemezeit, zenekritikákat írt és saját dalokat szerzett. Ezzel párhuzamosan Sartre köréhez csatlakozva bekapcsolódott a korszak értelmiségi közéletébe (a barátság nem akadályozta Sartre-t, hogy elcsábítsa Vian első feleségét, Michelle-t).
1946-ban kiadták első regényét, a Venyigeszú és a planktont, mely csúfosan megbukott. A bukást követően Vian úgy gondolta, megpróbálkozik valami eladhatóbbat írni. Így született – mindössze tizenöt nap alatt – a Köpök a sírotokra, ami az amerikai detektívponyvák és film noirok utánzata akart lenni (korábban Vian fordítóként ültette át franciára többek közt Raymond Chandler műveit). A Vernon Sullivan álnéven kiadott regény hatalmas siker lett, de óriási botrányt is okozott nyers, szókimondó stílusával, a szexualitás nyílt ábrázolásával és a rasszizmus témájának boncolgatásával.
A következő évben jelent meg Vian máig leismertebb regénye, a Tajtékos napok. A művet eredetileg egy pályázatra írta, melynek döntőbírái között volt barátja, Albert Camus is. Camus megígérte neki, hogy az ő műve fogja elhozni a díjat, végül mégis üres kézzel távozott. A regényt megjelenésekor hidegen, különösebb érdeklődés nélkül fogadták. Ugyanez lett a sorsa többi saját néven publikált könyvének is – Pekingi ősz, Piros fű, Szívtépő –, miközben Sullivan néven írt álponyváit – A holtaknak már mindegy, Pusztuljon minden rusnyaság!, Ki érti a csajokat? – falta a közönség. Igazán csak halála után, a ’60-as évektől kezdődően fedezték fel újra irodalmi munkásságát, ekkor vált a Tajtékos napok és a többi regénye a szülők értékrendje ellen lázadó fiatalság kultuszművévé – és maradt az mind a mai napig.
A Tajtékos napok, amit Raymond Queneau korunk legmeghatóbb szerelmi regényének nevezett, két fiatal pár, Colin és Chloé, illetve Chick és Alise története, akik a sztori kezdetén boldogan, luxusban és kényelemben élik felhőtlen, bolondos és játékos életüket. Colin többek között feltalálja a koktélzongorát, mely a lejátszott hangjegyeknek megfelelően állítja össze a kívánt italokat. A boldogság azonban hamar fakulni kezd: Chloénál halálos betegséget diagnosztizálnak (lótuszvirág nő a tüdejében), Chick pedig a sztárolt filozófus-tanár Jean-Sol Partre (nem véletlen az áthallás) megszállottjává válik, fanatikus rajongása oltárán állását és feleségét is feláldozza. Ahogy romlik a helyzet, úgy válik egyre szürkébbé minden, a napfény szó szerint megszökik a fiatalok életéből, akik napok alatt öregszenek éveket. A Tajtékos napok lendületes stílusával és folyamatos nyelvi leleményeivel – Vian példaképe ebben Alfred Jarry volt – bűvöli el olvasóját, miközben a szertelen fiatalság dicshimnuszát zengi, megelőlegezve ezzel a francia új hullám filmjeinek világát. Nem véletlen, hogy az elmúlt fél évszázadban több nemzedék számára is generációs olvasmánnyá vált a regény.
Vian az írás és a zene mellett fanatikusan vetette bele magát a képzőművészetbe is, főként kubista festményeken dolgozott. A színészetbe is belekóstolt, kisebb szerepet játszott A párizsi Notre-Dame 1956-os filmváltozatában és a Roger Vadim rendezte Veszedelmes viszonyokban is. Több mint száz dalt írt, közülük leghíresebb A dezertőr című sanzon, melyet az indokínai háború elleni tiltakozásnak szánt 1954-ben.
Az író veleszületett szívbetegsége miatt egész életében a halál árnyékában élt, tisztában volt vele, hogy nem fogja megérni az öregkort. 1959 júniusában a Köpök a sírotokra filmadaptációjának premier előtti vetítésén felállt, dühös, trágár megjegyzéseket tett a szerinte fals adaptációra – amelynek elkészültébe egyébként nem is egyezett bele –, majd összeesett. A mentőautóban halt meg, halálát szívinfarktus okozta. Mindössze harminckilenc évet élt.
Halála után műveit többen is megpróbálták filmre adaptálni, ezek közül a leghíresebb Michel Gondry 2013-ban készült Tajtékos napokja, ami a rendező tehetsége (melyet korábban Az álom tudományában és az Egy makulátlan elme örök ragyogásában bizonyított) és a színészek, köztük Audrey Tautou és Omar Sy játéka ellenére sajnos nem volt képes utolérni az alapjául szolgáló mű zsenialitását.
Érdekesnek találtad ezt a kultbait-sztorit? Itt elolvashatod a tegnapit:
