Borotvakéssel vágta ki egy nő szemét a volt jezsuita diák

Kézből előmászó hangyák, átmetszett szemgolyó, levágott végtagok, egy szobor lábát nyalogató lány, lábfétis és szexuális megszállottság: a szürrealista film atyamestere, a botrányfilmes és rendkívül eredeti alkotó Luis Buñuel Portolés fenekestül felforgatta a mozi világát. A rendező 120 éve, a mai napon született.

Buñuel egy spanyol kisvárosban, Calandában látta meg a napvilágot az előző századforduló évében, egy hétgyermekes, jómódú család legidősebb gyermekeként. Később a család Zaragozába költözött, ahol – mint írja – a környéken a leggazdagabbaknak számítottak. Az ifjú Luis szigorú, bentlakásos jezsuita iskolában tanult. Bár jó tanuló volt, kiválóan sportolt és hegedülni is megtanult, nem kedvelte túlzottan az intézmény rideg légkörét, és fegyelmezetlen magatartása miatt – egy ízben például alaposan berúgott pont a nagykeddi mise előtt – ott is kellett hagynia az iskolát. A gyerekkori élmények alapvetően meghatározták Buñuel későbbi visszatérő témáit. A mélyen vallásos légkör, a szexuális elfojtások és társadalmi különbségek világa szinte az összes alkotásában visszaköszön.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

1917-ben Buñuel a madridi egyetem hallgatója lett, először környezetmérnök szakon, de később átiratkozott filozófiára. Itt ismerkedett meg Salvador Dalíval és Federico García Lorcával. A tanulás helyett jobban érdekelték olyan dolgok, mint a rovarok megfigyelése, a testmozgás (annyira büszke volt hasizmára, hogy lefeküdt a földre és barátait arra kérte, ugráljanak a hasán), a hipnózis (állítólag egyszer sikeresen hipnotizált egy prostituáltat egy bordélyházban), és természetesen a film. Az egyetemen a különc Dalíval – amikor épp nem gyanútlan járókelőket öntöttek le vödör vízzel – megalakították az első spanyol filmklubot.

Apja 1923-as halála után egész életére kiábrándult a katolicizmusból, majd úgy döntött, Franciaországban próbál szerencsét. Párizsban az Értelmiségi Csoportok Nemzetközi Társaságának titkáraként dolgozott – ez persze csak alibi volt számára, valójában főként az édesanyja által küldött pénzből élt, és a város értelmiségi, művész társaságaiban töltötte ideje nagy részét. Filmek iránti szeretete itt sem csillapodott. Jean Epstein rendező asszisztenseként bekerült a filmszakmába, később azonban, amikor Buñuel leszólta a korszak nagy francia rendezője, Abel Gance filmjeit, összevesztek: Epstein kis seggfejnek nevezte őt, és közölte vele, hogy gyanúsan szürrealista hajlamokat mutat.

Buñuel bizonyította a „vádat”, amikor 1929-ben édesanyja pénzéből, Dalíval közösen elkészítették a szürrealista film alapvetését, a 16 perces Az andalúziai kutyát. A bizarr jeleneteket és a szürrealizmushoz méltón provokatív képi asszociációkat felvonultató rövidfilmet a két szerző álmai ihlették (később Buñuel azt mondogatta: „ha rövidnek találok egy filmet, teszek bele még egy álmot”). A leghíresebb jelenetben egy férfi – akit maga Buñuel alakít – borotvával kettészeli egy nő szemgolyóját (a valóságban egy halott bárány, más források szerint tehén szemébe nyomták bele a pengét a filmesek). Az alkotás óriási siker lett a műértő közönség körében, így egy évvel később Buñuel megcsinálhatta második filmjét, az Aranykort. A De Sade márki írásain alapuló mű még elődjénél is provokatívabbra sikerült, különösen az erősen vallásellenes részek miatt (az egyik jelenetben Jézus egy orgián vesz részt, máskor egy plébánost kidobnak az ablakon). Többször verekedések törtek ki a filmet játszó párizsi mozi előtt, ezért a botrányt megelőzendő a rendőrség betiltotta az Aranykort.

Un Chien Andalou from amisgal on Vimeo.

Az MGM stúdió egyik képviselője azonban meglátta a tehetséget Buñuelben, és elküldte Amerikába, ahol egy ideig a film körül mozgott – egészen addig, amíg Greta Garbo ki nem dobatta aktuális filmje forgatásáról. Ezt követően leginkább partikra járt, művészekkel (Chaplinnel, Eizensteinnel) barátkozott – saját bevallása szerint sohasem ivott annyit, mint akkoriban, a szesztilalom idején. 1933-ban Föld kenyér nélkül címmel dokumentumfilmet készített a Spanyolország világtól elzárt Las Hurdes nevű vidékén tomboló szegénységről. Természetesen ez is botrányt okozott, később a Franco-rezsim be is tiltotta. Szülőhazájában egy ideig a Paramount és Warner Bros. filmjeinek spanyol szinkronszövegeinek írásából élt, és producerként jegyzett néhány közönségfilmet, a forradalom bukása azonban újfent hazája elhagyására kényszerítették a köztársaságpárti rendezőt.

Ismét Hollywoodban próbált szerencsét, de nem jutott sokra, ezért New Yorkba települt át, ahol a Modern Művészetek Múzeumának filmarchívumában dolgozott. Fő feladata németellenes propagandaanyagok összevágása volt, melyeket Latin-Amerikába exportáltak. A sors, pontosabban egy egykori barát azonban közbeszólt: ekkor jelent meg Salvador Dalí életrajza, melyben a festő kommunistaként, sőt mi több, ateistaként jellemezte Buñuelt. Ezek a vádak olyan súlyosan hangzottak, hogy a múzeum azonnal megvált tőle. Rövid hollywoodi kitérő után Buñuel – aki ekkor már házasember és két gyermek édesapja volt – Mexikóban telepedett le.

Bunuel beállítja az egyik jelenetet A nap szépe forgatásán. A színésznő: Catherine Deneuve
Bunuel beállítja az egyik jelenetet A nap szépe forgatásán. A színésznő: Catherine DeneuveFotó: Fotos International / Getty Images Hungary

A ’40-es évek végén, másfél évtizednyi kihagyás után újra rendezni kezdett. Mexikóban készült filmjeinek többsége a helyi közönségnek szóló melodráma, de még ezekben is felfedezhetők a Buñuelre jellemző motívumok és szerzői vonások. Leghíresebb filmje ebből az időszakból az 1950-es Az elhagyottak, mely kegyetlen, groteszk őszinteséggel és a korszak olasz neorealista filmjeire jellemző pátosz teljes elhagyásával ábrázolja a Mexikó egyik szegénynegyedében élő gyerekek életét. A nagy visszatérésre végül 1960-ban került sor, amikor Buñuel hazalátogatott Spanyolországba, és ott elkészítette talán legzseniálisabb filmjét, a Viridianát. A naiv apácanövendék és idős nagybátyja közötti beteges szexuális vonzalomról, tágabb értelemben pedig a vallási ideálok hiábavalóságáról szóló film újfent botrányokat kavart (a Vatikán blaszfémiának minősítette, Spanyolországban betiltották), végül azonban elnyerte a cannes-i filmfesztivál fődíját. A hatvanéves Buñuel ekkor újra a figyelem középpontjába került, és elismert, szerzőként tisztelt rendező vált belőle.

A ’60-as, ’70-es években Serge Silberman producer meghívására újra Franciaországban dolgozik, ekkor készülnek olyan remekművei, mint A nap szépe (1967), a Tristana (1970), A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977). Ezekben ismét visszatérnek régről ismert toposzai: a szexuális vágyak, fétisek és elfojtások világa, a burzsoázia és az egyház bírálata, és természetesen a meghökkentő, bizarr és fekete humorral jócskán átitatott jelenetek, képek. A burzsoázia diszkrét bája elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat (annak ellenére, hogy Buñuel mélyen megvetette a díjátadókat, az Oscart pedig különösen utálta). Ekkor is sikerült kisebb botrányt okoznia. Riporterek kérdésére ugyanis, miszerint esélyesnek látja-e magát a díjra, a rendező úgy felelt, már kifizette a 25 ezer dollárt, amit az amerikaiak kértek azért cserébe, hogy elintézzék neki a győzelmet. Az újságírók nem értették a szavaiban rejlő vaskos iróniát, ezért vizsgálat indult, vajon tényleg lefizette-e Buñuel az Oscart odaítélő bizottságot.

Illusztris társaság: Truffaut, Bunuel, Jeanne Moreau és Albert Finney
Illusztris társaság: Truffaut, Bunuel, Jeanne Moreau és Albert FinneyFotó: Keystone / Getty Images Hungary

1977-ben visszavonult a filmkészítéstől, és megírta önéletrajzát Utolsó leheletem címmel. Hat évvel később májzsugor következtében hunyt el Mexikóvárosban. Utolsó filmje, A vágy titokzatos tárgya végén a főszereplők (ismét egy idős, előkelő úr szeret bele, vagyis inkább érez beteges, megszállott vonzódást egy fiatal lány iránt, aki alaposan kihasználja a helyzetet) egy bevásárlóközpontban sétálva hirtelen bombamerénylet áldozatai lesznek. Tökéletes lezárása ez egy életműnek, mely egy szem keresztülmetszésével kezdődött és felforgatta a mozi világát. A buñueli abszurditás, a világban tomboló kiismerhetetlenség, az ösztönök és vágyak hatalma máig letaglózó erővel hatnak a nézőre, és mit sem vesztettek aktualitásukból. Fellinitől a Monty Pythonig se szeri, se száma azoknak az alkotóknak, akik rengeteget köszönhetnek a szürrealizmus spanyol mesterének.

Szereted a kultbait-sztorikat? Olvasd el a tegnapit is!

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.