Mitől egyéjszakás a kaland?

A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus, aki rendszerint másokat hallgat, és a rádiós Horváth Gergely is, akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből.

Tari Annamária

A helyzet:
„Már sokszor néztük egymást társaságban, ez nem lehet véletlen. Miután reggel lett, a lakásában ébredtem, kicsit másnaposak is voltunk, ittunk egy kávét, én még maradtam volna, hátha megbeszéljük, hogy most mi lesz. Kedves volt és barátságos, de olyan haveri lett valahogy a helyzet, és azzal váltunk el, hogy nem tudja pontosan, mikor ér majd rá, de biztosan találkozunk. Próbálom kibírni egy napig, hogy ne én legyek, aki keresi, legfeljebb majd sms-t írok csak, olyan általánosan kedveset, semmi presszió vagy bűntudatkeltés.”

„Valahogy belesodródtam ebbe a helyzetbe, mintha mindig is ismertük volna egymást, olyan volt. Elöntöttek az érzelmek. Most már pár nap eltelt, és nem tudom, hogy valójában mit éreztem, hiszen nem is ismerem igazán. De ez nem lehetett tévedés vagy becsapás, biztosan van valami közöttünk, mert én ilyet azért nem nagyon szoktam csinálni. Furcsa, és kicsit kiszolgáltatottnak is érzem magam.” Az egyéjszakás kaland nem szerelem. Sajnos sokszor nem az. Általában az egyik fél komolyan hisz abban, hogy ez itt a szerelem pillanata, de mindig eljön a másnap reggel, amikor a dolgok már más fényben látszanak. Van, aki iszonyú hirtelen „szerelmesedik”, és abban a néhány órában őszintén hisz a szituációban és kettejükben, de ez az érzés viharos gyorsasággal el is tűnhet. Ritka az az eset, amikor teljes és kölcsönös a jó érzés mindenkiben – a reggeli órákban.

Ráadásul annak ellenére, hogy sok esetben egyáltalán nem a nők kezdeményeznek, a férfiak utólag keményen ítélkeznek, mert a „velem eljött elsőre, akkor mással is ezt csinálja” alaphelyzetként értékelik sokszor a szituációt, ami egyet jelent a „kaland” definiálással és a nő leértékelésével. Sokszor előfordul, hogy a férfiak hasonló „súlytalanító” gondolatokkal ruházzák fel a partner képét, miszerint: „nyilván ő sem vette komolyan, hiszen olyan könnyedén belement, és én elmondtam, hogy most nem igazán keresek komoly kapcsolatot”.

Az egyéjszakás kaland kialakulása során a nők gyakrabban élnek át olyan fantáziákat és vágyakat, amelyek teljesen elfogadhatóvá teszik számukra, hogy az egy órája megismert férfi máris ágyba akar bújni velük. Különösen igaz ez akkor, ha annak a nőnek már régóta nincs kapcsolata, és keresi az igazit. Ilyenkor pszichológiailag a tudattalan vágyfantáziák átszínezik az egész szituációt, a csajozós pasiból komoly szándékú férfit varázsolnak, a pár perces udvarlásból pedig olyan édes mondatokat, amelyeket mindig is hallani vágyott. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor egy nő mindenbe belemegy, és csak későn kap észbe.

Az este alakulásánál általában még mindenki azt érzi, tartja a történések és érzelmei felett a pszichológiai kontrollt, tudja, mit csinál, és döntései helyesek. Akkor is ez működik, ha egy gondolat – a „talán mégsem kéne…” – állandóan előtérbe tolakodik. Ezt elkerülendő, sokszor könnyed felmentés fogalmazódik meg, hogy legfeljebb csak jól érzi majd magát. A jelenséget az a tudattalan vágy segíti, amely a valakihez tartozás érzését, a magány oldását és a szeretetre törekvést tartalmazza. Csak éppen ezt olyan fokú idealizációval teszi mindenki, amely túlmutat a realitáson. Kicsit hasonló ahhoz, mint ahogyan feldíszítjük a karácsonyfát, egyre több díszt aggatva rá, és még akkor is ezt a képet látjuk, amikor fenyőnk már elszáradva hullajtja tűleveleit, és csúsznak le az üveggömbök. A tudattalan idealizáció bármilyen szituációt átfest, a vágyaknak megfelelően alakít. Nyilván vannak olyan esetek is, amikor egy nő saját szabadságjogai alapján, hasonló indíttatásból megy bele a helyzetbe. Látunk erre bőven példákat amerikai „romkom” filmekben, bár ott is általában előbb-utóbb kibújik a valódi fájdalom és szomorúság, mert a nőknek valóban szükségük van érzelmekre, akkor is, ha a független, kemény arculatot mutatják.

Minden modernség és XXI. századi könnyedség ellenére az egyéjszakás kaland megítélése mögött a hagyományos társadalmi nemi szerepek állnak. A patriarchális társadalmakban a nők szerepe jóval alávetettebb volt, mint a férfiaké. A nők „szolgálták” a férfiakat, akár a házasságra, akár a bordélyházakra gondolunk. Az egyenjogúságért vívott mozgalom hatására sokkal több joguk lett, ám a társadalmi előítéletek azóta sem sokat változtak. Ha egy férfi „sokat próbált”, akkor valójában tapasztalt és vonzó férfi, aki kell a nőknek, de egy nő hasonló helyzetben inkább a „férfifaló” elnevezést kaphatja meg. Ugyanezen férfiak amikor házasságon törik a fejüket, nem valószínű, hogy ilyen nőt választanak, mert a családi tűzhely melegéhez vonzóbbnak találnak egy tapasztalatlanabb, kevésbé harcias „amazont”.

Természetesen vannak olyan esetek, amikor a férfiak is szívesen folytatnák a kapcsolatot, de ők nyilván nem azok a pasik, akik „sportot űznek a strigulázásból”. Ilyenkor az amerikai filmekben az „egy éjszakát” hosszas bonyodalmak követik, ahol a két főhős tulajdonképpen még napokig együtt marad, megismeri egymást, kalandokat él át, és végül szerelmes lesz. A szerelem, noha nagy erőkkel fellobbanhat, alapvetően mégis kicsit hosszabb időn keresztül mélyül el. Az egyéjszakás kalandok általában szórakozóhelyeken kezdődnek, ahol beszélgetni sem nagyon lehet, mindenkiben van némi alkohol, és pszichológiailag a szexuális ingerekre reagál. Az okos és kedves pillantások és mondatok helyett sokkal nagyobb jelentősége van a trikó kivágásának és a sminknek – nem is szólva a többi formáról. A zene és a ritmus, a fények és a félhomály egyértelműen a szexuális vágyakat gerjeszti – nem annyira a gyengéd érzelmeket. Ez alapvetően nem baj, csak azt jelenti, hogy egy kapcsolat azzal kezdődik, amivel valójában a megismerkedés után folytatódnia kellene.

Akinek olyan élményben volt része, amely érzelmileg nem is volt jó, majd másnap reggel még haza is kulloghat, ott az önértékelés és a női identitás is sérülhet. A „nem voltam elég jó” érzése általában előjön, hiába a barátokkal és barátnőkkel jól kivesézett másik és a kockánként kielemzett történet. Ha a vágyfantáziák nagyon erősek voltak, akkor nemcsak a realitásban történik meg a csalódás, hanem ezekben a tudattalan elvárásokban is, ez okozza a fájdalmat és a haragot – rosszabb esetben szorongásokat.

Vannak olyan nehezen definiálható kapcsolatok, amelyek tulajdonképpen szaggatott egyéjszakás találkozásokból állnak. Ilyenkor a lélektani helyzet még nehezebb, mert se vége nincs, se kialakulása. Mintha egy lemez elakadna, és mindig ugyanazt a motívumot játszaná. Vélhetőleg nincs annyi érzelmi kötődés a kapcsolatban, hogy megszülessen, miközben a pillanatnyi szükségletek kielégítésére a felek rátanulnak. A nők sokszor füzérbe kapcsolják az epizódokat, hozzáadott jelentéstartalommal ruházzák fel, és folyamatosan értelmezik az újabb történéseket. Aki ilyen „nem kapcsolatban” van, önkéntelenül arra gondol, „egyszer majd továbblépünk, csak ki kell várni”. Olyan női bölcsességeket érez magáénak, amelyek egyesítik Pénelopé türelmét (aki Odüsszeuszt várta haza) és Ariadné (akinek fonala megmentette Thézeusz életét) segítőkészségét. Ezek azonban gyakran hiábavaló erőfeszítések, mert minden kapcsolatban kialakulnak a tudattalan normák, amelyek szabályozni kezdik a működést. Olyan tanulási folyamat ez, amelyben a kezdeti jellemzők – ha érintetlenek maradnak – később meghatározó lényeggé válhatnak. Így tehát az elmozdulás a holtpontról egyre inkább passzivitásba torkollik és meghiúsul. Aki ilyen szerepbe kerül, átélhet tehetetlenséget és haragot is, de érthetetlennek találhatja, miért nincsenek érzelmek, ha egyszer időnként vannak. A tudattalan függés komoly ár, amelyet fizetni kell ezért…

„Olyan szoba ez az én történetem, amelynek küszöbétől csönd a törvény. Nem is történik más ebben a szobában, csak a csönd, amely életem fogytáig folytatja lassú munkáját. (…) Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó előtt.”

(Marguerite Duras: A szerető – Ádám Péter fordítása)

Horváth Gergely

A férfi számára az egyéjszakás kaland kötelező kűr. Ez a mi műfajunk: a beavatásé és a próbáké egyaránt. Akármit is sugall az emancipációtól átitatott média, a vér szavára gyűlünk, és szeretjük, ha áldozataink hamar a sorszámok névtelenségébe vesznek. Mert csak a számokat vesszük figyelembe – a kiterült bőrt meg a hozzá tartozó csatakos tekinteteket. Ez az élettapasztalat adja majd azt a tudást, amellyel már vállalkozni lehet egy hosszan tartó, társas kapcsolatra is, ha úgy hozza az idő. Az egyéjszakás kaland a férfiasság mértékegysége, jelöljük így: „eja” – és bizony nincs férfi eja nélkül.

Nos, van ebben logika, kétségtelen. Ha szabadjára engednénk a bennünk élő ösztönlényt, bizonyára ez sülne ki belőle. Személy szerint ráment a kamaszkorom arra, amíg ellent tudtam mondani e sugallatnak. A sugallat ravasz egy szerzet, sosincs konkrét alakja, de folyton vele hadakozunk. Mert a helyzet az, hogy az egyéjszakás kaland a férfi számára kezdetben biztosan vágyott történés.

A műfajnak ugyanis rafkós neve van, kalandnak hirdeti magát. És vajon ki az, aki kimaradna egy kalandból, pláne, ha erre fogékony életkorban van? A kaland meg ugye olyan, mintha átélném Clint Eastwood egyik rendteremtését a hozzá tartozó női extrával együtt. Amíg a sztori tart. Aztán újra tölt a hatlövetű (másik név, ugyanaz a reflex), és így sétálunk át a kalandokon – egészen addig, amíg nem kapunk egy fej- vagy szívlövést, amit örülünk, ha túlélünk. De az már túl van a kaland fogalmán, drámának nevezik, és leginkább akkor szembesülünk vele, amikor a saját vérünket nyaljuk le a kezünkről. Ám ha ez a kalandozás komolyabb következményekkel jár, mégis, miért csináljuk?!

Van egy barátom. Negyvenévesen, válása után szerelmesen vetette magát egy másik kapcsolatba. A realitáson túl is hitt benne, és csak akkor adta fel, amikor már eltéphetetlen kötelékek fűzték a másikhoz. Jobb megoldás (tényleg) nem lévén, eltemette azt, akiért addig élt. Azóta nem bízik meg a nőkben. Nem azért, mert így döntött, hanem mert nem megy neki. Vágyai persze neki is vannak. Hasonló helyzetű nőismerősei időnként meglátogatják, és hajnalig elhagyják a terepet. A barátom jólelkű ember, de csak fél éjszakát tud elképzelni mással. Az egyéjszakás kaland nála maga a biztonságos védekezés – szívügyek ellen.

Az egyéjszakás kaland definíciója szerint nyers értelemben a tudatosan alkalmi, szexuális vágyak kielégítésre létrejövő együttlét. Aki ennyit akar, annak az egész tényleg addig tart, amíg elköszön a másiktól. De szerintem az egyéjszakás kalandnak mindig van lelki föle, és inkább olyan, mint Gombóc Artúr csokiarzenálja – ezerféle. Van belőle romantikus, vad, megismételhetetlen, elbaltázott és szánalmas. Merthogy leginkább egyszerűen megtörténik. Annamari a megmondhatója, miért.

Nekem úgy tűnik, hogy az egyéjszakás kaland a „szabadság, szerelem” egyik – tábla nélküli – zsákutcája. Elméletileg, ha a hűségen alapuló társkapcsolatot tekintjük elérendő vagy megtartandó célnak, az egyéjszakás kalandból nem lehet veszteség nélkül kijönni. Testileg talán igen, de lelkileg biztosan nem. Csalódás, ha nem akarunk még egy éjszakát, és hiábavaló, ha igen. Minden ilyen kaland kioszt egy pofont reggel a reménynek.

De talán egy eset mégiscsak van: amikor az alkalmi egymásra találás hosszú távon is értelmet nyerhet; ha az igaz emberi viszonyok felé korrigálja életünket. Erről szól az Egyéjszakás kaland című, kitűnő Mike Figgis-film, amely nem más, mint egy ráébredés arra, hogy akivel vagyunk, nem az életünk párja. Ami szintén nem megy fájdalom nélkül, ráadásul nem lehet mindig ezzel érvelni mellette.

Jobb nekünk, ha inkább az Ezeregyéjszakára készülünk, és minden nap új mesében kalandorkodunk – ugyanazzal.

 

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek