Készült egy amerikai tanulmány arról, hogy első randin miről tudhatod, hogy erőszakos emberrel találkoztál. A téma jó, de igazából nem részletezik. Tehát mik azok a jelek, amelyekre fel kell figyelnünk?
Tari Annamária: Elég fontos információ, hogy a másik ember figyel-e rád, félbeszakít-e, vagy türelmesen végighallgat. Hogy kiüresedik-e a tekintete, vagy szórakozottan néz maga elé (szemkontaktust feledve), amikor te beszélsz magadról, vagy bármi másról. Érezni-e valamilyen nyomasztó feelinget, amit nem lehet hirtelen megmagyarázni.
Gyakran elég hozzá pár perc, hogy egy arra érzékeny ember feszengeni kezdjen anélkül, hogy tudná miért érzi ezt. Azt szoktam mondani, hogy ilyenkor komolyan kell venni a jelző érzelmeket, és nagyon figyelni a továbbiakban.
Tari Annamária
A rossz érzéseken kívül milyen, látható jelek árulkodhatnak?
TA: Informatív, ha például új ismerősünkkel autóba ülünk, és ő egy percen belül demonstrálja, hogyan szokott ordítani autóstársaival, ha sérelem éri. Ezek már nyílt formák. Nehezebb helyzet az az agresszió, amiben a másik fél csak homályos rossz érzésekkel küzd, később viszont a szavakkal verés helyzetében mondjuk sorozatosan leértékelődik vagy frusztrálódik, mert semmi nem jó, amit ő mond.
Csak az a probléma, hogy ha ezt a beszélgetést kb. 30 éve folytattuk volna le, akkor nem lenne olyan érzésünk, mintha az agresszió jelensége már állandósult volna. De nézzünk körül az utakon, a kommentekben, a párkapcsolatokban, a munkahelyi rivalizációban. Eléggé ez lett a túlélő stratégia a fogyasztói társadalomban. Nem véletlen, és egyben nagyon aggasztó, ha azt olvassuk, a kamaszok körében nem ritka a partnerbántalmazás.
Gergő, szerinted is kevesebb agresszió volt régen? Vagy csak most egyre több statisztikát olvashatunk?
Horváth Gergely: Szerintem felfoghatatlanul sok kérdésre kell válaszolnunk és élethelyzetre reagálnunk úgy, hogy még csak azt sem tudjuk, mihez képest gondoljuk végig. Ráadásul időnk sincs végiggondolni, tehát a válaszunk nagy eséllyel véletlenszerű lesz, vagyis rossz.
Ebből nekem az következik, hogy fajlagosan bizonyosan több az agresszió most, mint régen. Több a társadalmilag kimondatlan is. De úgy vélem, sokkal fontosabb az az agresszió, ami örök: a férfi és nő között zajló. Az a típusú, amit nem lehet előre sejteni, mert csak működésben lesz látható.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
Én nem vagyok erőszakos alkat, de megfigyeltem, általában akkor szoktam kiborulni, ha valaki nem ért meg, vagy nem tudok változtatni valamin, amin szeretnék, és tehetetlennek érzem magam. Gergő, nem lehet, hogy azért több az agresszió, mert több az a helyzet, amiben az ember tehetetlennek érzi magát?
Horváth Gergely: Épp ez az, a tehetetlenség. Amikor egymásnak feszülnek az akaratok, és hirtelen kölcsönösen semmivé és senkivé leszünk egymás szemében. A másik kizárása a kvázi közös életből, a közös beszélgetésből, a közös döntésből már önmagában is erőszak, az erőszak pedig erőszakot szül, ahogy a tehetetlenség is jó eséllyel destruktív megoldásokat hoz. Ebben a kérdésben viszont mi, férfiak, határozottan hátrányban vagyunk.
Miért érzed, hogy hátrányban vagytok?
TA: Nem vagyok benne biztos, hogy a férfiak vannak hátrányban. De a tehetetlenség érzése valóban kiválthat agressziót (mert valójában frusztrációt élünk át, amiért megakadályoznak bennünket valamilyen célnak az elérésében), de nem mindegy, hogy aztán ennek mértéke mekkora lesz.
Optimális esetben a szituációnak szól, és nem elsöprő erővel a másik személyiségének, létének. Ha valaki dühös és ezért azt érzi, most mindjárt ordítani tudna, az más helyzet ahhoz képest, amikor állandóan a sarokba kell szorítanod a másikat, mert csak így érzed magad biztonságban. Szóval létezik hasznos agresszió, ami a céljaid megvalósításához kell, és káros, ami már a kapcsolati teret roncsolja.
HG: A hátrányt azért érzem, mert a modern társadalmi közbeszéd erőteljesen nőpárti az erőszak természetét és kezelési módjait illetően. Ez érthető, de hamis.
A párkapcsolatokon beüli erőszak sokrétű jelenség, ráadásul meggyőződésem, hogy sokszor a nők is fizikális erőszaktevők. Abból kiindulni, hogy a férfi ne verje a nőt (mert, igen, ne verje!), nem elég. Az agresszivitás legalább olyan fokú a nőkben, mint a férfiakban, és ahol ez a probléma előjön, a kezelés (ha nem a menekülés vagy beletörődés) közös küzdelem.
TA: A mai párkapcsolatokban mintha sokszor nem egymásért, hanem egy ponton túl már egymás ellen harcolnának a felek. De ez sokban függ attól, kinek milyen a személyisége, az elfoglalt helyzete, önértékelése és önbizalma. Egy önmagával jóban lévő embernél nem feltétlenül látjuk, hogy agresszív érzelmei ne lennének kordában tartva. A kora gyerekkor sok szempontból meghatározó abban, ki milyen párkapcsolatot épít és abban milyen tudattalan érzelmi forgatókönyvet valósít meg.
A passzív agressziót is az erőszakhoz soroljuk? Arról már jóval kevesebb szó esik, az pontosan hogyan nyilvánul meg.
TA: A passzív agresszió az egyik legnehezebben viselhető jelenség. Olyan, mintha az egyik ember bekebelezné a másikat, vagy állandóan kényszerítené arra, hogy az legyen, amit ő akar. Általában szavak nélkül működik, a másik folyamatos érzelmi satuval éri el, hogy befolyásolja a párját. Ha erre meg rákérdez valaki, akkor rácsodálkozik, hogy dehát ő nem csinál semmit, nem is erőszakol semmit, csak a másik érzi.
Olyan tudattalan érzelmi mechanizmusok működtetik, amik rejtve maradnak a külvilág elől, a társak csak azt szokták érezni, hogy megfulladnak vagy bilincsben vannak.
A köztudatban az él, hogy a passzív agresszió inkább nőkre jellemző - én is ismertem ezeket a módokat, csak most már jó ideje igyekszem elkerülni - de mostanában megfigyeltem, hogy érzelmi zsarolásokban a férfiak is erősek tudnak lenni.
TA: Az oka általában tudattalan félelem és szorongás a másik nemtől, olyan nárcisztikus védekezés, ami már páncéllá fejlődött, és arra szolgál, hogy ne kelljen átélnie valakinek a kiszolgáltatottságot. Az ilyen karakterű emberek képtelenek valakiben igazán megbízni, kötődni hozzá végképp nem. A felszínen lehetnek nyájasak és kedvesek, csak valahogy állandóan uralkodnak a másik felett.
Jellegzetes passzív forma, ha egy társaságban valaki direkt különvonul, és mikor már az ötödik ember kérdezi, hogy mi a baj, és nem válaszol semmit, vagy elhárítja azt, eléri, hogy mindenki kezdi rosszul érezni magát. Mintha csúnya dolog lenne jól érezni magukat, miközben a társuk nincs jól. Segíteni nem lehet, nem hagyja, viszont eléri, hogy mindenki vele foglalkozik, majd elveszíti eredeti jókedvét. Valójában tehát egy érzelmi kizsákmányolást látunk. A közbeszéd őket szokta energiavámpírnak hívni.
Hogyan kezdődik ez a folyamat? Hogyan lesz valaki energiavámpír?
TA: Mindenki személyisége a korai anya-gyerek kapcsolatban kezd formálódni. Azok az érzelmek, amiket az anya mutat, és amikkel válaszképpen reagál, nemcsak a nyugalom és a biztonság érzésének a fejlődésében segítenek, hanem abban is, mennyire lesz képes felnőttként kötődésre, nyílt és egyértelmű érzelmi közlésre valaki. Az érzelmek jó kommunikációja tehát egyben azt is jelenti, hogy az anya nem állandóan önmaga megnyugtatására törekszik, hanem a gyereke érzelmi állapotának a folyamatos megismerésével, az övére, és ezen keresztül a sajátjára. Kettejük „kölcsönös jó érzelmi állapota” csak így alakulhat ki.
Minden ellenkező esetben olyan elemek jelennek meg a kapcsolatban, ami a gyereknek azt a benyomást sugallja, hogy nincs minden rendben, illetve bizonyos jelzések teljesen hiábavalóak.Ha valaki koragyerekkorában azt látja, hogy az anyja nem szól, csak szomorodik, tehát nem nyilvánítja ki szavakkal is az érzelmeit, akkor ezt a típusú közlést kénytelen valahogy kezelni. Az anya optimális „érzelem tükröző” működése tehát abban is segít, hogy az érzelmi kommunikáció alapjai jól kialakuljanak.Ha ez a minta marad felnőttkorára, akkor ő is olyan lesz, aki csak "van" és elvárja, hogy minden úgy legyen, ahogy szeretné. Nincsenek érthető és kimondott érzelmek vagy elvárások, csak szavak nélküli nyomás. Amit az illető önmaga is alkalmazni fog már.
HG: A folyamatos sértődés jelzése, a másik érzelmi zsarolása, az elégedetlenség és állandó kritika meg az agresszió nyílt vagy nyíltabb formái voltaképp meg nem futott belső szembenézésre utalnak. Ilyenkor mindig a másikat vagy mást okolunk magunk helyett. Ha valaki nyíltan agresszív, és elmondja, hogy nem tud valamivel mit kezdeni, az számomra egy őszinte, respektálandó helyzet.
TA: Csak a nyílt kommunikációval lehet valamit kezdeni. Minden eltérő helyzetben a másik önmagára van utalva, fantáziája és szorongásai mentén kell kitalálnia, mi a baja a másik félnek. Ilyenkor olyan érzelmi munkára kényszerül, amibe a másik fél tolja.
De a legrosszabb nyilván az a helyzet, amiben át kell élnie valakinek, hogy a társa olyan fokú hárítással él, amiben nem lehet őt őszinteségre kérni, vagyis a helyzet ilyenkor megváltoztathatatlannak látszik. Ezek viszont tényleg súlyos kompromisszumok. És egyébként olyan jellemzők, amik már látszottak az elején is. Vagy úgy, hogy a nyájas viselkedés volt túlzó és furcsa, vagy, ahogy írtuk, az erőszakosság jelei kandikáltak kifelé. De fontos tudnunk, hogy akinek ilyen az érzelmi működése az nem érzi feltétlenül remekül magát. Sokszor társul állandó észrevétlen szorongás és rosszérzés ehhez a viselkedéshez. Mintha állandóan monitoroznia kellene a világot, hogy biztonságos feltételeket teremthessen.
HG: A Philadelphiai történet című amerikai romantikus komédia úgy indul, hogy Katharine Hepburn kidobja Cary Grantet a házból, sőt, eltöri a golfütőjét, erre a férfi hős felpofozza a hősnőt. Ma már ez a szituáció politikailag inkorrekt lenne, bár nagyon is találó nyitás egy kutya-macska párkapcsolat megmutatására. A film happy enddel ér véget, közben azonban mindketten megtanulják saját helyüket: a közösben.
