A statisztikák szerint évek óta nem nő a házasságkötések száma. Megkérdeztem néhány ismerősömet, miért nem akarnak házasodni. Gyakori volt az a vélemény, hogy "mert a családomban mindenki elvált" és az is, hogy "ez egy olyan kötés, amelyik csak korlátozza az embereket, jobban hiszek az együttélésben papír nélkül." A próbaházasságot hogyan lehet meghatározni? Házasság felelősségvállalás nélkül?
Tari Annamária: Talán modern nagyvárosi dolognak tartjuk, de a próbaházasságnak falusi hagyományai vannak. A közösség és család tudtával létrejött, a törvényes házasság előtti szexuális viszony, amely nem ellentétes a bevett erkölcsi normákkal. Néhol egymásnak elkötelezett „szeretőknél” természetes állapot. Ahol ezek a szokások uralkodnak, a törvénytelen gyermek sem olyan nagy szégyen, házasságnál – ha nem a vőlegény a természetes apa – nem nagy akadály, a menyasszony termékenységének biztosítéka.
Ennek a házasságon kívüli szexuális kapcsolatnak egyik elfogadott formája az ún. próbaházasság, amely elsősorban Erdélyben (pl. Gyimes), ill. a Fekete-Körös völgyében ismeretes. A házasságot megkötni akaró fiatal pár, rendszerint a legény szüleinél, bizonyos ideig, 1–2 hónapig, 1 évig együtt él, az együtt töltött idő alatt kiismerik egymást, s ha a leány teherben marad, megesküsznek. Szétválásuk egyik személyre sem vet rossz fényt, legfeljebb a leánynak meddőség gyanúja miatt van kevesebb esélye a férjhezmenetelre.
Tari Annamária
Tehát a felelősség vállalása nem hiányzott a próbaházasságokból sem.
TA: Nem, felelősségvállalással történt, de lehetőséget adott a változtatásra. Szerintem ma már kicsit más felhangja lett a fogalomnak, és inkább gondoljuk azt, hogy ez a "menekülőút" fenntartásával létesített "mintha komoly lenne" kapcsolatokra vonatkozik. Mindenesetre a válások megelőzésének egy olyan módja, mely bölcs, de csak akkor, ha mindenki komolyan veszi.
Horváth Gergely: A házasság ma már nehéz szülés, mert a holtomiglan felvállalhatatlan ígéretnek tűnik. A házasság maga több értelmezésben él, én a hit szerint való megközelítésben azt vallom, hogy a házasság maga az Istennel való majdani közösségünk legtökéletesebb leképzése a földi létezésünk során. Vagyis: elvileg a legtöbb örömet és legnagyobb biztonságot hozó társas viszony, amelynek "működéséért" meg kell küzdeni.
A jó házasság a másik megismerésével és az előre nem látható nehézségek teljes vállalásával kezdődik. A próbaházasság a másik megismerésére ad egy választ, de annak pont az az értelme, hogy ne tegyük fel az előre nem látható nehézségekre vonatkozó kérdést. Nem hiszek benne.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
Gergő, a környezetedben a házasságot ugyanolyan komolyan veszik, mint ahogyan te?
HG: Igen, és ez nem csupán a hívő házasságokra igaz.
TA: A jó házasság valóban egy komoly és felelősségteljes kapcsolat. De gondolni kell azokra is, akiknek nem sikerül elsőre megtalálni azt a párt, akivel jól élnének. Akkor bezárva maradni egy érzelmileg negatív légtérben valakivel, sokkal nagyobb veszélyekkel jár.
HG: A kérdés csak az, hogy mikor minősítünk egy kapcsolatot menthetetlennek. Értékválságban élünk, és ha már az életünk társát sem tekintjük életre-szólónak, mindent kilúgoztunk az életünkből, ami tartós lehet.
TA: Néha tényleg úgy tűnik, hogy a leghosszabb elköteleződés a fogyasztói társadalomban a negyedszázadra felvett lakáshitel. De azért én hiszek abban, hogy az emberek nem rémülnek meg attól, hogy kitartsanak valaki mellett, és nem hiszik azt egy tartós kapcsolatról, hogy az olyan, mintha ezentúl belépve egy cukrászdába a pulton található sütik közül már mindig csak a sajtos pogácsát lehet választaniuk.
Annamari, van különbség egy próbaházasság és egy házasság lezárása közt, ha a lelki oldalát nézzük? Szakítani sem lehet kevésbé megrázó, mint elválni.
TA: Persze, elvileg a szakítás/válás lehet szinte egyforma gyászfolyamat, a veszteség minden helyzetben nagyon fájdalmas. De komoly különbség van abban, hogy milyen módon jött létre a kapcsolat, ami így végződött.
Ha valaki a szerelmével úgy van együtt, hogy állandóan az elköteleződést monitorozza, akkor az nem túl pozitív helyzet. Pszichológiailag negatív hatású nyomás van a kapcsolaton ilyenkor. A „ne haragudj, de már négy éve járunk és nem tudom, mire számítsak” kezdetű beszélgetések azok, amik elől menekülni szokott mindenki. Az elköteleződés apró jelekből is kikövetkeztethető, amire a lányok általában nagyon figyelni szoktak. A „jövőre majd elmegyünk..” mondat egyértelműen azt sugallja, hogy van jövője a kapcsolatnak, de ha erre az „és nászútra hová megyünk majd?” kérdés következik, akkor a hangulat hőfoka nagyot zuhanhat.
Az elköteleződés akkor működik jól, ha önálló döntéssel született. Minden fiú tudja általában, hogy hány éves a barátnője, hogy akar-e gyereket, férjhez szeretne-e menni vagy soha nem tenne ilyet, stb. Tisztában van azzal is, hogy az idő múlik, tehát, ha szeretné véglegesíteni a kapcsolatukat, közölni fogja. A „hogyan vegyük rá a férfiakat arra, hogy azt gondolják, amiről nem akarják, hogy gondolják” vágy érthető, de akkor is érdemes megvárni a valódi döntést. Ha egy lánynak elfogy a türelme, akkor negatív érzelmekkel akar kicsikarni ígéreteket, és a várakozás kibírhatatlannak tűnik majd számára. Az ilyen kapcsolatoknál a szakítás haraggal, csalódásérzéssel és a tudattalan idealizáció veszteségének a fájdalmával is jár. Mert az illető nagyon akarta a dolgot, de nem vette észre közben, hogy a másik fél nincs annyira benne az érzelmi térben. Ilyenkor a fájdalmak sokszorozódhatnak.
A férfiak sokszor azért tartanak az elköteleződéstől, mert a rabláncok csörgését hallják, már nem is annyira a távolból. Miközben nyilván egy férfinak is nyugalmat és biztonságérzetet ad, ha állandó társa van, akiben megbízhat.
Mit tegyen a nő, ha várnia kell? Hogyan adjon biztonságot úgy, hogy közben ne nyomassza az elköteleződés fontosságával a fiúját?
TA: A legfontosabb, hogy tartsa valamennyire kordában az érzelmeit, és ne akarja leláncolni vagy megkötözni a másikat. Aki azt érzi, hideg zuhanyként éri a hír, hogy párja rosszul érzi magát a kapcsolatban, számot vethet azzal, hogy ketten, közös felelősséggel elérték, hogy a hiányos kommunikáció és az unalmassá váló hétköznapok, vagy az agresszív elvárások bedarálják a hajdani érzelmeket.
Ha belegondolunk, elég érthető, hogy a hosszú kapcsolatban az érzelmeinket és magát a kapcsolatot is ápolni kell. Biztosan mindenki átélte már, hogy a szerelem kezdetén a kínok kínját állja ki, hogy képes legyen figyelni a munkahelyén, mert minden gondolata és fantáziája csak a kedves körül kering, és komoly erőfeszítést jelent egyáltalán szembesülni a ténnyel, hogy az élet elvárásait továbbra is teljesíteni kell. Egy rutinizálódott kapcsolatban olykor, mintha pont fordítva lenne, már arra kell összpontosítani, nehogy elmaradjanak az ünnepek, a házassági évforduló, a névnapok.
A nők (de a férfiak is) néha hajlamosak arra, hogy saját érzelmeiken keresztül ítéljék meg a helyzetet, és ne vegyék figyelembe, hogy a másik fél is felnőtt ember, aki valószínűleg tudja, mit szeretne. Ha egy kapcsolatban nincs nyílt kommunikáció, akkor a legfontosabb tartalmak rejtve maradnak. Ez a legnagyobb hiba, amit egy kapcsolatban egy nő elkövethet. Nem kell állandóan "lelkizni", de tudomásul kell venni, hogy jobb szembenézni a valósággal.
Gergő, szerinted egy kapcsolatban hol lehet az egészséges határ a biztonság és a másik leláncolása közt?
HG: Csak a teljesen önkéntes döntések erejében hiszek. Vagyis sem erővel, sem zsarolással, sem alakoskodással, sem praktikákkal, de még csak a halvány befolyásolással nem érhető el az a cél, amit a szabad belátáson alapuló személyes döntés ad. Lehet, hogy ehhez felpofoztatjuk magunkat néhányszor, de ha hiszünk a másikban, abban, hogy az ő végső döntése én leszek, egészen pontosan: a mi, akkor megéri. Ez nem áldozatiság. Van elég láncunk elég, egymásra már nem aggassunk többet.
TA: Ez így van, csak az emberi személyiség sokféle/fajta. Nagyon sok vígjáték szól olyan házasságokról, ahol az asszony „hordja a nadrágot”, tehát mindent elintéz, meghatároz és eldönt. Ezek a kapcsolatok is életképesek, mert mindkét fél elfogadta a leosztott szerepeket, tehát ennek megfelelően lesz parancsnok és beosztott. Azok a férfiak, akiket nem zavar, hogy a párjuk a domináns, mert ők hajlandók a függő pozícióra, jól élhetnek ilyen partneri viszonyban.
Probléma például akkor van, ha a nő elvárásai között megjelenik a „lehetnél férfiasabb drágám” gondolat, amire, ha a másik képtelen, akkor elégedetlenség és konfliktus keletkezik. Fordított variációban, a férfiak néha megelégelik a női parancsnokot és stafétaváltást szeretnének, ami ütközhet nagyon kemény ellenállásba.
Minden párkapcsolat olyan, mint egy kártyajátszma, a felek kialakítják a szabályokat és ennek megfelelően kezdik osztani a lapokat. Ha valaki félúton új osztást kér, mert már nem tetszik neki az eredeti felállás, vagy felismeri, hogy ebben nem érzi jól magát, akkor kellemetlen meglepetést okoz a másiknak. A szabályok újraalkotását meg kell beszélni, és elfogadni, különben az egyik fél mindig becsapottnak érzi majd magát.
HG: Nekem nincs kifogásom az ellen, ha egy férfi parancsuralomban szeret élni - ha ez a szabad választása. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy a személyiségünk érésével a kapcsolati dinamika, sőt, vele a szerepleosztás is árnyalódhat. És ezeket a változásokat együtt kell kihordani. Egy próbaházasság rámehet. Egy házasság nem.
