karácsonyi ételek története

Néhány évszázaddal ezelőtt a vallás és a keresztény hagyományok jóval nagyobb szerepet játszottak az egyén és a közösség életében egyaránt. A karácsony mindazonáltal nem volt olyan jelentős ünnep, mint a húsvét: karácsonyfa például csak a századforduló tájékán került a tehetősebbek szalonjába. Faluhelyen ez az ünnep inkább a betlehemezésről, kántálásról szólt, s az elfogyasztott étkek is egyszerűek voltak – azonban ezeknek is megvolt a maguk szerepe. 

A karácsonyi vacsorát kettősség jellemzi: böjtös és különleges ételek egyaránt megtalálhatóak a menüsorban a mai napig. Maga a karácsonyi lakomázás római kori eredetű, hiszen a rómaiak minden jeles napot kiváló alkalomnak tartottak egy lakomázásra – így a téli napfordulót is, amely csaknem egybeesik a keresztény hagyomány szerint Jézus születésével.

Karácsonyi babonák: tilos a háziasszonyoknak felugrálni az asztaltól

A karácsonyi vacsora ünnepélyes keretek között zajlott: külön erre a célra szolgáló, karácsonyi asztalterítő került az asztalra, és különleges előírások, valamint tilalmak is kapcsolódtak hozzá. Ez utóbbiból kettő volt országszerte elterjedt: tilos az asztalra könyökölni, mert az kelést okoz vagy megnyomorítja a csirkéket; valamint tilos az asszonyoknak felugrálniuk az asztaltól, mert ha nem ülik végig a vacsorát, nem ül jól a kotlóstyúk a következő évben. (Ezt igyekezzünk eszünkbe vésni, hogy emlékezzünk rá, amikor percenként szaladgálnánk az újabb és újabb fogásokért.) Az asztalra gabonamagvakat helyeztek, ebből a baromfik is kaptak, hogy jól tojjanak. (Másutt lucabúza, azaz Luca-napkor, december 13-án csíráztatni kezdett búzafű közé állították a gyertyákat.) Az asztal alá szalma került, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született, s később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen.

Miért kellett egy adag mákos tésztát az asztalon hagyni?

Mit is fogyasztottak hát a régiek a szépen megterített karácsonyi asztalnál? Ez régiónként változott, de bizonyos elemei ismerősek lehetnek ma is. Előnyben részesítették azokat az ételeket, amelyektől azt remélték, hogy bőséget, jó termést hoznak a családnak: lencsét, babot, mákot, diót, halat. A leves többnyire paszulyleves volt, ezt követte a mákos csík, azaz a mákos tészta. Ezt szerelmi jóslásra is használták, éjjelre pedig gyakran az asztalon hagytak belőle egy kis adagnyit, ha éjszaka ellátogatnának a családhoz az angyalok (vagy elhunyt szeretteik), ne maradjanak ellátatlanul. A hal némileg újabb keletű, és fogyasztása elsősorban szimbólumjellege és gazdagságot jelképező pikkelyei miatt lett elterjedt karácsonykor.

Az ételek szerepe: megvéd a rontástól, torokfájástól

A hagyományos karácsonyi vacsorán a mákos csík után alma következett, annyifelé vágva, ahányan az asztalnál ültek, hogy ha valamelyik családtag eltévedne, jusson eszébe, kivel ette együtt a karácsonyi almát, és hazataláljon. (Az alma fogyasztása a néphagyományban szépséget és egészséget hozott magával.) Ezt követte a fokhagyma, mézbe mártva, hogy megvédje a család tagjait a torokfájástól, és az élet édességére emlékeztesse őket. Más vidékeken a sült tök szolgált hasonló célokat. Gyakran fogyasztottak még diót, amely a néphit szerint a rontás ellen volt jó. A karácsonyi morzsát összeszedték és az állatoknak adták, hogy termékenyek és egészségesek legyenek.

„A káposztás hús Magyarország címere”

Karácsony másnapján a főétel általában disznóból készült, mivel az „előre túr”, így segíti a család előrejutását, míg tyúk, illetve szárnyas nem kerülhetett az asztalra, mert az elkaparja a szerencsét. A töltött káposzta a magyar konyha jellegzetes téli fogása, amely balkáni eredetű, de nálunk jellemzően disznóvágás után készítették. Disznóvágást pedig – hűtőszekrény hiányában – télen volt célszerű tartani. Elődje, a káposztás hús már régebb idők óta az ország kedvenc eledele lehetett, legalábbis erre utal a „A káposztás hús Magyarország címere" szólás, amit egy 17. századi kéziratos szakácskönyv is idéz. Legrégebbi leírása Misztótfalusi Kis Miklós 1695-ös Szakácsmesterségnek könyvecskéjéből való, itt még „tehénhússal” készítve: A sós káposztát szépen aprítsd meg, azonban nyers tehénhúst szalonnával öszve kell vágni jól a vágókéssel, szép aprón, abba bors, gyömbér, só; ez meglévén darabonként takargasd egész káposztalevélben, elsőben az ormóját lemetélvén azaz a torzsácskáját, rakd fazékba az aprított káposztával, főzd meg jól; és mikor megfőtt, egy kevés bort bocsáss belé, jobb ízű lesz, tálald fel; ha megborsolod, annál jobb lészen.

Háziasszonyok büszkesége, a bejgli

A paraszti étkezési szokások alapjai ma is megtalálhatók karácsonyi étrendünkben. Gyakoriak a halból készült ételek, de angolszász befolyásra ma már elterjedt a pulyka is. A borleves egyértelműen a nagypolgári étkezési kultúra részeként került be a menübe, a mákos guba viszont a paraszti hagyományból ered, csakúgy, mint az elmaradhatatlan diós és mákos bejgli. Maga a bejgli egyébként Szilézia vidékéről származó kalácsfajta, amely osztrák közvetítéssel érkezett meg és terjedt el hazánkban a 19. század második felében, amikor német módra kezdték ünnepelni a tehetősebbek a karácsonyt. „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – vélte Magyar Elek, az Ínyesmester szakácskönyve szerzője 1932-ben.