Hogyan jutottunk idáig? A beszélgetés közvetlen előzménye itt található: Vibrátorológia – Flört foglalt pasival. Ha pedig az egész Vibrátorológiára kíváncsi vagy, kattints ide!
Te fel akarsz bosszantani engem. Nem megyek bele. Mert ez is csak játszma.
A szenvedély nem vak, dehogy. Nagyon is a látványtól függ, színektől, szagoktól, csupa fizikai dologtól. A szerelem viszont vak, na ott már beszélhetünk saját minőségről, amelyet rávetítünk a másikra. Ortega szerint a szerelem zuhanás, parttalan. Addig tart, míg maga a zuhanás: nincs beteljesülés, legfeljebb csúfos földetérés.
Ennyiben igaz, hogy energia. Descartes szerint viszont a szerelem önmagunk imádata a másik tükrében. Vagyis – és itt engem igazol – gyakorlatilag vak.
De engem a nagymamám tanítgatott (csak nyugodtan cikizz, ha jólesik), aki szerint a szerelem… Ezt már elmondtam. És én neki hiszek. És semmiképp sem neked, aki hajlamos vagy agyonironizálni a dolgokat.
Képzeld, szerintem a szentimentalizmussal sincsen semmi baj, nagyon is helye van, méghozzá a szívben. Nélküle folyton csak neteznénk például, és zagyvaságokat magyaráznánk olyan dolgokról, amelyeknek halála a magyarázgatás. Mondd, nem gondolkozol te túl sokat? Vannak dolgok, amelyeket érezni kell inkább, szentimentálisan, őszintén, bízva. Azt hiszem, a mai ember, főleg az értelmiségi, mindent meg akar magyarázni. Ezért a sok depresszióra hajlamos meg Xanaxot faló.
Ui.: a liszt nem (sem) tabu, csak annyira kézenfekvő, hogy felesleges beszélni róla. Vagy akarsz?
És még egy kérdés: a barátnőd, szerelmed, párod, aki végignézte Játékos Démonka szűzribanc táncát a testeden, mit mondott, miután hazamentetek? Hogy mit érzett, hogy fájt-e, azt nem kérdezem, mert nem biztos, hogy arról is beszámolt. És különben is, túl szentimentális lenne tán…
Lehet, hogy fel akarlak bosszantani. Az viszont biztos, hogy az alapján, amit Descartes-ról tudok, nem a filozófus definíciója alapján fogok eligazodni a szerelemben. Ezt azóta tartom, hogy kiskoromban megláttam egy festményen. (Csak nem állt a nagymamád is a hatása alatt?) Attól, mert szagok, hangok, érintések kellenek, hogy a szenvedély beinduljon, még vakká tehet arra az időre, ameddig tart. Hogy akkor is zuhanj (és szaporodj), ha a szerelem nem jön össze. Darwin lenyomja szkanderben Descartes mestert, de rendben is van, mert az angol sokkal jobb fej, mint a franszi.
Amikor földet érsz, az marad, ami van. Szerelem, ha eredetileg is volt. Ezért nem kell félni a zuhanástól. Semmilyen valóban létező nem ér véget. Akkor nem lenne valóban létező (pláne nem az alapvető energia), csak illúzió – mint a zuhanás és a szenvedély. (Ezek nem haverok? Descartes meg Ortega?)
Kedvesen szentimentális elgondolás, hogy a szentimentalizmus a szív dolga. Az időtlen szív terhelné a jelent a múlt lenyomataiból, emlékekből és vágyakból sajtolt érzelmi flessekkel? Egy (Descartes-nál lényegesen szebb) embertől egyszer azt olvastam, hogy az együttérzés akadálya a szentimentalizmus. Tíz évvel később leesett.
A párom nem szentimentális. Így amit érzett, amikor hazamentem, az minden bizonnyal a szerelem volt. Tudod, ez jól működik közöttünk, ilyenkor ugyanazt szoktuk érezni.
Ui.: a játékos szűzribanc démonon tényleg sokáig nevettem. Látom, te is a lojális-birtoklós fajta vagy, máris közösséget érzel a csajommal… bár szentimentalizmusod nem hagyja, hogy valóban megérezd, milyen neki. És látatlanban is csúnyákat gondolsz arról a kedves lányról, akiben csodálatos, hogy kitart az elvei mellett, de közben olyan kifejezően mesél kettőnkről tánc közben.
– Darwint nem csípom. Ő van a majomtól, nem én.
– Descartes lehet, hogy ronda volt, de attól még lehetett szentimentális (legalább önmaga irányába, egy kicsit).
– A valóban létezők valóban nem érnek véget, viszont átalakulnak (mint minden energia), sokszor csúfosan, és csúfos mivoltukban lesznek valósak, nagyon is.
– Segíts, nekem még mindig nem esett le, hogy a szentimentalizmus, már amennyiben nem ironikus értelemben használjuk, miért is akadályozná az együttérzést.
– Klassz lehet, hogy nálatok senki nem szentimentális, én is mindig az igazira vágytam (bár ez kissé talán szentimentális).
– Én nem a démon jelzőjeként használtam a szűzribanc kifejezést, hanem a táncára. Ezt pedig abból vettem, amit írtál róla. Vagyis nem gondolok róla csúnyákat, idővel ráébredtem, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy csúnya gondolatokra pazaroljam. Ha már Darwint iderángattad, hát legyen igaza: a természet törvénye, hogy minden és mindenki megszerzi, ami kell neki, róka a nyuszit, nyuszi a répát, démon a más pasiját. A szép az egészben csak az, hogy a rókát meg a kopó szedi szét, a nyuszit a szűcs, a démont meg egy még démonabb, aki még a lenyúlt pasit is lenyúlja. Hát nem gyönyörű?
Kedves karteziánusom, azt tudtad, hogy értekezésében a Derrick-szemberendezésű mester matematikai módszerekkel bizonyítja isten létezését? Néhányan később vitatták a gondolatmenetben, univerzális kiindulási alap-e, hogy neki milyen belülről. Ki tudja, hogy tényleg gondolkodott-e, miközben volt?!
Lehet-e olyan összetevője a szerelemnek, amely neked ott van, nekem nincs? Nem úgy van-e, hogy a szerelem pont annyi csupán, amennyi mindenkinek megnyilvánul? És akkor esetleg az összes többi csak az „én hogyan élem meg” kategória, ami meg a lényeg, mégsem alakul át…
Ha a pasid lennék, Berni, és hazajönnék ezzel a sztorival, amit feszegetünk, tényleg képes lennél kidobni az ágyadból? És hol a határ? Ha csak annyi az ügy, hogy a buszon megéreztem annak a csajnak a szagát, és annyira beütött, hogy önkéntelenül vad képeket pörgettem arról, mi történne, ha csak ketten tömegközlekednénk? Az még belefér?
Olyan megoldás nincs, hogy a nyuszi elvan a répával, sőt meghitt viszonyát a gyökérzöldséggel nem befolyásolja, hogy más nyulak is kedvelik a répát?
Ui.: nincs olyan, hogy szűzribanctánc. Van például béna tánc, szexi tánc, unalmas tánc és kifejező is. Ezzel a lánnyal jó táncolni. Közben nem tudok szentimentális lenni, annyira rá figyelek.
Mi a baj a Derrick-szemberendezéssel? Mi a baj a matematikai módszerekkel? Mi a baj azzal, hogy csak belülről tudunk kiindulni? Miközben arra akarsz rávenni, hogy legyek végtelenül toleráns a vad képeiddel szemben, a „te hogyan éled meg” kategóriáddal szemben, sőt a csapodár répákkal szemben, lecikized Descartes mester arcberendezését. Mi van, ha én épp az ilyen borjútekintetre kezdek vadul képzelegni?
Tisztelem benned, hogy igyekszel nem kategorizálni, és ezt minden kategóriádban le is szögezed. Ne add fel, tán egyszer még menni fog.
Hogy kidobnálak-e az ágyamból a szűzribanctánc miatt?
Nem ez a kérdés.
Bemásznál-e az ágyamba, miközben másról pörgetsz vad képeket, hazudnád-e, hogy hozzám másztál, és nem a képeidhez? Ez a kérdés. Ne csapd be magad, Obaku, nem lehet hol ezt, hol azt szerelemmel szeretni. Az nem szerelem, az rajongás. Infantilis érzelem. Ha tényleg szeretnél, elszomorítana-e, ha más férfi bódító illatáról áradoznék neked? Bódítana-e engem más, ha téged szeretnélek? Áradoznék-e, ha tudnám, hogy szomorú lesz, aki szeret?
A matematikával nincs bajom, bárki bármit bizonyíthat, ha nem muszáj elhinnem, hogy Isten (vagy a szerelem) tényleg az, amit épp bizonyítottunk. A Derrick-szemberendezéssel sincs gond, jobban zavar a bajusz, de Darwin meg szakállas. Az indokolatlan arcszőrzet könnyen elvonja a figyelmet a lényegről.
Veled is ez történhetett, Berni. Mert azt senki sem mondta neked, hogy másról pörgetek vad képeket, amikor bemászok melléd (izé, bemásznék) az ágyba… mi okom lenne rá akkor, hogy pont abba az ágyba másszak be?
Amikor a hűség azt jelenti, hogy „csak te vagy”, a hazugságot nehéz elválasztani az őszinteségtől. Nevezhetjük ezt a bonyolult állapotot valóságnak?
Ui.: semmi probléma azzal, hogy csak belülről tudunk kiindulni. Csak azt mondom, hogy univerzális igazságokban nincsenek „tehát”-tal fűződő tagmondatok, továbbá a szerelemnek nincsenek feltételei. Még a hűség sem. Ezek után így definiálnám: az érzelmi katyvaszból az az összetevő a szerelem, amelynek működését többek között az sem befolyásolja, hogy a párod mással mit csinál.
Folytatjuk
Illusztráció: GuBa
