Minden jó, ha a vége jó, sulykolom magamban a közmondást, amíg összepakolok az útra. Persze az elején elakadok. Mit is vigyek magammal? Egy normális ruhám sincs, ha éppen úgy alakulna, hogy szombat este felvegyem. Addig nézelődök a szekrényemben, amíg megtalálom a hetekkel ezelőtt bekészített decens, „állás meghallgatásra ezt veszem fel" szoknya-blúz kombinációt. Felvisítok, eszembe jut anyuka arca, ahogy betoppan próba közben. Istenem, azok a mondatok, meg az a pár pillanat, amíg rájöttem, anyuka arra gondol, hogy én csalom meg a férjemet...
Ettől viszont újra elkomorulok, mert persze az is felrémlik, hogy továbbra sincs munkám, s hogy az utóbbi időben már a hirdetéseket sem nézem.
Beteszek még a táskába egy bakancsot, meg a túra nadrágomat - Juli, ha nagyon unod az egészet, ha jobban fáj, mint gondoltad, egyszerűen fogod magad és elmész sétálni - mondom, és kicsit meglapogatom a vállam.
Hogy mire számítok? Ha annyira őszinte akarok lenni, mint amennyire nem merek, akkor ezt a kérdést fel sem teszem. Így is rettenetes volt tegnap este elmesélni a srácoknak, hogy valójában mi a helyzet. Rögtön megkaptam a nagyobbiktól, idáig is kár volt hallgatni, ők úgyis tudtak mindent, tulajdonképpen nem nagy cucc az egész, az osztály felének legalább egyszer elváltak a szülei... Majd úgy bevágta az ajtót maga mögött, hogy megrepedt a dupla, homokfúvott üveg. Anya megszédült, leültettem a fotelba, vizet hoztam neki, és valahogy annyira valóságos volt minden, olyan messze Joe-tól, Ancsikától, meg a debella sírós pasijától, de még Andrástól is, hogy én is rosszul lettem. A kisebbik fiam hozzám bújt, potyogtak a könnyei, én rettenetesen erősen igyekeztem tartani magam - csak egészen kicsit sírtam. Szinte csak befelé.
Anya velünk maradt ma reggelig, kakaót főzött a fiúknak, nekem ágyba hozta a kávét. Csak szólni nem szót. Egy megveszekedett árva szót sem. Elmondtam neki, mit találtunk ki egymástól függetlenül Andrással, mire bólintott. Arra is bólintott, hogy átvihetem-e hozzá hétvégére a fiúkat. Aztán elkísérte őket az iskolába.
És most itt vagyok. Egyedül az üres lakásban. Már bepakoltam, bár bőven ráért volna. Siettetném az időt, és nem is. Olyan ez, mint apa halála előtt. Jónéhány évvel később, még most is szégyellem, magam előtt is. Nem is beszéltem róla senkinek, anyának sem. Emlékszem, elolvastam apa háromoldalas orvosi leletét, szótár is kellett volna hozzá, hogy mindent értsek. Nem akartam annál nagyobb riadalmat, ami akkor otthon volt. Ezért úgy tettem, mintha minden világos lenne. De az szótár nélkül is érthető volt, hogy nagyon nagy a baj. Hogy a segítség átmeneti lesz, hogy összeszedve magam el kell köszönnöm apámtól. Sokáig üvöltöttem a kocsiban hazafelé, számon kértem istent, számon kértem nagyanyámat, aki az előtte való évben ment el közülünk, és nyilván arra készül, hogy a második fiát is magához hívja... Nem voltam magamnál. És azt mondtam, ha meg kell történni, hát történjen meg. Minél hamarabb. Hogy apa ne szenvedjen sokat, hogy méltósággal, férfiként tudjon elhagyni minket. Olyan emberként, aki mindig emberként viselkedett.
Siettetem az időt, pedig nem lett volna szabad. Telt az anélkül is, riasztóan gyorsan. És maradt ez maró lelkifurdalás - örökre.
Így vagyok ezzel a hétvégével, olyan ez most, mint a halál. Mintha a vasárnap estével végérvényesen minden visszafordíthatatlanná válna. Ezért túl akarok lenni rajta.
András délután telefonált, helyet foglalt, valahol a Mátrában, ha jó nekem, induljunk el már másnap, ugyanannyiba kerül a hosszú hétvége, mint két nap. Rendben, hát menjünk, mi baj történhet, legfeljebb előbb jövök haza, mondtam. Észre se vettem, csak később, hogy nem többesszámban fogalmaztam.
Én vezettem, ez valahogy megnyugtatott. András sokáig szótlanul ült mellettem, Hatvannál kávéztunk - ott, ahol szoktunk. Ahol régen szoktunk.
- Szép idő lett! - mondta halkan, a fapad támlájának dőlve.
És tényleg, bárányfelhők cikáztak, egy-egy pillanatra eltakarva a napot, harsány, tavaszi szél bújt a dzsekim alá. Aztán a férjem a belső zsebébe nyúlt, már azt hittem, valami hülye teátrális jelenetre készülve gyűrűsdobozt ad, de csak egy cigarettás dobozt húzott ki.
- Kérsz?
A fejemet ráztam.
- Majd a tiédből egy slukkot, talán.
Komótosan rágyújtott, aztán ahogy fogta a vékony, hosszú cigit, akkor láttam, hogy remeg a keze. Elvettem tőle, mélyen beleszívtam, és egy pillanat alatt fejére állt a világ. Elszédültem, de most kivételesen jól esett az a szédülés.
- Régen se állt jól, add vissza! - nézett rám mosolyogva.
Még kicsit tengtünk lengünk a parkolóban, nem siettünk. Ebédre értünk az erdei szállodába. A portán jutott eszembe, nem tisztáztuk, hogy együtt vagy külön alszunk-e.
- Egy szobát foglaltam, ne haragudj, de úgy gondoltam, ha mégsem akarod, majd kiveszek egy másikat - mondta András.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, nem tudtam akarom-e vagy sem, jó lesz-e így vagy sem.
- Akkor? - kérdezte a portás.
- Akkor egy szoba - préseltem ki magamból bizonytalanul.
Nem volt kedvem felmenni, András elintézte a csomagokat, addig kint vártam a hunyorgató napfényben.
- Ebéd, Juli?
- Azt se tudom, hogy éhes vagyok-e. Napok, hetek óta nem érzem, hogy bármi jól esne, legutóbb egy hónapja örültem annak a paprikáskrumplinak, emlékszel?
- Egy hónapja?
- Lehet, hogy több is van. Összefolyik az idő, minden összefolyik. Két napja apát sirattam meg megint...
- Ezerszer megbeszéltük, nem tehettél többet.
- Igen,és ezerszer elmondtam, amíg élek, fájni fog.
- Beszéltem a fiúkkal.
- Igen? Mikor? Amikor ájultan, nyüszítve feküdtél a küszöbön, és én nem mentem haza?
- Ne, ezt hagyd abba kérlek! Anyád kicsit eltúlozta azt a jelenetet. De egyébként igen, akkor történt, amikor te a Joe-val autóztál. Beszélnem kellett velük, hiszen azt sem tudták, miért rohantál el éjszaka, miért a nagyanyjuk vigyázott rájuk, és hogy hova tűntél.
- Érdekes, ezt két napja egyik sem említette.
- Szóval elmondtam, hogy nem öltem embert, nem azért voltam a rendőrségen. Elmondtam, hogy beleszerettem valakibe, de már vége, és rettenetesen megbántam.
- Te mondd, meddig tudtál volna még nekem hazudni?
- Fogalmam sincs. Rohadt dolog ám úgy feküdni melletted heteken keresztül, hogy érzem, sejtem, hogy sejted, de közben nem tudok más tenni. Gyáva szar voltam.
- És az nem rohadt dolog, mit gondolsz, hogy bizonyosságot nyersz, de nem úgy, ahogy szeretnél? Hogy nyomoznod kell, megalázva magad és azt a kapcsolatot, ami az életed?
- Nem akartalak bántani!
- A francokat nem akartál! Igenis akartad, hogy fájjon... valamiért.
- Amióta összeházasodtunk, azóta egyfolytában felnőtt életet kell élnem. Állandó felelősségvállalással, állandó körültekintéssel.
- Na, ne mondd!
- Befejezem, mert szeretném, ha tudnád, mitől miért változott meg bennem valami. Nevetni csak akkor láttalak, ha a gyerekekkel játszottál, vagy ha négyen együtt voltunk. Velem már évek óta nem nevetsz. Tőlem csak azt kérdezted, a csekkek, a kocsi, a téli gumi, ki megy az úszásra, hogy lesz a karácsony, vegyünk-e törpesünt a fiúknak... Szeretkezni is csak alkalom adtán, akkor, ha én kezdeményeztem, különben valami légbuboréknak láttál, amit néha arrébb hessegettél.
- Te jó ég, az életünkről beszélsz!
- Pontosabban a te életedről. A te családodról. Nem a miénkről.
Ennél a mondatnál már csak pacnikat láttam a gyönyörű égből. Összeolvadtak a színek, minden maszatos lett. Az elmúlt évek is összemázolódtak. És én még azt hittem, hogy amúgy rendes család vagyunk. Mások is így élnek, pont így. Rendben mennek a dolgaik, időnként összevesznek, aztán kibékülnek, de az alapvető összetartozásukat semmi nem kérdőjelezheti meg. Hát így voltam a mi házasságunkkal én is. Aztán jött Ancsika.
- Elfáradtam, Juli. Elfáradtam a házasságunkban, ez az igazság.
Ez volt az a pillanat, amikor mindent megértettem. Mert kimondatlanul is azt üzente: vége. Nem lepett meg, valahogy én is ezt akartam. Hogy vége legyen. Anélkül, hogy még jobban tönkretennénk mindent. Furcsa mód, nem fájt. Még megebédeltünk, nem mondom, hogy lazán és beszédesen telt. Felhoztunk még ezt-azt, apró fájdalmakat, sebeket, válasz nélküli kérdéseket. Túl közel van még minden. Aztán arra gondoltam, hazajövök. Jobb lesz így.
És most újra itthon vagyok. A régi életünk utolsó, és az új életem első napján.
Még minden furcsa, hihetetlen, hogy eztán így lesz...
VÉGE
« előző rész
Megcsalásom története a kezdetektől
